Van-e eredeti magyar zsidó irányzat?

Van-e eredeti magyar zsidó irányzat?

A hazai zsidó közélet elemzése az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (Statusquo Ante) megalakulása kapcsán

Az elmúlt évben egészen előre mutató változások indultak el a zsidó közélet palettáján. 2004. május 24-én megala­kult az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (Statusquo Ante), amely által újra teljes lett a magyarországi zsidóság irányzatainak háromszínű szivárványa. Az EMIH egy, a Mazsihisztől teljességgel független, önálló jogi személyként működő dinamikus zsidó hitközség, be­jegyzett egyház. Augusztusi bírósági be­jegyzése óta máris sok szép eredményt mutatott fel az EMIH. Ilyen volt pél­dául a több mint, 100 oldalas, 20000 zsidó családhoz eljuttatott Zsidó nap­tár és útmutató, a Holokauszt óta az első új budapesti imaház – a Keren Or megnyitása, Yonah Metzger, Izrael Állam főrabbijának hivatalos budapesti látogatásának megszervezése, és a Köz­társasági Elnöknél, illetve a Miniszterel­nöknél folytatott tárgyalásai. Az EMIH több további oktatási és kulturális prog­ramnak lett az aktív működtetője, ilyen például a Zsidó Tudományok Szabad­egyeteme, a Hanna Női Klub és az or­todox rabbiképzés. Közeli tervei között szerepel a kóser étellel való ellátás meg­szervezése és a Zsidó Tudományok Főiskolájának akkreditálása is.

Az EMIH megalakulása a legkülön­bözőbb féle reakciókat és megnyilatko­zásokat váltotta ki hazánkban és kül­földön egyaránt. Voltak olyanok, akik örömmel fogadták és üdvözölték a tör­ténelmi irányzat újjáalakulását, felismer­ve azt a tényt, hogy egy új színt hozó független Hitközség, amely valóban ne­mes célokat tűz ki és ér el, csak segíthe­ti a hazai zsidó élet felvirágzását. Mások (leginkább névtelenül!) megkérdőjelezik az EMIH céljait, megalakulását és úgy vélekednek, hogy nem más ez, mint az amúgy mindenki által elismert és sok szép eredményt elért Chábád mozga­lom bejegyzett hitközséggé alakulása. Ez önmagában még nem lenne bűn, még­is egyesek szerint azonban nem annyira a „Statusquo újjáélesztéseként” kellene bemutatni ezt, hiszen sokkal inkább fed­né a Magyarországon mindig is honos chászid irányzatot. Az alábbi riportban megszólaltattuk az érintett szervezetek képviselőit e témával és a magyarorszá­gi irányzatokkal kapcsolatban.

Chábád vagy statusquo?

„A Holokauszt előtti több mint nyolc­százezres zsidóság Magyarországon élő leszármazottainak száma a feltevé­sek szerint megközelíti a 100.000 főt. Hitközségünkben szeretnénk ezeknek az embereknek azt a 95 százalékát be­vonni, akik ma egyáltalán nem vesz­nek részt sem a zsidó hitközségek, sem más zsidó szervezetek életében.” – írja az EMIH alapító okirata. Az első olva­sásra kissé nagy falatnak tűnő feladat célkitűzése talán kissé túlzásnak tűnik, azonban az alapszabályt tovább olvas­va kiderül, hogy az EMIH a Chábád Lubavics Egyesületet tekinti példaké­pének, amely Oberlander Báruch rab­bi vezetésével valóban sok eredményt mutatott fel az elmúlt 15 évben: könyv­kiadás, felnőtt és gyermekoktatás, fo­lyóiratok kiadása, ortodox rabbiképzés, rituális fürdő építése, több száz tagú, női klub működtetése és sorolhatnánk még.

„Nem kétséges, hogy sokan az EMIH tagjai közül a lubavicsi irányzat és rabbi­jainak áldozatos munkája által kezdték felismerni zsidó gyökereiket és identitá­sukat – vallja kérdésünkre Dr. Gergely István, az EMIH vezetőségi tagja – én körülbelül 15 éve ismerem Oberlander rabbit, és azóta szemtanúként figye­lem azt a több ezer emberhez eljutta­tott munkát, amit a Chábád végez. Mi mindnyájan jellegzetesen pesti zsidók vagyunk, akiknek szülei nagyszülei már eltávolodtak a hagyományoktól, éppen ezért úgy éreztük, hogy szükségünk van egy közösségre, ahol otthonra találunk. Leghitelesebbnek a történelmi statusquo irányzatot véltük, lévén az egyik oldalról hitelesen ortodox, ugyanakkor nyitott és befogadó. Az elmúlt években nagyon fontos volt számunkra az a nyitottság, amelyet a Chábád rabbijai nyújtottak abban, hogy felismerjük zsidó identitá­sunkat és annak fontosságát. Én ezt a segítséget mindig önzetlennek tapasztal­tam, és úgy láttam, hogy sosem az volt a célja, hogy engem a Chábád irányza­tához kössenek, hanem az, hogy még jobban kötődjek zsidóságomhoz”.

Az EMIH vezető rabbijává Köves Slomót választotta, aki közismerten lubavicsi beállítottságú. „Ez a közösség úgy vélte, hogy Köves rabbi személye testesíti meg egy személyben a hiteles szellemi vezetőt és a hagyományaitól eltávolodott magyar zsidóság hazatalá­lásának szimbólumát. Annak ellenére, hogy ő is egy nemzedékek óta nem val­lásos pesti zsidó családból származik, mégis nemzetközileg elismert ortodox rabbiknál szerezte diplomáját.” – véli Gutfreund Judit, az EMIH választmá­nyi elnöke.

Valóban, Köves Slomó már a Chá­bád égisze alatt is szép eredményeket ért el fiatal kora ellenére: Oberlander rabbival közösen megalapították a Zsi­dó Tudományok Szabadegyetemét, melynek tananyagához 5 terjedelmes kötettel járultak hozzá, több tudomá­nyos tanulmányt írtak, amelyek a Nép­szabadságtól a História magazinig sokhelyütt érdeklődésre találtak. Kö­ves rabbi az első hazánkban avatott or­todox rabbi a Holokauszt óta, és mé­dia szereplései is igen népszerűek. „A Szabadegyetemen úgy érzem egy telje­sen más megközelítésből kezdhettem el nézni a zsidó hagyományokat és tudo­mányokat”. – vallja Dr. Sarkadi Sándor a ZsTSz egyik tősgyökeres hallgatója.

A Chábádot a szép eredmények ellené­re támadják azzal, hogy chászid létére nem magyar, és változtat a helyi ha­gyományokon és askenáz szokásokon. „Nem tudom hitelesnek elfogadni ezt a vádat, hiszen például a Chábád által ki­adott imakönyvek is direkt az askenáz rítust követik. Fontos hangsúlyozni azt a tényt, hogy Magyarországon már réges-régen egyaránt léteztek mind askenáz, mind szefárd (chászid) rítusú közösségek. Sőt, tény az, hogy a hagyományőrzőbb közösségek nagy része a szefárd rítust követte. A 19. század végén ez a meg­osztottság elsősorban még földrajzi tény volt, hiszen elsősorban Szabolcs megye, Kárpátalja és Máramaros környéke volt főleg chászid, a Dunántúl, pedig in­kább askenáz. A két világháború között azonban már ez sem volt igaz, hiszen addigra a chászidok már mindenhol megtalálhatóak voltak.” – válaszolta kér­désünkre Oberlander rabbi. A Svájcban élő Schmelzer Hermann főrabbi elmon­dásából kiderül az is, hogy a két háború között már elkezdődött az a folyamat is, amiben majdnem az összes híresebb ma­gyar jesiva fejei és tanítványai felvették a chászid hagyományokat, ilyen volt példá­ul Pápa, Makó, Nagykálló, Szentmihály, Galánta, Dunaszerdahely, Hunfalva, Tasnád. A háború után, pedig kifeje­zetten chászid jesivák működtek, példá­ul: Pakson Moskovics rabbi vezetésével, Soltvadkerten Pollák rabbi vezetésével, Budapesten Posen rabbival, Szombat­helyen, pedig Grünwald rabbival. Nincs jobb példa a chászidizmus mély hatásá­ra a magyar ortodox zsidóságon belül, mint az a tény, hogy a mai budapesti ortodox hitközség rabbijai is strájmlis chászidok és szefárd rítus szerint imád­koznak, és még az áldott emlékű Fixler Hermán bácsi az Autonóm Ortodox Hitközség több évtizedes elnöke is sze­fárd rítus szerint imádkozott.

Pápa városa jó példája annak, hogy nemcsak chászidok, hanem még lubavicsi chászid is akadt már akkor a magyar zsidóságban. Ott volt Pápán Gestetner Ezriel rabbi, aki lubavicsi chászidnak vallotta magát és mélyre­ható ismeretei voltak a Chábád chászid filozófiából. Vagy itt van például a né­hai Mojse Moskovics professzor z”l, aki mindig azt mesélte, hogy a hábo­rú előtt Tán ja t (a lubavicsi chászid fi­lozófia alapkönyve) oktattak Kisvárdán a chászid imaházban, és közismert tény az is, hogy a Tánját 1943-ban kiad­ták Munkácson. Nem csoda, hiszen a híres magyar chászid rabbik mindig is sokat alapoztak tanításaikból a Tánjára, sőt a magyar rabbik folyamatosan tartották a kapcsolatot az akkori lubavicsi rebbével Josef Jitchak Schneersonnal, akinek tanításairól – például a magyar jesiva bóherekhez írt leveléből – az ak­kori Zsidó Újság is idézett nem egyszer (lásd Zsidó ismeretek tára, 7., 72-73. oldal).

„Oberlander rabbi, mivel magyar közösségben nőtt fel, az autentikus ere­deti magyar minhág (szokás) ismerete óriási segítségünkre volt a Zsidó nap­tár és útmutató elkészítésében is, hi­szen itt is külön hangsúlyt fektettünk az eredeti magyar minhág átadására. Ő, annak ellenére, hogy Brooklynban szü­letett, magyar Holokauszt túlélő szülők gyermekeként a Pápai Jesivában ta­nult, ahol ugyanaz a Grünwald József rabbi volt a mestere, mint aki az apjáé volt Pápán 1943-ban.” – meséli Köves Slomó rabbi.

Konfliktusok vagy összefogás

Az efféle vádak hallatán valóban ne­héz eldönteni, hogy hangoztatóikat a statusquo irányzat hitelességért folyta­tott szinte harc vagy az irigykedésből jövő sértődöttség indítja meg. Hiszen míg az EMIH és a Chábád meghívá­sára többször is hazánkba látogató Yonah Metzger Izrael Állam Főrabbija a Miniszterelnöknél tett látogatásakor kifejtette, hogy Oberlander és Köves nagy tudású rabbik, akiket – az orto­dox hitközség rabbiján kívül – az egyet­len hiteles magyarországi forrásnak is­mer el az Izraeli Rabbinátus, a Mazsihisz Rabbikara odáig elment, hogy a többek közt a Magyar Nemzetben (2004. július 10.) megjelent nyilatkozatukban „félre vezető, marginális irányzatnak” nevezték az EMIH-et, illetve „sem az önma­gát újnak tartó, sem a mögöttük álló másik irányzat vallási legitimitását nem ismerik el…”.

Heisler András a Népszabadságban (2004. június 4.) tett nyilatkozatában azt is kifogásolja, hogy az EMIH „azt a látszatott kelti, mintha a magyarorszá­gi zsidóság egészét képviselné a szerve­zet”.

„Az EMIH csak a saját tagjait kép­viseli – szögezi le Köves rabbi -, ezzel együtt nehéz kérdés ez a képviselet do­log. Attól függ ugyanis, hogy mit értük a zsidóság képviselete alatt. Ha az a zsidó emberek képviseletét jelenti, ak­kor nyilván sajnos egyik jelenlegi hit­községnek sincs joga az egész magyar zsidóságot képviselni, hiszen alig van 2-3 ezer olyan ember, akik az összes hit­községnek együttvéve tagjai lennének. Ha azonban a zsidóság képviseletében teológiai, közéleti, társadalmi és erköl­csi kérdésekre adott hiteles válaszokra gondolunk, akkor igenis hitelesnek tar­tom magunkat a zsidó hagyomány véle­ményének autentikus képviseletére.”

A Chábád és az EMIH rabbijainak nyitottságát és felkészültségét jellem­zi az is, hogyOberlander és Köves rabbik több mint tíz éve oktatnak Hé­ber jogot az ELTE jogi karán és a jövő szemesztertől a Semmelweis Egyetemen is indítanak egy kurzust. Az Oberlander rabbi által tartott érdekfeszítő előadás­sorozat évek óta nagy látogatottsággal bír – vélekedik Földi András, az ELTE Jogi Karának professzora.

A Mazsihisz különben a fent említett nyilatkozat ellenére, miszerint „a hagyo­mányokat nem populárisán, tömegren­dezvényeken akarjuk bemutatni, mert ez a hitünkkel nehezen összeegyeztethető”, minden évben részt vesz a Chábád ál­tal szervezett nyugati téri Chanuka „tö­megrendezvényen” .

A látszólagos ellentétek ellenére la­punknak Zoltai Gusztáv, a Mazsihisz ügyvezető-igazgatója azt nyilatkozta, hogy „a Mazsihisz a többszínűségben látja a magyar zsidóság jövőjét.” Il­letve „minden héber tudásáért ő is Oberlander Batshevának (Oberlander rabbi feleségének) ad hálát.”

Amúgy Metzger Főrabbi budapes­ti látogatásakor az EMI H – Keren Or Imaház – Mazsihisz vezetésével is meg­tisztelt megnyitóján – az egység és összetartás fontosságáról beszélt, és Kö­ves rabbi is úgy véli, hogy ,,nem lehet konfliktus a vallási vezetők között, mert a valláshoz, hagyományhoz még vissza nem talált zsidók felkutatását és az összefogást sokkal inkább a sokszínűség szolgálja, ami egyre növekedett az új szervezet létrejöttével.”

Arra a vádra, hogy a Chábád „tö­megrendezvényeken” ismerteti meg a zsidóságot Oberlander rabbi úgy reagál, hogy „természetesen ma egy rabbi nem ülhet egész nap a zsinagógában, hogy várja a hívek jelentkezését. Ha nem mutatjuk meg a zsidó hagyományokat a tömegeknek, akkor az asszimilálódott magyar zsidóság végleg eltűnik. Hála Is­tennek, büszkén mondhatjuk, hogy nem egy mai Mazsihisz aktivista is ezeken a „tömegrendezvényeken” ismerte fel először zsidó identitását.

A magyarországi irányzatokról érdemes azt tudni, hogy míg a neológia – ami annak jegyében született, hogy „ha a zsidók csatlakozni kívánnak a magyar nemzethez, alapvetően meg kell változ­tatniuk vallásuk törvényeinek rendsze­rét” (Jakov Katz: Végzetes szakadás) – és a hagyományokhoz két kézzel ra­gaszkodó ortodoxia és statusquo, illetve a chászid irányzatok történelmi hagyo­mányra tekinthetnek vissza hazánkban, a reform kifejezetten amerikai import.

„A vallási előírások értelmezésekor a reform zsidók szerint nem lehet figyel­men kívül hagyni az adott kor körülmé­nyeit. – írja a Népszabadság (2005. január 22.) a reformirányzatról szóló cikkében. – „Szombaton például nem szállhatnak járműre. Ez a parancs azon­ban olyankor született, amikor a zsidó­ság elkülönítetten élt, és a zsinagógák gyalogszerrel is könnyen megközelíthető helyen épültek. Ma egészen más a hely­zet.” Jellemző, hogy lelkiismeretünk megnyugtatása végett egy-egy paran­csolat elhanyagolásakor a régi időkre hivatkozunk.

Már csak azért sem lehet az ilyen­fajta érveléseket elfogadni, mert ha hi­szünk a Tóra isteni eredetében, a mi­nimum az, hogy Istentől elvárjuk a jövő idők következményeinek ismeretét. -vélekedik Oberlander rabbi. – Nyilván­való például, hogy a földrajzi távolság sem a technikai forradalom vívmánya. Egy egész talmudi traktátus (Éruvin) foglalkozik a távol lakó zsidók kérdésével, a városhatár túllépésének kapcsán. Ugyanakkor a reform irányzatnak az a felfogása, hogy a Tóra törvényeit éppen az adott korhoz igazítva hagyta ránk Is­ten, nem látva, hogy mit hozhat a jövő nyilvánvalóan nem elfogadható. Egy ér­dekes példa erre a híres vita Jeruzsá­lem és Cion említéséről a liturgiában. A XIX. században a reform irányzat cenzúrázta a hagyományos imakönyvet és többek közt kihúzta a Szentföldről és a Messiásról tett említéseket. Mondván, hogy ez a hazafi ellenes viselkedés anti­szemitizmust gerjeszt.

Ezért a Reform erősen cionista el­lenes is volt. Schreiber Mózes, a híres pozsonyi rabbi levelezésében keményen bírálta (Likuté Tsuvot Chátám Szofér 84.) az ilyen érveléseket, hiszen magá­tól érthető hogy a Szentföld szeretete és a Messiás eljövetele egy alappillére a zsidóságnak. (A reform csak akkor fo­gadta el újra Izraelt, mikor 1948-ban az Államalapítás után az amerikai zsi­dóság nagyon erősen cionista és Izrael párti lett.)

Annak ellenére, hogy másfél év­százada a neológ-kongresszusi zsidó­ság éppen az asszimiláció jegyében született meg, „érdekes megjegyezni – mondja Oberlander rabbi – hogy ma egy általános közeledést fedezünk fel a hagyományokhoz. Nem egy neo­lóg főrabbi igyekszik magánéletében ortodoxként élni, és nem egy főrabbi tanácskozik velem dróse (prédikáció) előkészítésekor, vagy más rabbinikus kérdésekben”.

Ma már egyre több neológ rabbi nem a Rabbiképző-zsidó egyetemre, hanem külföldi ortodox jesivákba küldi fiait tanulni.

Annak ellenére, hogy a Chábád és az EM/H rabbijai által végzett gyümölcsöző munka eredményét senki nem vonja kétségbe, mégis sokan úgy vélik, hogy az Egységes nevetválasztani nem igen illik akkor, amikor egy újabb hitközség alakulása, szerintük csak még jobban megosztja a zsidóságot. „Megosztani csak azt lehet, ami van. – nyilatkozza Köves Slomó, az EM/H vezető rabbi­ja – Az EM/H nem a már zsinagógába járó (zsidó identitását sokszor éppen a Chábád által felismerő) 100-200 zsi­dónak, hanem a 100000-es nem val­lásos zsidóságnak akar újabb alterna­tívát adni. Az „egységes”, azt kívánja kifejezni, hogy ebbe a hitközségbe min­den zsidót szívesen látunk, mindenki egyenrangú tagja lehet szervezetünk­nek vallásossági szintjétől függetlenül, de ugyanakkor nem a valláson való változtatással, hanem a vallás mély kincseinek nyitott bemutatásával akar­juk megnyerni az emberek affinitását. Szerintünk a zsidóság egységét helyte­len egy egypártrendszerszerű szerveze­ti működésként elképzelni. Különösen ma, éppen attól lesz a magyar zsidóság virágzó, ha szorosan együttműködve több alternatívát kínáló szervezettségben létezik. Mi egy olyan egységes ma­gyar zsidóságról álmodunk, ahol több egyenlő jogokkal bíró -, de egymást nem állandóan támadó zsidó irány­zat közösen összefogva dolgozna a magyar zsidóság pislákoló lángjának megőrzésén.”

1951: Miért nem volt eddig egység?

A zsidóság egységéről egy korabe­li hitközségi naptárban: Főképpen azért nem alakulhatott meg az első kongresszuson az ország zsidóságának egységes szerve­zete, mert a feudalizmus helyé­re lépő liberális kapitalizmusban megszűnt ugyan a földesurak egynémely felháborító joga, de a letűnt nagyurak helyén megjelent a bank, az új rendszer kreációja, amely már nemcsak a föld jogán lett embertársainak piócájává… A szocializmus felé törekvő népi demokratikus Magyarország el­lenkezik az előző rendszer lénye­gével. Nem tűri embernek ember által való kihasználását… Megér-_ tettük az idők szavát és ünnepi találkozón gyűltünk össze 1950. február 20-án.

Sokan azzal támadják a helyi Chábádot, hogy elfoglalja a helyi hagyományos zsi­dóság terét, ugyanakkor tény, hogy „a Chábád tanítványai szinte minden zsi­nagógában megtalálhatók”, és vádként nyilván nem lehet azt felhozni a Chábád irányzat ellen, hogy az egyik legaktí­vabb szervezet a magyar zsidóság fel­élesztésében. „A Chábád sikerének kul­csa a célratörő, önfeláldozó munka. Bárhova megyek a világon, a Chábád gyümölcsöző eredményeit látom. Külö­nösen nagy öröm itt, Magyarországon tapasztalni, milyen nagy sikerrel járnak, és mennyire képesek elveszett lelke­ket a hagyományőrző zsidóság kebelé­be visszaterelni” (Yona Metzger, Izrael Állam askenáz főrabbija).

A Chábád sikere szerte a világon so­kaknak szemet szúr, sőt vannak, akik a gyümölcsöző munkát, „sok pénzzel és politikai befolyással” magyarázzák. A Chábád sikerének azonban másban van a kulcsa. Joséf Lieberman ame­rikai szenátor, volt amerikai elnökjelölt 1997-es budapesti látogatásakor muta­tott erre rá igazán kapósán: „A titok ab­ban rejlik, hogy a nemzetközi lubavicsi mozgalmat nem materiális, hanem kizárólag spirituális szálak fogják össze. Amikor egy lubavicsi sliách (küldött) egy adott helyre megérkezik teli hittel és energiával, akkor az nem egy vagy két évre, hanem egy élethossznyi kül­detés teljesítésére jön. Anyagi támoga­tást a központtól nem kap, és így csak­is a saját munkájára és eredményeire van utalva. Magától értetődik, hogy egy ilyen helyzetben kénytelen a helyi vi­szonyokhoz alkalmazkodni, megtanul­ni a nyelvet, a mentalitást, és a lassan kiépülő közösségét is beépíteni az adott helyen végzett munkába.”

Rabbi Moshe Kotlarsky a központi Chábád iroda vezetője bevallása szerint nincs központi Chábád kassza, ami a vi­lág több mint 3000 lubavicsi rabbi kül­döttjének és több ezer intézményének minden pontjára anyagi bázist biztosít. „Aki így vélekedik az képzeljen el egy havi sok millió dolláros tökével dolgo­zó szervezetet, ez önmagában lehetet­lenség.

A Chábád titka mindig is a helyi rab­bikban található, akik nem magas fize­tésre számítanak, hanem kizárólagosan a helyi közösségnek akarnak segíteni. A siker a chászid filozófiából merített mély őszinteségben rejlik”.

A Chábád sikeres munkája sok he­lyütt – így Budapesten is – magához vonzza a helyi izraeli közösséget is. A magyarországi izraeli közösség rabbi­ja, Smuel Raskin szerint ma Budapes­ten több mint ezer izraeli állampolgár él. „Azért járunk ide, mert ezt a saját közösségünknek érezzük. Otthon Te! Avivban nem mindig járok zsinagógá­ba, de itt távol otthonról, úgy érzem összefog bennünket ez a közösség és Smulik Raskin közösségünk rabbija, aki a nap 24 óráját az itt élő izraeliekkel való törődésre fordítja!” – nyilatkozza lapunknak Oded Marchum, egy helyi izraeli orvostanhallgató.

A cikkünkben említett vitapontok valóban érdekes kérdések. A valódi kérdés azonban az, hogy sikerül-e az EMIH-nek, illetve a többi magyarorszá­gi zsidó szervezetnek azt a több tízezer zsidót megszólítania, akik ezeken a vi­takörökön jóval kívül esnek. A Chábád és az EMIH áldásos eredményeit, affi­nitását és a Mazsihisz egyre békésebb hangú nyilatkozatait figyelve úgy érez­zük, van még remény. A magyarországi zsidó szervezeteknek valóban a hagyo­mányok hiteles bemutatására és nem egymás közötti „teológiai vitákra” kelle­ne koncentrálnia, mert ha nem így cse­lekszünk, akkor mire a vita végett ér, arra ébredhetünk, hogy végleg kihalt a magyar zsidóság.