„A tizenhat éves fiam, Naftali, küld egy sms-t, hogy úton van hazafelé. Aztán a következő ismert esemény a lehető legszürreálisabb helyzetbe visz bennünket…”

Ezekkel a szavakkal kezdi Ros hásánái videóüzenetét Rachel Fraenkel, a mártírhalált halt izraeli jesiva bócher, Naftali Fraenkel édesanyja. 2014. június 13-án döbbenetes hírre ébredt Izrael: három, hétvégére hazafelé tartó kamasz fiút elraboltak a Hámász terroristái.

A zsidó nép sosem látott egységbe kapaszkodva imádkozott hosszú napokon át a fiúkért, miközben az izraeli hadsereg és önkéntesek százai éjt nappallá téve, szinte centiméterről centiméterre vizsgálták át az országot, hogy rábukkanjanak a fiúk nyomára. A tragikus hír a kutatás tizennyolcadik napján érkezett: keresőcsoportok rábukkantak Ejál Jifráh (19), Gilád Saer (16) és Naftali Fraenkel (16) holttestére. A zsidó nép pedig világszerte egy családként gyászolt.

Rachel Fraenkel, napjaink modern zsidó nőoktatásának egyik karizmatikus alakja, ebben a tragikus pillanatban sokak számára vált valódi példaképpé nyugalmával, szeretetével és lelki erejével. Az aish.com internetes portálon közzétett ünnepi üzenetében a tragédia árnyékában születő összefogásról beszél.

„Az a tizennyolc nap tele volt a legsötétebb órákkal, ugyanakkor csodálatos órákkal is. Felfedeztük a családunkat, a barátainkat, a közösségünket, az országunkat, a népünket. Az emberek világszerte alulról induló kezdeményezések ezreit hozták létre. Beszéltem emberekkel Cape Townból, Katmanduból, Ausztráliából. Delegációk érkeztek mindenhonnan Észak-Amerikából és Európából. Az emberek mindenhonnan azt mondták, ’Ők nem csak a ti fiaitok, ők a mi gyerekeink is’. Néha megkérdezem magamtól, nem volt-e ez az egész csupán egy illúzió?

Képzeljünk el egy embert, aki megy a sötétben: esik az eső, az ember botladozik, keresi az utat, de nem lát semmit. És akkor egy pillanatra felragyog egy villám, és a villám fényében meglátja az őt körülvevő világot. A villám segíti, hogy megtalálja az útját. Nekünk most hosszú napokig tartó villámlásunk volt – ez nem illúzió. Amit láttunk magunk körül, hogy részei vagyunk valami nagynak, részei vagyunk a népünknek, egy igazi családnak: ez a valóság.

Valaki felhívott otthon és azt mondta: ’Tudod engem olyan zsidóként tartanak számon, aki nem kötődik [a közösséghez]. De most annyira úgy érzem, hogy kötődöm.’

Káin azt kérdezi: „Őrzője vagyok én testvéremnek?” Úgy hiszem, a válasz hangosan és tisztán érkezett: egy család vagyunk és igen, én az őrzője vagyok a testvéremnek. Még akkor is, ha a mindennapi életben nem így érezzük, amit láttunk az a valóság volt.

Ros Hásáná közeleg: válasszunk mind egy jócselekedetet, kicsit vagy nagyot, hogy életben tartsuk azoknak a napoknak a szellemét. Azt mondhatjuk: elmentünk keresni a fiainkat és megtaláltuk önmagunkat.”

Legyen az újév a béke és az egység éve Ejál, Gilád és Náftáli érdemeiért.

Videó: