A nemrég megjelent Minek szenved, aki nem bírja című regény a nyugati ember nézőpontját vizsgálja felül, amely egyik fő identitásképző forrásnak a saját traumáinkkal való azonosulást tekinti. Rubin Eszter íróval irodalomterápiáról, a traumafeldolgozásról, a testi és lelki egyensúly összefüggéseiről beszélgetett Megyeri A. Jonatán, az interjú a Neokohnon jelent meg.
Meglehetősen szerteágazó tevékenységet végez. Miként jellemezné magát? Cukrász, író, blogger, családterapeuta, lélekbúvár?
Ezeken a kérdéseken az elmúlt években én is sokat gondolkodtam, de mostanra sikerült azonosulnom valamilyen identitással. Úgy érzem, a negyedik szépirodalmi kötetem után már mondhatom magam írónak, de ez már a harmadik kötet után megjött. Különböző végzettségeim és korábbi tevékenységeim az életutam adott részeit lépezik, amelyek sorsszerűen vezettek el oda, ahol most tartok.
Tehát elsősorban író, és másodsorban?
A gasztronómia is nagyon fontos része az életemnek. A könyveim fülszövegén is az szerepel, hogy író és gasztronómus.
Az írás és a gasztronómia, ételkészítés két nagyon végletes dolog. Az írás elsősorban lelki tevékenység, különösen az ön könyvei esetén, ezzel szemben az ételkészítés a lehető legfizikaibb dolog a világon, hiszen az evés a legösztönösebb cselekvéseink egyike. Hogy alakult ilyen végletesen a tevékenysége?
Szerintem nem pontosan így van. Igaz, hogy az egyik egy nagyon kézzelfogható tevékenység, a másik pedig egész más szinten jut el a befogadóhoz. De mind a kettő egyazon kreativitásnak más-más megnyilvánulási formái. Az is fontos, hogy az írásaimban, például az első két kötetemben (a Barhesz és a Bagel c. könyvek – a szerk.) nagyon nagy szerepe volt a gasztro-kulturális örökség irodalmi interpretálásának. Bár regényekről beszélünk, de a szereplőim nagyon sokat esznek, főznek, tálalnak, folytonosan etetnek és táplálnak. Nagymamák, dédnagymamák, jiddise mámék, akiknél központi szerepet kap a gasztronómia, ahogy az életben is. De a mögöttes jelentéstartalom igazából túlmutat ezen. A gasztronómia csak fedősztori, tehát ez is a lelki folyamatok megnyilvánulása, a túletetés, az állandó készítés, a holokauszt trauma kompenzációja, amit biztosan sokan ismerünk, ahogy a túlélők, és a leszármazottaik az állandó felhalmozással, evéssel a különböző lelki folyamatokat próbálják valahogy ellensúlyozni.
Sokat foglalkozik a holokauszt traumával, illetve a második generáció, harmadik generációs holokauszt traumával, vagy annak az öröklődésével.
Úgy érzem, hogy egyáltalán nem sokat, sőt, nem eleget. Az első kötetemben kifejezetten az volt a célom, hogy egyáltalán ne szóljon a holokausztról, hanem egy zsidó regény legyen, ami a zsidó életről szól, mert a kortárs irodalomban nem igen találkoztam ilyesmivel, valamiért a zsidóságot mindenki a holokauszttal azonosítja.
Főként Magyarországon.
Az írók előszeretettel nyúlnak ehhez a témához. Eltökélt szándékom volt, hogy a Soá még említés szintjén se jelenjen a könyvben. Magával a zsidó élettel, annak megélésével és a pozitív identitással foglalkozott az első kötetem. De persze, ahogy telnek az évek, valahogy az én agyamba is bekúszott ez a téma, és azt vettem észre, hogy a Minek szenved, aki nem bírja című regényem a transzgenerációs traumák feldolgozásáról szól.
Ezek előbb-utóbb búvópatakként törnek elő, és kénytelenek vagyunk foglalkozni velük. A másod, harmad generációs zsidóknak, nagyon sokunknak az életét igazából alapvetően határozza meg ez a trauma, amely megnyilvánulhat nagyon sokféle szorongásban, sokféle fizikai vagy lelki problémában, betegségben. Ez olyan téma, amelyről fontos gondolkodni.
A teljes interjú a Neokohn oldalán olvasható.