Új-Zéland nem hajlandó szembenézni a múltjával

A szigetországban számos háborús bűnös kapott menedéket, de a kormány nem engedi a múlt feltárását. A híres nácivadász, Efraim Zuroff 50 feltételezett háborús bűnösről érdeklődött, de a kormány elutasítja a bevándorlási dossziék megnyitását.

A közelmúltban hunyt el Új-Zélnadon Willi Huber, a Waffen-SS egykori katonája, hosszú, nyugodt élet után. Az erről szóló híradások döbbentették rá a szigetország lakóit, hogy nem kevés náci élte le közöttük az életét, akik mentesültek mindenféle felelősségre vonás alól. Huber 1953-ban vándorolt Új-Zélandra. A déli szigeten fekvő Mutt-hegység síparadicsomában nagy népszerűségre és hírnévre tett szert. A háborúban elkövetett tetteiért soha nem kért bocsánatot és azt állította, hogy nem volt tudomása sem a kifejezetten gyilkosságok elkövetésére létrehozott Waffen-SSzsidóellenes atrocitásairól, sem a zsidók módszeres elpusztításáról. Zuroff szerint ez nyilvánvaló hazugság, különösen egy olyan embertől, aki korábban dicsérte Hitlert az Ausztriáért kifejtett erőfeszítéseiért.

A nácivadász még a kilencvenes években jelentkezett az új-zélandi kormánynál egy 50 nevet tartalmazó listával, amelyben az országban menedéket kapott, feltételezett háborús bűnösök nevei szerepeltek. “Mindannyian kelet-európaiak voltak, főleg litvánok. Biztos vagyok benne, hogy még ennél is többen voltak, de nincs lehetőségünk arra, hogy információt szerezünk róluk. Annyit tudok, hogy az új-zélandi kormány két nyomozót bízott meg az ügy felderítésével, de a vizsgálat eredményét nem hozták nyilvánosságra” – mondta Zuroff. “Új-Zéland volt az egyetlen angolszász ország, amely úgy döntött, hogy a nácik felkutatását célzó vizsgálatot követően nem indít jogi eljárásokat. Mindez annak ellenére történt így, hogy rendelkezésükre állt az ehhez szükséges információ” – tette hozzá.

A nyomozást Wayne Stringer vezette, aki elmondta, hogy a listán szereplő emberek közül sokan meghaltak, de megerősítette, hogy Új-Zélandon élt Jonas Pukas, a 12. Litván Rendőrszázad tagja, aki több ezer zsidó lemészárlásáért felelős. Amikor 1992-ben kihallgatták az akkor 78 éves Pukast, a férfi azt állította, hogy csupán szemlélője volt a gyilkosságoknak, de aktívan nem vett részt bennük. Ezzel együtt a felvételen egyértelműen látszik, hogy kifejezetten lelkesen mesél a “libák módjára üvöltő” zsidókról és nevetni kezd, amikor a kivégzésükről beszél. Bizonyítékok hiányára hivatkozva nem indítottak eljárást Pukas ellen, aki két évvel később halt meg, békében és nyugalomban.

Pukas szavai a mai napig üldöznek. Biztos vagyok benne, hogy háborús bűnös volt”- emlékezett vissza Stringer.

Dr. Sheree Trotter történész, az antiszemitizmus ellen küzdő Hafanz szervezet társalapítója szerint elfogadhatatlan a kormány eljárása, különösen, hogy a szövetséges országokban nem támasztottak akadályt a háborús bűnösök azonosításával szemben. “Willi Huber esetét több különböző indokkal lehet megmagyarázni. Sok új-zélandi számára nehéz megemészteni az ország kolonialista múltját és az őseik által elkövetett igazságtalanságokat és bűnöket. Könnyebb azt az álláspontot támogatni, hogy a múlton egyszerűen túl kell lépni”.

A kormány hozzáállása sok új-zélandi zsidót is elszomorított, különösen azokat, akik menekültként érkeztek az országba. Nekik sokkal nehezebb volt letelepedési engedélyt szerezniük, mint a náci kollaboránsoknak.

“A történelmünk meglehetős sok folttal van tele. 1933 és 1939 között mindössze 1100 zsidót engedtek Új-Zélandra és számukra is rendkívül szigorú feltételeket írtak elő. Igen kegyetlen törvényeket alkalmaztak” – mondta Trotter.

A Magyarországon született történész és író, AnnBeaglehole szerint a “zsidók kifejezetten nemkívánatos bevándorlóknak számítottak a harmincas és negyvenes években. Csak nagyon kevés zsidó menekültet engedtek be. A kormány elsősorban arra ügyelt, hogy Új-Zéland etnikai homogenitása sértetlen maradjon. A holokauszt-túlélők bevándorlását sem tartották kívánatosnak”. Beaglehole hozzátette azt is, hogy alapvetően háborús bűnösöket, náci szimpatizánsokat és kommunistákat sem akartak beengedni, de a gyakorlatban ez másképpen alakult.

A jelenlegi új-zélandi kormány továbbra sem akar a kérdéssel foglalkozni és visszautasítja a feltételezett háborús bűnösökre vonatkozó dokumentumok titkosításának feloldását. A Times of Israel internetes oldal megkereste Jacinda Ardern miniszterelnököt az ügyben, aki a következő választ adta: “Nincs tudomásom arról, hogy feltételezett náci háborús bűnösöket fogadtak be Új-Zélandon a második világháború után”.

Zach Vickery, a miniszterelnök sajtótitkára az új-zélandi bevándorlási hivatalhoz irányította az érdeklődőt, ahonnan azonban hasonló válasz érkezett. “Hivatalunknak nincs információja olyan, háború utáni bevándorlási kérelmekről, melyek feldolgozása közben náci háborús bűnösökre vagy náci szimpatizánsokra bukkantak volna”.

Az érdeklődő újságíró erre megjegyezte, hogy a bevándorlási hivatal vezetője feltehetően nem látja be, hogy a bevándorlási kérelmet benyújtó háborús bűnösök igen nagy valószínűséggel eltitkolták múltjuk sötét fejezeteit. További válasz nem érkezett, az dokumentumok a mai napig nem kutathatóak.

zsido.com

Forrás: TOI

  • Küldés emailben