Tavaly a Budapesti Fesztiválzenekar Figaró házassága előadása került az első helyre azon a listán, amelyet az év tíz legjobb New York-i komolyzenei eseményéről állított össze a New York magazin. Sikerekről, közéleti szerepvállalásról beszélgettünk Fischer Iván karmesterrel, és arról, milyen ma magyarnak lenni.
– Kérem, meséljen pár szóban a szüleiről! A toleranciáját és a liberalizmusát például otthonról hozta? – Csodálatos elvei voltak apánknak, mindig a szegények, elesettek, kirekesztettek oldalán állt. Ugyanakkor soha nem lépett be semmiféle pártba, ragaszkodott a függetlenségéhez. Önmagával nagyon szigorú volt. Velünk már kevésbé, de a példa hatott. Hatszor volt munkatáborban, megszökött. Anyám egy spájzban bujkált, ő volt a családja egyetlen túlélője. A háború után ismerkedtek meg, nem voltak tabu témák, mindenről szabadon beszéltek, a háborús élményeikről is. Erkölcsről, tisztességről, a kultúra imádatáról szólt az élet, az Andrássy úti lakásunk valóságos sziget volt az ötvenes években. Három gyereket neveltek így fel – hatalmas teljesítmény.
– Egy interjúban egyik kollégám úgy fogalmazott, hogy a Budapesti Fesztiválzenekar 1983-as megalakulása "kultúrbotrány"-nak számított.
– Inkább felemelő, sok embernek boldogságot jelentő szenzáció volt, mert bebizonyította, hogy egy államtól független civil kezdeményezés életben tud maradni a nyolcvanas években. Hatalmas tömeg állt mögöttünk, elkapkodták a jegyeket, holott reklámra semmi pénzünk sem volt. Ez volt a Fesztiválzenekar hőskora, óriási lelkesedésre, odaadásra, örömmámorra emlékszem. Emellett elsikkadtak a féltékenykedések, intrikák, már el is felejtettem őket.
– Világhírű karmesterek általában összeszokott, profi zenekarokat vezényelnek a világ különböző pontjain, és megelégszenek ezzel. Ön miért akart saját zenakart?
– Úgy látszik, én ilyen kitalálós fajta vagyok. Nem okozott örömet, hogy fiatal karmesterként ott lengethettem a pálcát a Londoni Szimfonikusok vagy a Bécsi Filharmonikusok előtt. Sokat tanultam ebből, de nem ez izgatott, hanem az, hogy létrehozzam a világ legújítóbb zenekarát, ahol sokkal magasabb szintű művészi munka folyik. Meg akartam váltani a világot, vagy legalábbis megreformálni a szimfonikus zenekar műfaját.
– Mit jelent a világ élmezőnyébe tartozni: még több munkát, vagy azt, hogy lehet lazítani egy kicsit?
– Nem lehet lazítani, de ehhez meg kellett találni a megfelelő alkatú embereket. Akik azért nem lazítanak, mert sokkal jobban érzik magukat, ha mindent beleadnak. Ez lett a norma: nincs kihagyás, nincs hétköznapi koncert. A "Minden koncert ünnep" nem csak egy szlogen, hanem a zenekar valódi jellegzetessége.
– Büszke arra, hogy a Fesztiválzenekar magyar. Ez annyit jelent, hogy a tagok kivétel nélkül magyarok vagy szerződtet "vendégjátékosokat" is?
– Igen, mindig hívok vendégeket, mert kell a friss információ, a nyitottság, a nemzetközi kitekintés. A BFZ alapkarakterét a csodálatos tagság határozza meg, de nagyon sokat segítenek a máshonnan jött ideiglenes vendégzenészek is.
– Van fluktuáció a zenekarban? Könnyebb vagy nehezebb a muzsikusai élete, mint egy átlag magyar komolyzenészé?
– 1992-ben váltunk állandó, egész szezonban működő zenekarrá, akkor sok fiatal jött. Legtöbbjük még ma is játszik, tehát ez a negyvenes generáció az igazi mag. Most már alig van fluktuáció, innen senki nem akar elmenni. Volt, aki külföldre szerződött, majd néhány év múlva visszajött, annak ellenére, hogy a keresetek nálunk alacsonyabbak, mint nyugati versenytársainknál.
– Rendszerfüggő, hogy menyire szeretik és támogatják itthon a Fesztiválzenekart?
– Nem hiszem. Először gyökeret kellett verni egy már igen zsúfolt hazai környezetben, azután pedig lassacskán kiderült, hogy a BFZ nemzeti kincs, a magyar kultúra igazi nagykövete. Anyagi helyzetünk, támogatásunk most jó, végre nyugodtan a zenére koncentrálhatunk.
– Az Ön közéleti szerepvállalása az utóbbi években egyre erőteljesebb. Miért érzi úgy, hogy ez fontos, illetve nem fél-e attól, hogy ezzel a zenekar létét veszélyezteti?
– Én csak olyan közéleti kérdésekben emelem fel a hangomat, amikkel minden jóérzésű ember egyetért: a toleranciáért, az emberi jogokért, a demokráciáért szólalok fel. A zenekar támogatottságához ennek semmi köze nincs. A zenekart azért támogatják, mert hatalmas hasznot hoz Magyarországnak, Budapestnek, a magyar kultúrának.
– Idén vidéki koncertkörútra ment a zenekar ép és romos zsinagógákba. A zenét interaktív beszélgetés követte Köves Slomo rabbi közreműködésével a zsidó életről, kultúráról. A BFZ idősotthonokban, és kórházakban is fellép – ez mind közéleti szerepvállalás. Mit szól a zenekar ahhoz, hogy a vezetőjük nem éri be azzal, hogy kiválóan vezényel?
– Mindenki lelkesen vesz részt ezekben a kezdeményezésekben. Fantasztikus öröm meghatott, boldog, hálás embereknek zenélni egy öregek otthonában. Hiszen tudjuk, hogy ezek a zenerajongók nem tudnak eljutni a koncerttermekbe. Szintén rendkívül felemelő volt például az albertirsai egykori zsinagógában Mendelssohn zenéjét előadni, ahol 70 év óta először gyűlt össze ennyi ember. Ott már nem élnek zsidók. De azok, akik eljöttek, bizony, könnyeztek, különösen az idősebbek, akik még emlékeztek azokra a megölt osztálytársakra, akikkel kisgyerekként együtt játszottak.
– Az ilyen fellépéseken kötelező a részvétel minden zenekari tag számára?
– Nem, önkéntes, de hatalmas a jelentkezés.
– Hogyan jellemezné a zenekar és az Ön viszonyát? Szigorú embernek tartja magát?
– Ugyan, látná csak a próbákat, olyannak tűnnek, mint egy vidám iskolai kirándulás. Sokat nevetünk. Aztán egyszerre összekapja magát a társaság, és csodát produkál. Dehogy vagyok én szigorú, azzal nem mennék semmire. Inkább a humor segít. És az, hogy feltétel nélkül bíznak bennem.
– Az év nagy részét külföldön tölti, távol a hazai politikai acsarkodástól. Ez megkönnyíti a hétköznapjait?
– Nem vagyok én messze, mindennap megnézem a híreket az interneten, tájékozódom. Itt is sokat dolgozom, ott is. Tulajdonképpen állandóan itthon vagyok, hiszen Berlinből, New Yorkból is intézem a hazai ügyeket, telefonon, emailben, skype-on, ahogy lehet.
– Tavaly októberben mutatták be A Vörös Tehén című, a tiszaeszlári perről szóló egyfelvonásos operáját. Fura dolog ez. A zseniális színészek előbb-utóbb rendezni kezdenek, a vezető újságírók könyvet írnak – mintha mindenki a maradandóságra törekedne. Ön is ezért írt operát?
– Erre még nem gondoltam, de nem kizárt. Szeretek írni, olyasmit létrehozni, ami megmarad. A koncert szép, de elszáll. Mindkettőre szükségem van. Az se lenne jó, ha folyton otthon ülnék egy üres kottapapír előtt, mert hiányozna a zenekar, a közönség, de most már tudom, hogy időt kell szakítanom az írásra is.
– Hogyan fogadta A Vörös Tehenet a közönség?
– Meghatódtak, volt, aki sírt. Ennek örültem igazán, ugyanis ez egy lírai darab, nem az észre, inkább a lélekre hat. Októberben a Millenárison, idén júniusban a Vígszínházban is tömeg volt, a csilláron is lógtak. A New York Times címoldalon számolt be a darabról. Mit várjunk még egy új operától? Nincs okom panaszra…
– És a kritikusok mit szóltak? Egyáltalában érdekli a kritika?
– Minden kritika érdekel, elsősorban a saját önkritikám, másodsorban ismerőseim, barátaim véleménye, harmadsorban a közönség reakciója, és csak utolsósorban a hivatalos kritikusok írásai. Sajnos Magyarországon nagyon hiányzik Tóth Aladár, Szabolcsi Bence és Kroó György egykori szakértelme. Most sok az érdektelen bulvárkritika, persze tisztelet a kivételnek.
– Mit gondol, van a műnek létjogosultsága a határon túl is? Nagyon magyar történet, más kultúrában talán nem is értik. Vagy azt nem értik, vajon mit üzen a mának egy 130 éves ügy?
– Berlinben volt a legnagyobb a siker. Az utolsó előadáson pótszékeket kellett betenni, a németek pontosan értették a darab lényegét. Magyar ugyan a történet, de univerzális, hiszen mindenhol van előítélet, tömeghisztéria, árulás és megbánás.
– Eddig is nyilvánvaló volt, hová tartozik, melyik oldalon áll. Nem tart attól, hogy ezzel az operával végképp megbélyegzetté válik?
– Miért? Azért, mert az opera kiáll a hazugság, a manipuláció, a bűnbakképzés ellen, és ábrázolja egy elcsábult, megtévesztett fiú lelki drámáját, majd hazatalálását? Ezek alapvető, általános értékek, nem vitathatók.
– Egy ATV-s Friderikusz interjúban azt mondta: "olyan egyszerű lenne ebből egy boldog, szép országot csinálni". Ön szerint hogyan kellene hozzáfogni?
– Talán klisének hangzik, de az az első lépés, hogy nem kell másokat okolni. Egyáltalán, nem kell mások hibáival foglalkozni. Kézbe kell venni a saját sorsot, és ehhez társakat szerezni. Körül kell nézni, és meglátni az emberekben a jót.
– Minek érzi magát: magyarnak, zsidónak, magyar zsidónak vagy világpolgárnak? Esetleg mindezeknek együtt?
– Aki azt mondja, hogy vannak magyarok és zsidók, az az "és" szócska beillesztésével téved, sőt kirekeszt. A zsidó magyarok ugyanolyan magyarok, mint a keresztény magyarok. A két identitás nem mond ellent egymásnak. Mint magyar, egy nemzethez tartozom, közös nyelvvel, országgal, történelemmel; mint zsidó egy kultúrközösséghez, ahol az ősök zsidó vallásúak voltak, s az utódok – ki-ki más mértékben – ápolják a vallást és a hagyományokat. Emellett fontos, hogy európainak érzem magam, mert komolyan veszem az európai projektet. Eldöntöttük, hogy együtt családot alapítunk, ezért tenni is kell valamit. Mi, a Fesztiválzenekarnál például megalapítottuk az Európai Hidak fesztivált, minden szeptemberben bemutatjuk egy ország kultúráját. Tanuljunk meg együtt élni, szeretni egymást, önzetlennek lenni, nem alkudozni, többet adni, mint kapni. Mint minden jó családban.
Sombor Judit írása a Népszavának
Forrás:
http://nepszava.hu/cikk/1028486-tanuljunk-meg-egyutt-elni/