A rabbi a hászidizmus alapítója, a Báál Sém Tov unokája volt és egyenes ági leszármazottja a prágai Máhárálnak, Jehuda Lőw rabinak, aki a híres Gólem alkotója volt. Tanítása, bölcs mondásai és parabolái mind a mai napig inspirációt adnak és spirituális utat mutatnak követői számára. Mély értelmű gondolatai egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek a breszlávi hászidok körén kívül is.
Annak ellenére, hogy tanításai igen széles körben ismertek, Náchmán rabbi személyiségéről szinte semmit nem tudunk. Annyira zárkózott életet élt, hogy még legközelebbi tanítványai is csak nagyon keveset tudtak róla. Annyi bizonyos, hogy 1772-ben, niszán hónap elsején született. Apja, Szimchá a horodenkai Náchmán rabbi fia volt, utóbbi pedig a Báál Sém Tov egyik leghűségesebb tanítványa. A rebbe Náchmán anyja, Feige pedig nem volt más, mint a Báál Sém Tov egyik unokája. Két fivére és egy nővére volt, nagybátyái is híres rabbik voltak. Ugyanakkor születésekor a hászidizmus leszálló ágban volt, a mozgalmat ellenző mitnágedek cherem – vallási kitagadás – alá helyezték a hászidokat, és nem sokkal később elhunyt a hászidizmus második nemzedékének vezetője, a mezricsi mágid.
Náchmán Mezibusban, a Báál Sém Tov falujában nőtt fel. Kicsi gyerekként is komoly érdeklődést mutatott a Tóra és a Talmud iránt, már egészen fiatalon rendszeresen megmerült a mikvében és önmegtartóztatást gyakorolt. Rengeteget imádkozott és szívesen töltötte egyedül, gondolataiba merülve az idejét. A kor szokása szerint 13 évesen házasodott, majd apósa otthonába, Oszatinba (Sztárájá Oszotá) költözött. Innen vándorolt tovább öt évvel később a közeli Medvedevka városába, ahol egyre több követője lett. 8 gyermeke született, ám csak négyen érték meg a felnőttkort. 1788-89-ben látogatott a Szentföldre. Járt Haifán, Tverjában és Cfáton, követőket gyűjtött maga köré. Mindenhol nagy tisztelettel fogadták. Miután visszatért szülőföldjére, több város érintésével végül Breszlávban telepedett le, ahol számos tanítvány és követő csatlakozott a gyerekkorától fogva spirituális és a misztikus tanokra rendkívül fogékony fiatalemberhez. További utazásai során tüdőbajt kapott, és három évvel később abba halt bele.
Náchmán rabbi egyike volt a legnagyobb befolyású hászid mestereknek. Azt mondják, nem véletlenül éppen Breszlávról kapta a nevét. Az ukrajnai város nevét úgy is érthetjük: brisz (brit) lev – a szív szövetsége. Náchmán rabbi egészen kicsi gyerekkorától fogva az aszketizmus és az ima útját járta, bár követőit arra figyelmeztette, hogy nem helyes a testüket kizsákmányolni. Az örömmel és boldogságban megélt, istenszolgálattól mélyen áthatott életmódot tartotta követendőnek. Az egyik legismertebb mondása: „micvá gdolá lihjot beszimchá” – a boldogság nagy micva. Szenvedélyes, a Tóra szeretetétől fűtött egyénisége szélsőséges érzelmekre hajlott. Gyakran beszélt arról, hogy hogyan lehet az Örökkévalót szélsőséges érzelmi helyzetekben szolgálni, legyen szó magasságokról, vagy akár mélységekről.
Halála előtt adták ki a Likutéj Mohárán című könyvét. Magyarázataiban mesteri módon fűzi egybe a Talmud, a midrás és a kabala fogalmait, vélekedéseit. A halála előtti években mondta el azokat a különleges és a breszlávi mozgalomra olyannyira jellemző tanításait, melyek a hászidizmus breszlávi ágát a mai napig meghatározzák. Rebbe Náchmán 13 mesét is írt, melyek kabalisztikus tartalmukkal olyan írókra is hatással voltak, mint például Franz Kafka.
Halálának közeledtével költözött Umánba, hogy a követői majd könnyen látogathassák a sírját. Azért választotta éppen Umánt, mert 1768-ban, vagyis csupán néhány évtizeddel korábban húszezer zsidót gyilkoltak ott le Iván Gunta vezetésével a kozákok, és a rebbe úgy vélte, hogy megfelelő lesz a számára ennyi szent ember között nyugodni. 1810-ben tűz pusztította el a rebbe breszlávi otthonát és ekkor érkeztek a hírek Umánból, hogy már várják a rebbe érkezését. Náchmán rabbi ebből megtudta, hogy halála közeledik. Umánban maga köré gyűjtötte a követőit, és elmondta híres beszédét, mely úgy kezdődött: „Soha ne csüggedjetek”. Arra biztatta a követőit, hogy ros hásánákor gyűljenek össze minden évben – és így is tesznek mind a mai napig: a breszlávi hászidok minden követ megmozgatnak, hogy az újévet a rebbénél, Umánban tölthessék. A rebbe végül 38 éves korában, 1810 őszén, szukot ünnepén adta vissza lelkét a Teremtőnek. Bár a mozgalom élére nem állt ezután másik rebbe, Náchmán rabbi mély, misztikus tanokkal és belső tűzzel, örömmel és az élet egyszerű élvezetével, istenszolgálattal és kabalával telt tanításai a mai napig sokakat vonzanak, és így vált a breszlávi hászidizmus az egyik legszínesebb és legismertebb hászid ággá.
Náchmán rabbi arra biztatta követőit, hogy ima, az Isten iránti elkötelezettség és spiritualitás útján ők maguk is cádikokká, igaz emberekké váljanak. Célja az volt, hogy minél közelebb kerülhessenek az emberek Istenhez. Úgy tartotta, hogy a szavak nélküli, legmélyebb fájdalomból tud az ember a lehető legnagyobb örömmel Istenhez csatlakozni. Híres nigunja – szavak nélküli dallama – segít kifejezni a szavakkal elmondhatatlant. A dal és a tánc a breszlávi életstílus alapvető eleme, melyek segítségével a mélységből elérkezhetünk közel az Istenhez. Fontos továbbá a hitbodedut, az elkülönülés és a spontán imádság, melynek része a dal, a taps és a tánc, hogy minél személyesebb kapcsolatba kerülhessünk az Örökkévalóval. Kedvelte az egyszerűséget, hangsúlyozta az adakozás fontosságát és a feltétel nélküli hitet. Hirdette, hogy minden nemzedékben él egy olyan cádik, aki – ha az idők megfelelőnek mutatkoznak – felfedheti magát mint Messiás. Ha másként alakul, akkor az illető egyszerű emberként hal meg.
Hangsúlyozta továbbá az emberben létező isteni szikra jelentőségét és a megtérés alapvető fontosságát. Tíz darabból álló zsoltárcsokra, a tikun hákláli a breszlávi hászidok mindennapi imájának részét képezi. Azt mondják, ez hozza el bűneik spirituális kijavítását. Történetei királyokról, hercegnőkről és varázslókról szólnak, emellett két kabalisztikus könyvet is írt, melyek nem maradtak fenn.
zsido.com