Izraelben az eső nem magától értetődő természeti jelenség, hanem a mi viselkedésünktől függő áldás, amit ki kell érdemelnünk az Örökkévalótól. „Ha pedig jól figyeltek rendeleteimre, melyet ma rendeltem nektek, és szeretettel szolgáljátok az Örökkévalót, tiszta szívből és egész lélekkel, akkor időben adok esőt földetekre, őszi és tavaszi esőt, hogy be tudjad gyűjteni gabonádat, mustodat és olajodat.” (5Mózes 11:13-14.)
Mikor milyen csapadékot kérünk?
Imádkoznunk kell az esőért, kérni Istent, hogy küldje el nekünk a gisméj bráchát – az áldást hozó esőt. Az esőért való ima (tfilát hágesem) smini áceret ünnepén hangzik el, és ettől kezdve egészen peszáchig az Ámida második áldásában minden alkalommal megemlítjük az esőt: az „aki szelet fúvat és esőt hullat” formulát használva. Ez azonban nem imádság, pusztán annak elismerése, hogy a szél és az eső az Örökkévalótól származik. Az esőért könyörögni csak chesván hetedikének esti imájában kezdünk, az állóima kilencedik áldásában, és ettől fogva peszáchig naponta háromszor hangzik el e kívánság:” hozz áldásos esőt és harmatot a földre…”
Zájin chesván nem ünnepnap, de a zsidó naptár egyik jeles napja. Fontos azonban megjegyezni, hogy ez csupán az Izrael Földjén élő zsidókra vonatkozik, a diaszpórában 60 nappal az őszi napéjegyenlőség után kezdik ugyanezt az áldást mondani (ami december 4. vagy 5. napját jelenti), mivel Babilóniában ekkor volt már szükség az esőre.
Felelõsséggel egymásért
A Talmud szerint (Táánit 10a) a második jeruzsálemi Szentély korában chesván hónap hetedik napja volt az a legkésőbbi dátum, amikor a zsidók visszaérkeztek otthonaikba a szukoti jeruzsálemi zarándoklat után. Az egy hétig tartó sátoros ünnep tisri hó 21. napján fejeződik be, és közvetlenül követi smini áceret – a gyülekezés nyolcadik napjának egynapos ünnepe. Az innentől számított 15. nap chesván hónap 7., zájin chesván, mely időpontban a Babilóniában lakó zsidók elérték az Eufrátesz partját, és már nem fenyegetett az a veszély, hogy ha Izraelben élő testvéreik kérése azonnal meghallgatásra talál Istennél, akkor a hazafelé tartó zarándokok megáznak út közben. Egy kiadós eső ugyanis, az akkori útviszonyokat figyelembe véve, nagyon kockázatossá tette volna az út folytatását. Az Erec Jiszráelben lakó zsidók ezért szolidaritásképpen nem kezdtek esőért imádkozni, holott minél hamarabb és minél több esőre volt szükségük.
Izrael léte Istentől függ. Ugyanígy az is, hogy hullik-e eső, és ha igen, mennyi égi áldást kap az Ígéret Földje. Ezért imádkozunk esőért pontosan abban az időben, amikor a földnek szüksége van rá. Nem felejthetjük el azonban sohasem, hogy tekintettel kell lennünk mások szükségleteire, korlátoznunk kell a saját igényeinket, hogy másoknak ne okozzunk ezzel kellemetlenséget. Így nő túl zájin chesván jelentése saját magán, és válik a „minden zsidó felelős a többi zsidóért” elv évezredes példájává.
Szent és profán váltakozása
A Rebbe azt tanította, hogy chesván hónap a megelőző tisré hónap spirituális emelkedettsége után a materiálishoz való visszatérést jelenti. Szent és profán, istenszolgálat és munka: e váltásokra szükség van ahhoz, hogy az ember élete a megfelelő mederben folyjon, és legyen honnan erőt merítenie az egyszerű hétköznapokon.
Chesván – az egyetlen olyan zsidó hónap, melyben nincs ünnepnap – éppen ezt a váltást jelképezi. Egy jeles nap töri meg csupán e hónap monotonitását, a hetedik nap, 15 nappal szukot vége után. Ha közelebbről megnézzük ezt a napot, annak különlegessége éppen hogy a hétköznapi dolgok jelentőségét húzza alá egy zsidó életében. Szukot idejére minden zsidó elhagyta a földeket és az ahhoz kapcsolódó aggodalmait, és a jeruzsálemi Szentélybe zarándokolt, ahol a norma a csoda volt és az isteni jelenlétet nyíltan érzékelhették. Az ünnep után mindenki hazament: egyeseknek néhány órán át tartott az út, másoknak pedig két hétig. És azon a napon, amikor az utolsó zsidó is hazaérkezett, kezdte el az egész közösség az esőért való imát, kérve Istent, hogy áldja meg a földet. Mélyebb értelemben az utolsó zsidó a spirituálisan leginkább eltávolodott zsidót is jelenti, azt, aki leginkább a materiálissal van elfoglalva. Mégis minden zsidónak, még a Jeruzsálemhez legközelebb lakónak, a spirituálisan legmagasabb szinten állónak is meg kell várnia imájával azt, aki a legmesszebbre került, mivel ha nem így tesznek, akkor cselekedetük nem teljes.
Dénes Anna írása
Megjelent: Egység Magazin 29. évfolyam 110. szám – 2018. szeptember 3.