Bár az izraeli belügyminiszter nem javasolta, hogy a Dunába lőtt zsidókat Izraelben helyezzék végső nyugalomra, érdemes megvizsgálni, hogy a hagyományok szerint mit is jelent a szentföldi temetkezés.
Komoly indulatokat keltett a Dunába lőtt zsidók csontjai után kutató akció, melynek első felvonására a magyar és az izraeli kormány megállapodásának megfelelően került sor a ZAKA (zihuj korbánot ászon – tragédia áldozatainak azonosítása) nevű, jobbára vallásos zsidókból álló mentőcsapat közreműködésével.
Az ellentábor indulatait az izraeli belügyminiszter, Árje Máchluf Deri egyik közleménye korbácsolta fel a leginkább. Deri azt a kívánságát fejezte ki, hogy az emberi maradványokat zsidó szokások szerint temessék el. Ezt a Mazsihisz úgy fordította (vagy az eredeti szöveg értelmezése helyett egy rosszul fordított, angol nyelvű újságcikkből tájékozódott, ami nem kevésbé kellemetlen), hogy a csontokat Izraelbe kell szállítani és ott kell végső nyugalomra helyezni.
Függetlenül attól, hogy Deri nem erre gondolt, amikor a zsidó temetést jelentő „kever Jiszráel” kifejezést használta (ezt a ZAKA szervezet elnöke is megerősítette), megdöbbentő, hogy a szentföldi temetkezés milyen ellenkezést váltott ki sokakból, és milyen vádak fogalmazódtak meg ezzel kapcsolatban (a magyar zsidóság lenézése, megvetése, stb.).
A zsidó hagyományban valójában ősidőktől fogva nagyra becsült, szent cselekedetnek számít, ha egy diaszpórában élő zsidót a halála után Izrael földjében helyeznek nyugalomra. Olyannyira így van ez, hogy a holttest Izraelbe utaztatása miatt még a temetés késleltetése is megengedett, noha a zsidó törvények előírják a halál beállta utáni lehető leggyorsabb temetést. Sőt, még az exhumálás is megengedett (Jore Deá 363:1), ha annak célja a holttest Izraelbe szállítása.
Nem véletlen, hogy a történelem során oly sokan – köztük jelentős rabbik – azt kérték végrendeletükben, hogy Izrael földjében hantolják el földi maradványaikat. A régi időkben voltak olyanok, akik idős korukban azért települtek át a Szentföldre, hogy ott érje őket a halál és bizonyosan ott legyenek eltemetve. Manapság, amikor viszonylag gyorsan és egyszerűen lebonyolítható a dolog, az amerikai és nyugat-európai zsidók közül nagyon sokan élnek ezzel a lehetőséggel, és akár több tízezer dollárt is szánnak e célra. Bét Semes közelében még egy olyan temetőt is létrehoztak, ahol az egyes, külföldi közösségek eltávozott tagjai saját parcellában nyugszanak.
A holttest külföldről a Szentföldre szállításával már a Tórában is találkozunk. Először Jáákov esketi meg fiát, Joszefet, hogy Egyiptomból Hebronba viszi holttestét, és ott temeti el atyái mellett (1Mózes 47:30). Később Joszef is arra kéri testvéreit, hogy az egyiptomi kivonuláskor vigyék magukkal koporsóját és Izraelben földeljék el (1Mózes 50:25). Bizonyos vélemények szerint a kivonulás idején József koporsója a Nílusból emelkedett ki… Egy midrás szerint az Egyiptomot elhagyó zsidók József testvéreinek koporsóit is magukkal vitték, és Izraelben újratemették őket.
A Babilóniai Talmud (Ketuvot 111a) leírja, hogy miután Ulá, az egyik bölcs egy külföldi útja során elhunyt, koporsóját Izraelbe vitték. Ugyanitt találjuk Ráv Ánán kijelentését: „Akit Izrael földjébe temetnek, az olyan, mintha az oltár alá temetnék”. Ráv Ánán arra is utal, hogy Izrael földje bűnbocsánatot ad a benne nyugvóknak.
A Jeruzsálemi Talmudban (Kilájim 9:3) az áll, hogy aki a száműzetésben élt és ott is halt meg, azt kétszeres halála sújtotta. Izrael országa azonban az élet földje, mert ott történik majd meg a feltámadás. Aki Izrael földjén kívül nyugszik, annak teste hosszú, fájdalmas út során „gördül” Izraelbe, mert ott támadhat csak fel. Ezek alapján a holttest Izraelbe szállítása elsősorban az elhunyt érdekét szolgálja.
Az egyik legnagyobb törvénymagyarázónk, a Rámbám (Majmonidész) szerint, akit Izraelben temetnek el, az megbocsájtást nyer bűneire. Így folytatja (A királyok és a háborúk törvényei 11:5): „Bár összehasonlíthatatlanul nagyobb érdemei vannak annak, aki Izraelben él, mint annak, aki csak a halála után kerül oda, bölcseink mégis odavitték halottaikat”. Ő maga is az egyiptomi Fosztátban élt, sírja pedig az izraeli Tverjában található.
Ovádjá Joszef, Izrael egykori főrabbija azon a véleményen volt (Montefiore újratemetésével kapcsolatban), hogy akkor is kegyes cselekedet egy külföldön eltemetett zsidót Izraelben újratemetni, ha nem kérte ezt, mert bizonyára nem volt tisztában a dolog spirituális jelentőségével és ezért nem rendelkezett ennek megfelelően (Jábiá Omer 7:39). Számos rabbi van azon a véleményen, hogy jócselekedetnek számít, ha a leszármazottak Izraelbe vitetik őseik földi maradványait, kivéve akkor, ha az elhunytak kifejezetten megtiltották azt.
Az Izraelben nyugvás utáni vágyat fejezi ki az a Magyarországon is bevett szokás is, hogy az elhunyt sírjába Izraelből származó földet tesznek.
Ha az izraeli belügyminiszter valóban a Dunából esetleg kiemelt maradványok Izraelbe szállítását is ajánlotta volna, azt semmiképpen sem lehetne szándékos sértésnek, a magyarországi zsidó közösség megalázásának értelmezni. Mindössze arról lehetne szó, hogy Deri, mint vallásos zsidó és rabbi, a lehető legnagyobb végtisztességet szeretné megadni a holokauszt áldozatainak, amire – az ősi források alapján – Izrael földje a legalkalmasabb. Politikai haszonszerzéssel pedig nehezen lehetne vádolni a minisztert: a Marokkóban született Deri pártjának potenciális szavazótábora kizárólag észak-afrikai és közel-keleti származású zsidókból áll, akik számára feltehetően nincs akkora jelentősége a holokausztnak, hogy emiatt válasszák a megtépázott hírnevű Sász pártot.
Naftali Deutsch