Nem egy mesebeli szálakkal átszőtt zsidó történetből ered ez az idézet, hanem a 19. századi Európa egyik gyűlöletkeltő, antiszemita fércművéből, melynek hamisságát egy mára már szinte teljesen feledésbe merült tudós rabbi, dr. Josef Samuel Bloch (1850–1923) leplezett le. Bloch rabbi – ki a hírhedt tiszaeszlári perben is részt vett – 100 évvel ezelőtt, tisri 24-én vagyis hosáná rábá napján hunyt el. Centenáriuma alkalmából rá emlékezünk.
Josef Samuel Bloch 1850-ben, a galíciai Duklán látta meg a napvilágot a falu pékje, reb Jiszráél Árje fiaként. Nyomorban nőtt fel, de a kenyérsütő tüzes kemencének hála legalább telente nem kellett vacognia. Hatéves korában, annak rendje és módja szerint chéderbe került, egy dohos, szűk kis helyiségbe, ahol sokadmagával ismételte a Tóra bölcsességeit. Bár micvó korára már valóságos Talmud-chóchem lett, de 13. születésnapjára szüleitől két forintot és egy vándorbotot kapott. Éveket bolyongott faluból városba és fordítva, miközben legtöbbször a tanházak kopott padjain aludt és mások jóságára támaszkodva evett valamicskét.
Amikor vándorbotja Csortkovba vitte, és találkozott az ottani szent rabbi, reb Dovid Majse Friedmannal, hatására a haszidizmus felé fordul. Aztán a varázslatos Kárpátokból egy nagy ugrással Kismartonba került, ahol Azriel Hildesheimer rabbi mellé szegődött, és ott, a modern ortodox zsidó irányzat előfutárának hatására a világi tudományok felé is nyitni kezdett.
Boroszlóban beiratkozott a rabbiszemináriumba, ám ott nem ismerték fel a fiatal Blochban a fényt és elküldték, hogy tanuljon inkább gimnáziumban, hiszen a jiddisen kívül más nyelvet sem beszélt… S a még mindig ifjú Bloch ezt a tanácsot is megfogadta, számos iskolában megfordult, végül egyetemre járt és Zürichben filozófiai doktorátust szerzett. Németország északi csücskében, Rendsburgban rabbiállást kapott, melyet a morvaországi Brüxben folytatott, 1882-től pedig Bécs egyik külvárosában, Floridsdorfban lett rabbi.
A császárvárosba kerülése idején történt, hogy a bécsi törvényszék felmentett egy antiszemita agitátort. Az uszító azzal védekezett, hogy beszédeit nem a légből kapta, hanem a prágai egyetem egyik professzorának könyvét idézte, s fel is olvasott néhány megbotránkoztató részt melyet a Talmudból „írtak ki”. Márpedig akkoriban ha egy egyetemi tanárt citáltak, az elég volt a felmentésre.
Bécs akkori két főrabbija, Güdemann és Jellinek pedig hiába bocsátott ki nyilatkozatott, miszerint a tárgyaláson felolvasott „talmudi idézetek” nem is léteznek, ugyanis jelentkezett az egyetemi professzor, az 1871-ben megjelent, Der Talmudjude című könyv szerzője, August Rohling, aki a rabbikat egyszerű kóklereknek titulálta, s további, zsidók ellen lázító részleteket közölt könyvéből.
A bécsi főrabbik nyilvánvalóan lealacsonyítónak tartották, hogy tovább folytassák ezt az abszurd és megalázó vitát, viszont egyre nyilvánvalóbban látszott, hogyha valaki nem leplezi le Rohling aljas szavait, akkor az véres pogromokba torkollhat. Ekkor lépett színre az alig 33 éves Bloch rabbidoktor, aki a tettek mezejére lépett, s gyakorlatilag mondatról mondatra cáfolta meg Rohlinget.
Szinte vakmerő módon, 1882. december 21-én ismeretlenül kopogtatott be a Wiener Allgemeine Zeitung szerkesztőségébe, ahol a kiadó megnézte a nem kevesebb, mint 12 nagy újságlap-oldalra rugó „válaszcikk” kéziratát, majd váratlanul kijelentette, hol végigolvasás nélkül közli az írást! Másnap délelőtt 10 órára elfogyott az összes lap, melyet még aznap újranyomtak és délig nem kevesebb mint 100 ezer példányban fogyott el.
Bloch rabbi igazságérzete néhány óra alatt eltiporta a Rohling-féle hangzatos, ám teljességgel hamis illúzióját. Bloch rabbi leleplező cikke így kezdődött:
„Meg kell fenyítenem ezt az embert, ezt a Rohlingot, ki tanár egy olyan szakmában, melyről fogalma sincs, s ki alapjában véve tudatlan, rettenetes hamisító. Ma, sajnos nem használhatok nyugodt és higgadt tudományos stílust. Hiszen le kell lepleznem egy tudatlan plagizátort. Le fogom rántani róla a tudás álarcát!”
S mielőtt még bárki azt gondolná, hogy Rohling a Talmudot plagizálta volna, rögvest le kell szögezni, hogy nem, méghozzá oly annyira nem, hogy arra képtelen is lett volna: ugyanis Rohling nem olvasott és értett sem héberül sem arámi nyelven, viszont lelkes antiszemitaként megtalálta Johann Andreas Eisenmenger mélyen zsidóellenes Entdecktes Judenthum című könyvét, melyet még 1711-ben és 1714-ben nyomtattak ki, s melynek terjesztését még I. Lipót császár tiltotta be.
Érdekes az Eisenmenger-féle „talmudfordítás” története is, de arról most csak annyit, hogy Eisenmenger 1700 júliusában megjelent a frankfurti zsidó hitközség vénei előtt, s kijelentette, hogy ha egy héten belül nem gyűjtenek neki össze 30 ezer aranyforintot, akkor „leleplezi őket”. A frankfurti zsidó bölcsek pedig álltak a kihívás elé, hiszen nem volt rejtegetnivalójuk. A dühös Eisenmenger pedig energiát nem sajnálva megírta a zsidó vallás gonosz arcának „leleplezését”. Gazdagon idézett a Talmudból, a legtöbbet olyan helyekről, amik nem is léteznek, sok olyat, ami létezik ugyan, de eredetiben teljesen másképp hangzik, s néhány olyat is, amit egyszerűen más szövegkörnyezetbe helyzett.
Az alapvető különbség viszont Eisenmenger és Rohling között az, hogy míg előbbi rendelkezett némi zsidó irodalmi tudása, utóbbi annyira járatlan volt a judaizmusban, hogy még a német nyelvű Eisenmenger-féle „fordítást” sem értette meg. Így született meg például a „volt egy rabbi, aki leharapta egy kígyó fejét…” fejezet. A történet eredetije kivételesen megtalálható a Talmudban, a Bává Bátrá 74/b oldalán, ahol világjáró zsidó mesterek mesélnek tengeri kalandjaikról, így például rabbi Jehuda, aki Indiában járt és azt a történetet idézi fel, amikor tengeren hajóztak, és egyszer csak egy drágakövet pillantottak meg a vízben, melyet egy kígyó őrzött. Egy búvár leereszkedett, hogy megszerezze a kincset, ám erre a kígyó megtámadta a hajót, amit el is süllyesztett volna, ha nem jön egy holló, mely levágta a tengeri szörny fejét…
A szöveg eredetijében a madár neve „piskáncá” (פִּישְׁקַנְצָא), mely nőstény hollót jelent, amit Eisenmenger „Rabin”-nak fordított, amit Rohling „Rabbiner”-nek vagyis rabbinak értett félre, így lett hát az indiai mese csodamadárból rabbi.
A hasonló ostobaságok és hazugságok sora pedig még hosszú, ennek ellenére, azokat Bloch rabbi akkurátusan megcáfolta. Amikor pedig megtudta, hogy Rohlingnek még a leleplezése után is van képe magát „talmudszakértőnek” beállítani, sőt, ilyen szerepben részt akar venni az az 1883-ban kezdődő tiszaeszlári perben, akkor Bloch rabbi Nyíregyházára utazott, ahol a tárgyalást vezető, Korniss Ferenc bírónak személyesen mutatott rá, hogy Rohling egy cégéres hazudozó, akinek „szakértőként” csak egyetlen célja, hogy a vérvádmesét elhitesse. Korniss bíró megismerve a tényállást, többet nem is foglalkozott Rohlinggel.
Az igazságharcos Bloch rabbit hamarosan megszerette a közvélemény, s 1884-ben Kolomea parlamenti képviselője lett, mely pozíciójában háromszor is újraválasztották, időközben pedig jelentős újságírói karriert is épített.
Bécs Floridsdorf negyedében 2002 óta park viseli a nevét.
Emlékéből fakadjon áldás!
|
Források:
Szabolcsi Lajos, „Volt egy rabbi, aki leharapta egy kígyó fejét… – Hogy verte le Bloch dr. a nagy talmudhamisítót? 1. rész”, Egyenlőség, 1923. 42. évf. 41. szám, 3–4. old. Szabolcsi Lajos, „Volt egy rabbi, aki leharapta egy kígyó fejét… – Hogy verte le Bloch dr. a nagy talmudhamisítót? 2. rész”, Egyenlőség, 1923. 42. évf. 42. szám, 3–4. old. |
További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.