A főváros déli, Ármon Hánáciv nevű negyedében ásták elő a hanukai történetből ismert hasmóneusok idejéből származó, 21 km hosszú vezeték negyven méteres darabját. A vízvezetékrendszer egykor a Betlehem és Efrát között fekvő Salamon-medencékből szállította a vizet a jeruzsálemi Szentélybe. A felfedezésről a Jeruzsálem-napon számoltak be a régészek – írja a Times of Israel.
Az ősi vezetéket csak a brit fennhatóság idejében, azaz 1917 után cserélték le modern, elektromos pumpákkal működtetett vízvezeték-rendszerre. A most feltárt negyven méteres szakaszon állagmegóvást végeznek, majd egy városi parkba integrálják a jeruzsálemi önkormányzat és a város fejlesztését végző Moria vállalat közreműködésével.
„Ez egy valódi történelmi emlék, hiszen az egymást követő uralkodók, legyenek a három monoteista vallás bármelyikéből, folyamatosan használták és – többé-kevésbé – ügyeltek az állapotára. Végül az Oszmán Birodalom fennhatóságának végén kezdett egyre inkább tönkremenni”
– mondta Jáákov Billig, az Izraeli Régészeti Hatóság vízvezetékekre szakosodott szakembere.
Mivel a vízvezeték alig több mint száz éve még használatban volt, a kutatók tudtak a létezéséről, továbbá az oszmán korban készült térképeken is feltüntették a helyét. A régészeknek csupán el kellett távolítaniuk a felgyűlt törmeléket és szemetet. A frissen napvilágra került szakaszt hamarosan a nagyközönség is megtekintheti.
Billig hangsúlyozta, hogy a feltárás mellett nem holmi nosztalgiából döntöttek, hanem azért, mert szerették volna bemutatni az ókori építőmesterek elképesztő szakmai tudását, akik számítógépek és GPS koordináták nélkül voltak képesek egy rendkívül precízen kivitelezett vízvezetékrendszer megalkotására, mely azután kétezer éven át működött.
Egykor két vízvezeték kötötte össze a Salamon-medencéket Jeruzsálemmel: az alacsony vezeték és a magas vezeték. Az utóbbit később építették, magasabbról indult és magasabbra érkezett. Ez még bonyolultabb technológiával épült és karban tartani is nehezebb volt, így csak ötszáz éven át működött és a bizánci kor végén, nagyjából 1500 évvel ezelőtt már nem használták.
A Salamon-medencék Izrael királyáról kapták nevüket, mert a legenda szerint ő építette azokat feleségei számára.
A mai medencék azonban jóval később, a hasmóneus kor végén vagy Heródes király idején épültek és a mai napig állnak. A három hatalmas, négyzet alakú medence hossza 118 és 179 méter között váltakozik, mélységük 8-16 méter. Összesen 290 ezer köbméter vizet képesek tárolni. Mivel manapság ezt a területet a Palesztin Hatóság ellenőrzi, a látogatás csak szervezett és a hadsereg által biztosított túrán lehetséges.
A föld alatt és felett is haladó vízvezetéket a polgári időszámítás kezdete előtt száz évvel építették, a kor legmagasabb technológiai színvonalán. A vízmedencék mindössze 30 méterrel fekszenek magasabban, mint a Templom-hegy, így a vezeték lejtése kevesebb, mint egy méter kilométerenként. Ezt megvalósítani, illetve úgy megválasztani a hegyes-völgyes vidéken haladó vezeték nyomvonalát, hogy az folyamatosan lejtsen, bámulatos ismeretekről tanúskodik.
A vezeték legfőbb feladata a jeruzsálemi Szentély és az oda felzarándoklók vízigényének kielégítése volt, de Heródes híres erődítménye, a Tekoa mellett fekvő Herodion is innen kapta a vizet. Korábban elsősorban a Dávid városa alatt fekvő Gichon-forrás látta el vízzel Jeruzsálemet, de a lakosság növekedésével ez kevésnek bizonyult. A víz a Salamon-medencékből először Betlehembe folyt, majd a Hinom-völgynél (Géhinom – Gyehenna) elérte a Cion-hegyet és ott lépett be Jeruzsálembe, a mai óváros zsidó negyedénél. A Templom-hegyre a Lánc-kapu mellett érkezett meg.
„Ahhoz képest, hogy mi volt itt korábban, ez igazán forradalmi beruházás volt. A vízvezeték megépítését megelőzően a jeruzsálemi lakosok vagy forrásokból merítették a vizüket, melyet fáradtságos munkával haza kellett szállítaniuk, vagy a házuk alatt kialakított ciszternát használták, mely az esővizet gyűjtötte egybe. Ha azonban a ciszterna kiürült, meg kellett várni az esős évszakot, hogy újra használni lehessen. Két évezreddel később azonban, az elektromos pumpák megjelenésével az ősi vezeték a feledés homályába merült”
– magyarázta Billig.
„A vízvezeték folyamatos karbantartást igényelt. Amikor a hatóságok képesek és hajlandóak voltak erre, a város vízellátása nagymértékben javult. Amikor azonban a központi hatalom meggyengült, a város környéki pásztorok lyukakat vágtak a vezetékben, hogy a nyájaikat itassák. A XIX. századi újságok például gyakran számoltak be a vízellátás akadozásáról és a vezeték rossz állapotáról. Mintegy száz évvel ezelőtt a villamos energia megjelenése nagy változást hozott, mert fel lehetett pumpálni a vizet a hegyre épült városba. Ezután már senkit sem érdekelt a régi vezeték, mely lassanként az enyészeté lett. Az új technológia több és jobb minőségű vizet szolgáltatott, így többet már nem fektetek a régi vezetékbe. Napjainkban a tengervíz sótalanításából nyerjük a legtöbb ivóvizet, így már nem kell vízhiánytól tartanunk, mint a korábbi években” – tette hozzá.
Fotó: Yaniv Berman/IAA