„Cádik katámár jifrách…” vagyis „Az igaz mint a pálmafa virúl, mint czédrus a Libánonban nagyra nő.” – zsoltáridézet cseng fel sokak fejében, ha a szatmári rebbére, azaz reb Teitelbaum Joél rabbira gondol. Ebben a polgári évben augusztus 23-ára esik a rebbe évfordulója. A jeles alkalomból rá emlékezünk.
Az áldott emlékű szatmári rebbe, Ráv Teitelbaum Joél, vagy ahogy a környezetében a legtöbben hívták, reb Jojlis 1887-ben, tévét 17-én látta meg a napvilágot a Tóra egyik legfényesebb házában Máramarosszigeten (Sighetu Marmației, Románia). Apja, reb Teitelbaum Chánánjá Jomtov Lipa (1836–1904), a Kedusát Jom Tov szerzője volt a rabbi. Nemcsak Magyarország, de az egész zsidó világ egyik leghíresebb családjából származott, ükapja a Jiszmách Mose halhatatlan szerzője, vagyis a sátoraljaújhelyi csodarabbi, Teitelbaum Mózes (1759–1841) volt.
Már kisgyermekként magasztalták, ugyanis míg kortársai a chéder udvarán játszottak, addig ő a szabadidejét is tóratanulással töltötte. Sziget öregei csak úgy emlegették, hogy a „wunder kind”, vagyis a „csodagyerek”.
Hét éves korában találkozott a nadvornai (Надві́рна, Ukrajna) rebbével, Mordchele Dverner (Mordecháj Leifner, 1824–1894) rabbival, aki megkérdezte tőle, hogy tanul-e Chümest (Tórát) RáSI magyarázataival, mire reb Jojlis rávágta, hogy természetesen! S ebben nem volt semmi dicsekvés, talán némi csodálkozás, hiszen sem volt ennél természetesebb számára, amikor ő már Gemarát is tanult akkoriban. A nadvornai rebbe azonban intette a fiatal fiút, hogy igaz szorgalommal tanulja a Tórát és hozzá RáSI magyarázatait, mert vannak nagy talmid-chóchemek, akik sokat tudnak ugyan a Tóráról, de mégsem kerülnek közel az Örökkévalóhoz, mert valójában sosem mélyedtek el igazán a Chümesben. Ettől a találkozótól fogva reb Jojlis minden reggeli ima után, még a tfilinben és a táliszban tanulta a Tórát, mely szokást hamarosan a környezete is átvett. Máskülönben pedig, miután a szigeti csodagyerek távozott, reb Mordchele Dverner azt mondta bizalmasainak, hogy a reb Jojlis valóban a század fénysugara, kinek arcán végig a szentség tükröződött.
Reb Jojlis már 17 éves korában szmichát, vagyis rabbiképesítő levelet kapott, méghozzá a korszak legnagyobb tekintélyeitől,
így Grünwald Mózes (1853–1911) huszti (Хуст, Ukrajna) gáontól, az Erech Sáj szerőjétől, Tabak Slomó Jehuda (1832?–1907) szigeti dájántól, Deutsch Eliezer Chájim (1850–1915) bonyhádi rabbitól és Grünfeld Jehuda (1837–1903) bűdszentmihályi (ma: Tiszavasvári) rabbitól.
Apja halála után a szigeti rabbiszéket a hagyományoknak megfelelően a legidősebb fiú, vagyis a bátyja, reb Teitelbaum Chájim Cvi (1880–1926) örökölte, aki bár kifogástalan Tóra-tudós volt, nem rendelkezett olyan karizmával, mint reb Jojlis. Az ottani haszidok egy része – sőt, még az özvegy rebecen Chánele, saját anyjuk is – inkább benne látták az utódot, azonban ő, hogy a testvérharcot elkerülje, inkább elköltözött a városból.
Apjának elvesztésével nem „csupán” egyik szülőjét siratta, hanem a rebbéjét, a mesterét is, ezért a gyászidőszak elteltével új szellemi vezető keresésére indult, akit a belzer rúvban, Jisszáchár Dov Rokeach (1851–1926) rabbiban talált meg. A belzi rebbe bíztatására költözött Szatmárnémetibe (Satu Mare, Románia), ahol akkoriban ugyan sok zsidó élt (az 1910-es években több mint 7000 zsidó élt a városban), de a közösségnek csupán töredéke volt haszid.
A szatmári rabbi, Ráv Grünwald Jehuda (1849–1920) szívesen fogadta reb Jojlist a városban, sőt, híres jesivájának bócherjeit is bíztatta, hogy keressék fel az új rebbét, aki eleinte még csak nem is a haszid bészmedresben, hanem saját otthonában imádkozott egy külön minjánnal.
Reb Jajlis az első, „igazi” rabbi pozícióját 1911-ben Ilosván (Іршава, Ukrajna) – vagy, ahogy jiddisül nevezték Orsiván – kapta, ahonnét 1925-ben Nagykárolyba (Carei, Románia) – vagy jiddisül Kruléba – került. 1928-ban Grünwald Eliezer Dávid (1867–1928) szatmári rabbi halála után az ottani haszidok minden követ megmozgattak, hogy reb Jojlist visszahozhassák a városba, azonban Teitelbaum rabbi kijelentette, hogy ő addig nem hajlandó elfoglalni a szatmári rabbiszéket, míg a közösség egésze azt nem kívánja, vagyis addig, míg a kilében helyre nem áll a béke. S ez nem csupán egy büszke, meggondolatlan elszólás volt, mert a rebbe szilárdan kiállt véleménye mellett, s így végül csak 1934. február 27-én vonult be Szatmárnémetibe, mely olyan nagy ünnepség lett, hogy még az országhatárokat is megnyitották a haszidok részére.
Szatmári működésében már valóságos fogalommá vált a neve, akit bárhol szívesen és nagy tisztelettel köszöntettek. 1942. május 30-án a budapesti Kazinczy utcai ortodox nagyzsinagóga és környéke zsúfolásig is megtelt zsidókkal, akik azért jöttek, hogy hallhassák Teitelbaum Joél, reb Jojlis szatmári rebét, kinek előadását az Orthodox Zsidó Ujság a következőképp jellemezte:
„Pár perccel 12 előtt kezdte meg beszédét a főrabbi. Drósójának alap gondolatmenete, ősének a »Jiszmach Majsé«-nak vezérfonala volt: a megingathatatlan Isten-bizalom Izráel megváltásában és a Szentély újbóli, Isten általi, hamaros felépülésében.
Kiindult a hetiszakaszból és részletezte a hozzá fűződő midrásokat. Azzal kapcsolatban, hogy a fiatalabb K’hosz fiairól, a frigyszekrény őrzőiről való intézkedés már az előbbi hetiszakaszban olvasható és az idősebb, de külső munkákat végző Gérsajn fiairól szóló előírás csak a maiban van, azt a következtetést vonja le, hogy nálunk a Tórának mindenütt elsőbbsége kell legyen. Azt viszont, hogy az oltár felavatásánál már a Tórát reprezentáló Jiszochort is megelőzte Jehüdó törzse, akként magyarázza, hogy a »meszirasz hanefes«, a zsidó ügyért és vallásosságért való önfeláldozás, még a Tóra tiszteletét is meg kell, hogy előzze […]
Látszólag nyugodtan, de belső tűzzel beszél. Hallgatósága lelkébe bizonyos fluidum árad, mindenki érzi, hogy Izráel egyik kiválósága szavait hallgatja, senki sem vonhatja ki magát hatása alól. Különösen szívhez szóló volt az a fejtegetése, amelyben – itt azután rendkívül élesen – kikelt a szemérmetlen, hiányos női ruhaviselet ellen. Ugyancsak éles müszort [erkölcsi beszéd – Cs. V.] mondott a hézagos vallási gyermekneveléssel kapcsolatban. A feddésekből kiindulva szellemesen magyarázta a Talmud egyik mondását, miszerint: »Nehéz a mai időben moralizálni, mert ha valakinek azt mondják: szálka van a szemeid között, azt a feleletet kapja: vedd ki előbb szemeidben levő gerendát.« (»Tül kiszem mibén sinecho, tül kajre mibén énecho.«)”
A rebbe vészkorszakban betöltött szerepét többen visszásnak gondolják, ugyanis reb Jojlis végül a Kasztner-vonattal menekült el Magyarországról, amiért sokan azzal vádolták, hogy elhagyta közösségét, holott ennek leginkább az ellenkezője igaz. A szatmári rebbe az utolsó pillanatig, a gettósításokig a közösségével maradt, s előtte a vészkorszak éveiben komoly embermentő munkát folytatott, Galíciából, Lengyelországból menekülő zsidók százait látta el hamis papírokkal, hogy átmeneti időre Magyarországon találjanak menedéket.
A második világháború után a túlélő haszidokat maga köré gyűjtötte s egy rövidebb szentföldi tartózkodása után az Egyesült Államokba vándorolt ki és Williamsburgben az egyik legnagyobb és legszigorúbb haszid közösséget építette újra. Szigorával, de főleg az anticionista nézeteivel ugyan sokan nem értettek egyet, azonban Tóra-tudása előtt mindenki meghajolt.
Az 1968 februári híradások valóságos jom kipuri képet festettek le a New York-i Williamsburgről, ahol a gyerekektől kezdve az öreg emberekig, mindenki böjtölt, sírtak, s egész nap zsoltárokat mondtak a rebbe felépülése érdekében, akit hirtelen agyvérzés sújtott. Amerikai legjobb orvosait hívták, akik nem tudtak semmi releváns gyógymóddal előállni, ők is annyit mondtak, hogy itt csak a Mindenható segíthet, feburár 27-ére általános böjtöt rendeltek el, melyre a világ egész zsidóságának kihirdettek; a böjt estéjén kezdődött egyébként a rebbe apjának jorcájta, svát hó 28. is. Reb Jojlis zsinagógájában több ezren gyűltek össze imádkozni, amikor állítólag a felesége, rebecen Álte Fejge (1912–2001) utat tört magának, felnyitotta a frigyszekrényt és összeroskadva imádkozott szentéletű férje felépüléséért.
A számtalan ima pedig meghallgattatásra került, s az Örökkévaló még 11 évig engedte a rebbe földi sugárzását, hogy onthassa magából a Tóra szeretetét még akkor is, ha egészen már soha többé nem épült fel.
1968-ban ros hásánákor a korábbi – betegsége kezdete óta kialakult – szokással ellentétben nem fújt sófárt, mert nem volt már hozzá ereje, csupán az áldást mondta el, amiben a hozzá közelállók az egyértelmű jelét látták annak, hogy az 5739-es esztendő lesz az utolsó földi év reb Jojlis számára.
Áv hónap 15-én azt kérdezte hűséges gábbéjától, reb Glick Ezriéltől (1926–2014) hogy a jámim noráimkor, vagyis a „félelmetes napokon” ki fog előimádkozni. Mire reb Glick azt felelte, hogy „Miért? Im jérce háSém, mint minden évben a Rebbe fog imádkozni.” Erre reb Jojlis két nemmel tiltakozott… Utolsó nyilvános megjelenése Sábesz Röé, Sábesz mevorchim elulkor volt, ahol elkezdte az előimádkozást, „ád héjno ázuréjni…”, vagyis „[…] Idáig segített minket az Örökkévaló.” (1Sámuel 7:12) S bár máskor a rebbe hangja kitöltötte az egész hatalmas bészmedrest, akkor alig lehetett hallani hangját, nem is bírta folytatni az imát, de később még felment a bimára, hogy kihirdesse az újholdat. Délután a rebbét kórházba kellett szállítani, ahol bár mindent elkövettek, hogy meghosszabbítsák életét, másnap reggelre, 1979 áv hónap 26-án visszatért lelke az Örökkévalóhoz.
Emlékéből fakadjon áldás!
|
További olvasnivaló és források
Biale, David et al. (ed.), Hasidism – A new history. Princeton and Oxford: Princeton. University Press, 2018. Stauber, Chaim Moshe, The Satmar Rebbe – The life and times of Rav Yoel Teitelbaum zt”l A close talmid’s personal recollections. Jerusalem-New York: Feldheim Publishers, 2019. „A szatmári főrabbi a Kazinczy-templomban”, Orthodox Zsidó Ujság, 1942. 4. évf. 24. szám, 4. old. „Amerikai orvosok: Csak a Jóisten mentheti meg a szatmári rebét”, Uj Kelet, 1968. 49. évf. 5962. szám, 8. old. |