Sófárfúvás egy szovjet börtönben

Átnéztem – Gergely István – 1997.09.15.

 

Sófárfúvás egy szovjet börtönben

 

Az 1930-as év egyik szombatján levelet kaptam a GPU-tól, a szovjet titkosrendőrségtől, melyben az állt, hogy június 30-án, pontban 11 órakor jelenjek meg a GPU moszkvai, Lubjanka utcai központjában.

Refáel Káhán, lubavicsi chászid (Izraelben Kfár Chábád lubavicsi faluban él) ezekkel a szavakkal fogott bele szovjet-oroszországi börtönévei történetének elbeszélésébe.

Letartóztatásom napjától kezdve tfilin és tálít (talesz) nélkül kellett imádkoznom. Imakönyvemet és a zsoltárokat tartalmazó könyvemet ugyancsak elvették, s ezért emlékezetből kellett elmondanom az imákat.

Az Urálban fekvő baszberdlovszki börtönben újabb gond merült fel. Hogyan fogok majd a Nagyünnepeken imádkozni, hiszen máchzorom, ünnepi imakönyvem sem volt. A rabok között volt egy Ginsberg nevű moszkvai zsidó, aki eredetileg kántor volt, s ezért a legtöbb imát kívülről tudta. Hogy végül mit tettünk? Amikor a többiek elindultak munkára, mi ketten nem mentünk velük, s ő leírta nekem az imákat. Ebből a kézzel írott máchzorból imádkoztam.

Ros Hásáná napja előtt szólítottak: „Refáel Káhán! Jöjjön velem!” Nem tudtam, mi történhetett. Mit akarhattak tőlem? S akkor megpillantottam apámat, aki eljött a távoli Urálba, hogy láthasson!

Egy szobába vezettek bennünket. A szobában lévő asztalhoz kellett mennünk. Az asztal mellet egy katona ült; a fogoly az asztal egyik oldalán állt, látogatója pedig vele szemben a másik oldalon. Miközben apámmal beszélgettem, egy asszony lépett a helységbe és beszédbe elegyedett a katonával. Apám megragadta az alkalmat, s kérlelni kezdte a katonát, hogy átmehessek az ő oldalára. A katona, aki igencsak élvezte látogatója társaságát megenyhült, s beleegyezett, azzal a feltétellel, hogy nem zavarjuk.

Egy óra múlva a katona közölte, hogy időnk letelt. Apám megkérdezte, hogy vajon átadhat-e nekem némi ételt s ruhaneműt? Igen – felelte a katona, – de előtte át kell vizsgálnom. Apám kinyitotta a bőröndöt, melynek felső részén ingek, édességek voltak. A katonát szemmel láthatóan jobban érdekelte a mellette álló asszony, s ezért nem vizsgálta át tüzetesebben a bőrönd tartalmát. Épphogy csak rápillantott, s már bólintott is: Rendben van, vihetem.

Elbúcsúztam apámtól. Egy katona visszakísért a barakkba, ahol kinyitottam a bőröndöt, s örömömben majdnem felkiáltottam. Micsoda meglepetés! Ott feküdt a tfilin és a tálít! Imakönyv! Zsoltároskönyv! Máchzór! Sőt, apám gondosan még egy sófárt is elrejtett a bőrönd mélyén – egy igazi, kosszarv sófárt!

Másnap Ros Hásáná volt. Megkerestem Ginsberget és örömmel elújságoltam neki mi történt. – Van sófárom! És meg is fogom fújni! Ugyanolyan izgatott lett mint én, de féltett is.

– Megőrültél?

– Csak egyetlen hangot – feleltem, hiszen attól tartottam, ha meghallják, akkor mindent elkoboznak.

Ginsberg félt.

– Ne tedd! Az életeddel játszol!

De mikor látta, hogy nem tántoríthat el szándékomtól, s nem gondolom meg magam, ijedtében elbújt.

Kezembe vettem a sófárt, ajkamhoz emeltem és hosszan megfújtam. Lelkemet elárasztotta a megkönnyebbülés. Nem vették észre, én pedig elrejtettem a sófárt. Másnap, Ros Hásáná második napján már nem elégedtem meg egyetlen sófár fúvással. Még az sem érdekelt, hogy esetleg meghallják és elkobozzák. Többször megfújtam a sófárt, s hálát adtam az Örökkévalónak, hogy ezúttal sem vették észre. Hát így esett, hogy sófár fújtam a szovjet börtönben!