A kaftántolvaj visszakérdez – Katz Dáviddal beszélgettünk

Az Egység virtuális testvérén, a zsido.com-on, illetve annak Facebook oldalán jó ideje nagy népszerűséggel pörög két sorozat: az „utca emberét” megszólaltató Bibsinfo és a Kérdezd a rabbit vlog. Mindkét sorozat a 24.hu „botrányriportere”, Katz Dávid nevéhez fűződik. 

 

Dávid munkásságát évek óta ismerem, megegyezik az ismeretségi körünk is, személyesen azonban csak egy éve beszéltünk először. Igazi őrült, öntörvényű és borzasztó komolytalan fickónak tűnt, nem is tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget.

 

– Hogyan kezdődött a kapcsolatod az EMIH-hel?

– Slomóval először egy esemény al­kalmával találkoztunk körülbe­lül tíz évvel ezelőtt, ahol bűnt kö­vettem el. Próbáltunk pénzt ka­lapozni a Birobidzsánról szóló dokumentumfilmünkre. Mivel elég költ­séges projekt volt, támogatókat kel­lett keresnünk. A MAZSIHISZ jót szórakozott rajta, Slomóék meg azt mondták, hogy ezt ne telefonon, meg ne irodai környezetben be­széljük meg, hanem menjünk el egy személyes beszélgetésre a szé­der­re, amit a Novotelben tartanak. Ott majd megismerkedhetünk kü­lön­böző prominens figurákkal, akik­től lehet, hogy ki tudunk csikar­ni valamiféle támogatást. Annyira bekarmoltam (berúgtam – a szerk.), hogy elloptam egy kaftánt, az egyik olyan vallásos ember kabátját, akitől előtte pénzt kértünk a filmünkre.

Felvenni, mondjuk, nem vettem fel, csak jó ötletnek tűnt elhozni. Egy héttel később felhívtak telefo­non, emlékszem, pont az albérle­tem­ben voltam, nyitva volt a szekrény, amibe beakasztottam ezt a na­gyon szép, hosszú, fekete kabátot. Ez egy olyan ruhadarab, amit az ember nem vesz fel, bármennyire is hipszter: aki nem vallásos, sohase veszi fel.

Tehát néztem a kabátot, hogy mi a csudát lehet ezzel kezdeni, talán az is bennem volt, hogy vissza kellene vinni, de nyilván ilyenkor kell egy kicsit eufemizálni az eseményeket, amikor megcsörrent a telefonom. Egy férfi hívott, hogy tudja, hogy én loptam el X. Y. kabátját, persze én meg futottam egy fölösleges kört, hogy én nem loptam semmiféle kabátot, mire a válasz az volt, hogy márpedig a Novotel belsőkamerás felvételén tisztán látszik, hogy bizony én voltam. Jó, hát itt már nem tehettem mást, be kellett vallanom a dolgot. A kaftán visszajuttatása kicsit bonyolultabb lett, mint az elvétele, ugyanis a pasi, aki hívott, nem volt hajlandó találkozni velem, mert megszegtem a tízparancsolat egyikét, emiatt persze a kabát eredeti gazdája sem talál­kozik velem. Végül egy harmadik em­ber utasítására, egy nem kóser ét­teremben, egy nejlonzacskóba cso­magolva kellett letennem a kabátot.

 

– Akkor itt nem sikerült munkakapcsolatba kerülnötök. Hogy lett ebből együttműködés?

– Három évvel ezelőtt, Wallenstein Róbert hívott telefonon az Egység szerkesztőségéből, hogy szeretne velem interjút készíteni, majd megkérdezte, hogy mit üzenek a főszerkesztőnek. „Mit üzennék a főszerkesztőnek?! Azt sem tudom, hogy ki ő.” – válaszoltam. Felvilágosított, hogy az unokatestvérem. Na, hát ennyire voltam tisztában a Chábád mozgalommal. És akkor is eszembe jutott, hogy talán megbocsájtottak, vagy ők is röhögtek az egész kaftános sztorin.

Egyébként ez lett életem eddigi legjobb interjúja rólam – az első olyan, ami az én műveltségemről, gyökereimről szól, és nem feltétlenül a viselt hülye dolgaimról. A cikk után pár héttel jött egy telefonhívás, hogy nem lenne-e kedvem dolgozni.

Robival (Wallenstein) elkezdtünk különböző riportokat készí­te­ni, majd miután Amerikába köl­tözött, jött a bibsinfós munka, ami­nek a koncepciója népnevelő vi­deók készítése volt. A neve – a ku­rucinfo analógiájára – egy szójá­ték, meg persze maga a két alcím is: „Most te vagy a soros” és „Háttér-információ”.

 

– Miért álltatok le a Bibsinfós videókkal?

– A Bibsinfó két évig futott. A lány, akivel együtt dolgoztam, lediplomázott, és az állami szférában kapott munkát, így már nem jut ideje a közös videózásra. Abban biztos vagyok, hogy tovább fogom vinni a vonalat, talán új elképzeléssel. Végig a Bibsinfó alatt eszemben volt, hogy amikor mi, zsidók megnézzük ezeket a videókat, azon mosolygunk, hogy akik nincsenek tisztában a zsidósággal, milyen válaszokat adnak a kérdésekre. De mivel minden videó végén van egy edukatív rész, amiben megválaszoljuk a videóban feltett kérdéseket, úgy gondoltam, hogy pont kiegyenlítik egymást a számunkra szórakoztató laikus válaszok, utána meg a lehetőség, hogyha az ember szeretne tanulni a zsidóságról, megteheti. Ez mentesítette az aggályaimat. Amíg meg nem lesz újra Bibsinfó, ott van a „Kérdezd a rabbit”.

 

– Milyen Köves rabbival együtt dolgozni?

– Slomó számomra egy inspiráló ember, és nincs meg az a misztikus fölény, amit ismeretlenül az ember hisz róla, ezért beszélgetés közben nem kell feszengeni. Egyáltalán nem olyan a diskurzus, mintha az ember egy vallási elöljáróval társalogna, ettől lesz mindig nagyon érdekfeszítő és könnyen emészthető a téma.

Nekem például soha sem sikerült semmit megtanítani. Mindazt, amit tudok, magam derítettem fel: autodidakta módon tanultam. Így van ez a zsidóságommal is, éppen most – vagyis folyamatosan – tanulom könyvekből meg a Slomóéktól kapott feladatokból. Ezért szeretem a „Kérdezd a rabbit”. Van még egy állandó munkám, a Karinthy színház belső videósa vagyok. Nagyon sok időt töltök Karinthy Mártonnal, akinek az anekdotáiból kedvenc témám ismeretét bővítem: a polgárosodott zsidóság. Szóval nagyon sok minden az életemben az identitásom feltérképezését segíti; és azt hiszem, Bőhm Aranka az én nő ideálom.

 

– Hogy készülnek a Kérdezd a rabbit videók?

– Azt vettem észre magamon – ennek nem biztos, hogy Slomó örülni fog –, hogy azok a legjobb adások, amikor nem készülök. Például, mi­előtt Izrael Állam megalakulása volt a téma, egy napot készültem az adásra. Nagyon sok minden volt a fe­jemben, és emiatt sokkal halkabbá és lassúbbá váltam, mert ugye, mindig katalogizálni kellett a tudá­so­mat a fejemben. Amikor nem ké­szülsz, akkor csak olyan dologra kér­dezel rá, ami tényleg érdekel, és csak olyat mondasz, ami alapból megvan, akkor sokkal lazább vagy. Ezt úgy fogalmaznám meg, hogy tanulni megyek oda, és nem oktatni.

Az egésznek szerintem az a bája, hogy olyan, mintha egy rabbi bemenne egy tetováló szalonba, és ott egy hátracsapott baseball sapkás, kicsit alulművelt, de mégis a témához valamit konyító és az analitikus gondolkodásának köszönhetően jó­kat kérdező tetoválóval beszélgetne. Ezáltal nem lesz stúdióbeszélgetés, sem interjú, hanem inkább egy bárpultnál ücsörgős, közvetlen, könnyed beszélgetés.

 

– Melyik volt eddig a legjobb adás szerinted?

– Az az érdekes, hogy volt a mesterséges intelligencia, amire Slomónak azért kellett mélyrehatóbban felkészülnie, mert meg volt hívva egy rendezvényre, aminek ez volt a fő témája. Csináltunk egy ilyen adást, amiben elkezdtünk a házaséletről és az ezzel kapcsolatos dolgokról beszélni. Ez nagyon népszerű lett, rengeteg kérdés érkezett, és akkor eldöntöttük, hogy készítünk magáról a házasságról is egy külön adást.

 

– A magánéletedben hogy állsz a házassággal? A párválasztásnál elő­­térbe helyezed a zsidóságot?

– Soha nem is foglalkoztam ezzel a kérdéssel, mivel tőlem a vallásos ember és a vallásos életmód egyelőre olyan távol áll, mintha olimpiai bajnoknak készülnék: ugyanolyan fizikai melónak tartom, hogyha valaki több ezer éves törvények szerint él, mintha 120 fekvőtámaszt le­nyom. Mind a kettőre képtelen va­gyok. De egyre fontosabb számomra a hovatartozásom.

A mostani barátnőm az első olyan komoly kapcsolatom, akivel azonos az identitásunk. Az anyukája zongoratanárnő, és abban a zsidó iskolában tanít, ahova én is jártam, és nagyon izgultam az „első találkozás” előtt…

 

– Normális, ha az egyik fél izgul a nagy családi bemutatás előtt…

– Valóban az, viszont itt egyáltalán nem erről volt szó. Annak idején jártam hozzá zongoraórákat venni, csakhogy egy idő után kipenderített, és felhívta az anyukámat, hogy nem szeretne tovább tanítani. Soha nem készültem az órákra, és nyilván rosszul is viselkedtem. Úgyhogy na­gyon aggódtam, hogy mi lesz, és amikor a barátnőm bejelenti, hogy „Anyu, ugye emlékszel a Katz Dávidra?” A válasz mindenki számára egyértelmű volt… Hála Istennek most nagyon jó a kapcsolatunk.

 

– Van már egy lányod, Léna. Szeretnél még gyereket?

– Igen, szeretnék. Nagyon jól érzem ma­gam akkor is, amikor Lénával vagyok. Ha megadatik, valószínűleg az egész életritmusom meg kell változzon, mert most – ahogy látha­tod is – az ütemezés hiányzik az éle­temből. Ez az interjú is hogy jött össze? Többszöri lemondás, áttervezés után egyszer csak felhívtalak, hogy itt vagyok a környéken, és ha ráérsz, most tudnánk beszélni. Ebben is komolyodnom kell. Az életem szépen rendeződik afelé, hogy alkalmas legyen előre tervezésre is, így az sem kizárt, hogy egyszer majd sábeszkor a zsinagógában fogom találni magam a családommal, ahova időben érkezünk.