„Mindig az járt a fejemben, hogy vajon helyesen cselekszem-e. Minden nap újabb dilemmákat jelentett.”
A Hamász fogságából szabadult, 41 éves Nili Margalit egy, a hosszas föld alatti fogság által okozott egészségügyi problémákkal foglalkozó virtuális konferencián arról beszélt, hogy hogyan látta el a vele együtt fogva tartott túszokat. Margalitot, aki egy gyermekosztály sürgősségi részlegén dolgozik nővérként, október hetedikén rabolták el a Hamász fegyveresei Nir Oz kibucból. Apját meggyilkolták a terroristák. A fogságból 55 nap után szabadult, ez idő alatt számos társát látta el a rendelkezésére álló szűkös lehetőségekkel élve. Szavait az Arutz7 idézte:
„55 napig voltam fogságban. Többnyire föld alatti alagutakban tartottak fogva. A csoportom legnagyobb része idős emberekből állt, 73 év fölöttiekből. Vagyis komoly kockázatoknak voltak kitéve. Ezek egyike maga a föld alatti alagút volt, ahol alig volt oxigén és rendkívül magas volt a páratartalom, így rendkívül nehéz volt lélegezni. Az idősek számára a másik veszélyforrást az esés jelentette, mert egyiküknél sem volt szemüveg, ezért nem láttak jól. Tudom, hogy az esés ebben az életkorban óriási kockázatot jelent. Ott volt még a felfekvések kockázata is, mivel szinte egész nap szűk helyen ültünk, és nem volt lehetőség a mozgásra. És a krónikus betegségeket is kezelni kellett.”
A krónikus betegek ellátása érdekében Nili listát készített a szükséges gyógyszerekről, majd kiválasztotta a legfontosabbakat. A vesebetegség vagy a magas vérnyomás azonnali kezelést igényelt, a diabétesz azonban, a rendkívül kevés élelem miatt nem jelentett jelentős problémát. Fogva tartóiktól sikerült szereznie gyógyszereket, és igyekezett megfelelően elosztani a kapott, igen kis mennyiséget.
Amennyire lehetett, a sebesülteket is ellátta, kimosta a sebeket és a fertőzéseket a nehezen megszerzett, kevéske antibiotikummal kezelte. „Az segített egy kicsit, de nem volt elég.
A sebek nagyon-nagyon sok ideig nem gyógyultak be, több mint két hétig. Aztán rájöttem, hogy van mézünk. Munkám során időnként mézzel kezeljük a sebeket műtét után, mert a méz segíti a sebgyógyulást. Mézet tettem a sebekre. És imádkoztam, hogy segítsen. Segített is. Megtisztította a sebeket.”
Arra a kérdésre, hogy hogyan birkózott meg a pszichológiai terrorral, szerettei elvesztésével, a fogság mentális egészségre gyakorolt hatásaival, Nili elmondta:
„Ez volt a legnehezebb, a mentális egészség problémaköre. Igyekeztem pozitív maradni, próbáltam biztatni a többieket, tartani bennük a hitet, hogy túléljük. Hogy éljük meg a mai napot, aztán a holnapot majd meglátjuk. Óráról órára és napról napra ezt mondogattam, most ezt kell túlélnünk. Rengeteget beszéltem hozzájuk és biztattam őket.”
Ezt követően azt a kérdést tették fel, hogy hogyan birkózott meg az etikai dilemmákkal a fogságban. „Azt hiszem, hogy a legnagyobb etikai dilemma számomra az volt, hogy nem én voltam az, akinek ezeket a döntéseket meg kellett volna hoznia. Nincs felhatalmazásom olyan jellegű döntésekre, hogy kell-e adni antibiotikumot, milyen gyógyszert kell adni vagy kell-e altatót adni, hogy aludni tudjanak. Nekem kellett mindezekben a kérdésekben döntenem, méghozzá megfelelő felszerelés nélkül – volt némi felszerelésem, de közel sem elég. Ez volt az igazi dilemma. De mindig elmondtam, mit teszek, mindig engedélyt kértem, elmagyaráztam a következményeket és azt is, hogy mi történhet, ha valamit megteszünk vagy nem teszünk meg. Mindig azt kérdeztem magamtól: helyesen cselekszem? Ez a helyes döntés? Várhatóan javul-e majd az illető egészségi állapota vagy romlik? Minden nap dilemma volt.”
Végül azt kérdezték az asszonytól, hogy szabadon engedett túszként és egészségügyi szakemberként milyen tanácsot adna azoknak a szakembereknek, akik a jövőben kiszabadult túszokat kezelnek majd. „55 nap után engedtek szabadon, úgyhogy úgy vélem, hogy azok, akiket több mint 227 nap után szabadulnak, sokkal rosszabb mentális és fizikai állapotban lesznek, mint amilyenben én voltam, amikor kiszabadultam. Két dolgot tudok mondani nekik: amikor megérkeztem a kórházba, teljesen elszigeteltek minket. Az egész emeletet kiürítették számunkra. Ez volt akkor a lehető legjobb döntés, elszigetelni minket és apránként tudtunkra adni, hogy mi történt október hetedikén. Nem találkoztunk hírekkel, telefonokkal, televízióval, nem tudtunk meg mindent egyszerre. A második tanácsom ez: legyenek felkészülve mindenféle helyzetre, mindenféle fizikai és mentális állapotra. Dolgozzanak ki egyéni terápiát minden egyes ember számára. Kezeljenek mindenkit egyenként és adjanak meg neki mindent, amire csak szüksége van.
Szeretném hangsúlyozni továbbá, hogy milyen fontos, hogy mindnyájukat azonnal szabadon engedjék. A fogságban minden nap magával hordozza azt a veszélyt, hogy meggyilkolják a fogva tartottakat. Azonnal el kell engedni és haza kell hozni őket!”
További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.