Sokat utazom. A fiammal, barátokkal, kollégákkal, ahogy éppen alakul. Jó megismerni más kultúrákat, kikapcsolódni a mindennapi rohanásból. És jó utazás közben is zsidónak lenni.
Már egy ideje rászoktunk arra, hogy utazás közben is, ahol csak lehet, megkeressük a helyi hitközséget, elmegyünk egy péntek esti szombatfogadásra, vagy legalább megnézzük a helyi zsinagógát. Sok helyen jártunk már így, kedves és érdekes emberekkel találkoztunk, mindet lehetetlenség lenne ebben a rövid kis írásban összefoglalni, így csak két „egzotikusabb” kalandunkat idézném most fel.
Az első a világ túlsó végén, Szingapúrban történt. Két éve télen úgy adódott, hogy a barátnőm fia Malajziában dolgozott néhány hónapig, mi pedig vettünk egy nagy levegőt, és meglátogattuk. Ez alatt a két hét alatt átrepültünk Szingapúrba is (mondván, úgysem jutunk el errefelé soha többet). És ha már ott voltunk, egy kellemesen forró vasárnap délelőtt megjelentünk a helyi Chabad zsinagóga ajtajában – márpedig ezt mi most meg szeretnénk nézni. A kapuban álló biztonsági ember először furán nézett ránk, majd gyorsan odahívott egy elöljárót, kezdjen valamit ő ezekkel a bolondokkal. A megérkező nagyon kedves úriember is hitetlenkedve fogadott minket, gondolom, mi voltunk az arra járó első magyar zsidók. Láthatóan elgondolkodott, hogyan is azonosítson be minket, majd annyit mondott, kezdjük el a Sma imát mondani. Miután ez megtörtént, egy kedves mosollyal beengedett a komplexumba, ahol a zsinagógában egy nagyon kedves, amúgy Szíriából származó ifjú rabbival volt szerencsénk hosszasan beszélgetni.
A második egy friss élmény. Néhány héttel ezelőtt fiammal kettesben töltöttünk egy hetet Szkopjéban. Előtte már kikerestem a helyi hitközség email-címét, és felvettük velük a kapcsolatot. Sajnos nincs állandó rabbi a városban, így szombatfogadásra nem tudtunk elmenni, de természetesen szeretettel vártak a helyi közösségi házban egy beszélgetésre és a zsinagóga megtekintésére. El is mentünk természetesen, és már az első 10 percben elhangzott a bűvös mondat: ó, hát a fiam most jött vissza Magyarországról, Szarvason volt a táborban. Az én fiam csak felmutatta a karján lévő kb. 10 db szarvasi karszalagot (táborozótól madrichon át a mostani staff-tagságig), és máris megállapítottuk, hogy megvan a közös hang. Úgy másfél órával később és túl egy finom kávén kérdezte meg újdonsült barátnőnk, nincs-e kedvünk megnézni a helyi holokauszt múzeumot. Kedvünk persze volt, csak (eddig) be nem jutottunk a felújítás miatt zárva lévő épületbe. A hangsúly persze az „eddig” kifejezésen van, mert két rövid telefon után már úton is voltunk. A kapuban várt az egyik szintén nagyon kedves muzeológus, aki röviden elmesélte a tudnivalókat, és szabadjára engedett bennünket azzal, nézelődjünk nyugodtan. Nos, azt kell mondjam, életünk egyik legszínvonalasabb kiállítását láttuk. A macedón zsidóság története maga is érdemes lenne egy hosszabb cikkre, de ennek az írásnak most nem ez a tárgya. Az a kedvesség, vendégszeretet és nyitottság, amivel minket fogadtak ismét megerősített bennünket abban, hogy zsidónak lenni, a közösség részének lenni jó. Hogy bárhová megyünk, ha becsengetünk a helyi hitközséghez, akkor hazaérünk. (Arról nem beszélve, hogy egészen biztosan találunk közös ismerősöket is.)
Turcsányi Gabriella írása