A múlt héten 104 éves korában elhunyt Slomo Markusz, akinek hosszú és tevékeny életében érdekes fordulatot hozott az 1967-es hatnapos háború.
Slomo Markusz 1910-ben született Posenban (akkor Németország, ma Poznan, Lengyelország), nyitott szemléletű ortodox családban. Magyar kapcsolata is volt, dédapja a kismartoni születésű neves rabbi Akiva Eiger (1761-1837), aki életének utolsó huszonkét esztendejében Posenban tevékenykedett. Slomo Markusz családjával 1922-ben Berlinbe költözött. Megérkezésük után nem sokkal történt a Rathenau gyikosság (a zsidó származású, liberális Walther Rathenaut – aki abban az időben a Weimari köztársaság külügyminisztere volt – szélsőjobboldali merénylők meggyilkolták).
Slomo így emlékezett erre vissza: „Amikor szombaton hazatértünk a zsinagógából zajos tömeget pillantottunk meg. Az emberek megdöbbenten álltak az utcán. A merénylet éppen a bar-micvám előtti napokban történt és mind a mai napig az emlékeimben él ez a kép”.
„Már gyerekkoromban az iskolában úgy éreztem, hogy valami szörnyű veszély leselkedik a zsidókra Németországban és másutt is. Ma se tudom miért, de ezt akkor teljes bizonyossággal éreztem. Akkor azt mondtam magamnak: ha ez a zsidók sorsa akkor mit is kell tenniük? Izrael földjére kell elmenniük! Így mihelyst befejeztem az iskoláimat kivándoroltam, Izrael földjére” – tette hozzá.
1931-ben érkezett Palesztinába és a Jezreel völgyében fekvő Bet Hasita kibuchoz csatlakozott. A harmincas években a Németországból érkezett fiatalok beilleszkedésével is foglalkozott más kibucokban. Harminc évig élt a Bet Hasita kibucban mint méhész és a méhek nemesítésének és betegségeinek szakértője.
1961-ben Jeruzsálembe költözött, és a Héber Egyetem könyvtárában dolgozott. Nagyon érdekelte a történelem és a filozófia. Nem volt a hagyományos értelemben jobb- vagy baloldali. Egyrészt igazi cionista úttörő volt, aki szerint a zsidóknak joguk van Izraelben bárhol lakni. Hitt a zsidó nép elhívatottságában, főleg abban az erkölcsi kötelességében, hogy a világ bajait kijavítsák. Másrészt abban is hitt, hogy a palesztinai araboknak szintén joguk van teljes egyenjoguságban élni.
1967 júniusában, néhány nappal a hatnapos háború és Jeruzsálem elfoglalása után lakást bérelt ki Kelet-Jeruzsálemben, amelyben feleségével élt. Gyakorlatilag ő volt az első telepes 1967 után. A békés együttélésre szeretett volna példát mutatni. „Ahhoz, hogy valódi pozitív kapcsolatot alakítsunk ki, mely nemcsak kényszerből ered, úgy vélem, nem lehet azokat csak a közvetlen gazdasági kapcsolatokra leszűkíteni. Szükséges az is, hogy mindennapos, személyes kapcsolatok is létrejöjjenek az emberek között. Nincsenek illúzioim afelől, hogyha alkalom adódna, akkor elképzelhető lenne bosszúhadjárat kitörése a szomszédaink részéről. Ám ezt a kockázatot vállalnunk kell, ha pozitív eredményeket akarunk elérni. Hiszek abban, hogy csak ha vetünk, akár könnyek közt, akkor van remény arra, hogy arathassunk is. Ahogy a határok megnyíltak, felmentem az Olajfák hegyére lakni, szemben a a jeruzsálemi Templom heggyel, egyedüli zsidó, izraeli, egy olyan negyedbe ahol kizárólag arabok éltek. Meg akartam mutatni, hogy lehetséges az együttélés” – mondta.
1987-ben az első Intifáda idején a házát kövekkel dobálták meg, és az autóját, amellyel a szomszédos arab családokból a szülő nőket a Scopus hegyi kórházba szokta szállítani, felgyújtották. Kénytelenek voltak elköltözni az arab negyedből, és mivel a házaspárnak nem volt elég pénze, hogy Jeruzsálemben egy lakást vegyenek, elköltöztek Jerohamba, egy negevi periférián levő kisvárosba, és ott éltek halálukig. Szerény jerohami házuk a városba érkező vallásos, idealista, változtatni akaró fiatalok központja lett. Slomo Markuszt három gyermeke, tíz unokája és tizennégy dédunokája gyászolja.