A holokauszt áldozataira több különböző dátumon is megemlékezünk. A Jom háSoát, vagyis a niszán hó 27-én tartott izraeli Holokauszt emléknapot (idén április 7.) ma már a Szentföldön kívül is megtartjuk. A holokauszt magyarországi emléknapját pedig a gettósítás megkezdésének évfordulóján, április 16-án tartják országszerte. Ennek kapcsán a Judapest anno rovatban a vészkorszak egy kevésbé ismert szeletét találjuk: nagy haszid szellemi vezetők, rebbék Budapesten keresztül történt megmenekülésének történeteit. 

 

A rebbék felelősségének kérdése

A haszidizmus egy személyközpontú irányzat, s ezáltal az egyes csoportok tagjai valóságos függésben tartják magukat a rebbéjük véleményétől, melynek az „észszerűsége” külső szemmel nézve objektíven nem meghatározható. Azonban, amennyiben a haszid zsidó-rebbe ok-okozati cselekvési összefüggés megállapítható, akkor felmerül az egyes rebbék holokausztban játszott felelősségének kérdése is.

A haszid dinasztiák közül a legjelentősebb vezetőknek, mint a belzi (Belz, Ukrajna), munkácsi (Munkacsevo, Ukrajna) és szatmári (Satu Mare, Románia) rebbéknek – Magyarországon, Budapesten keresztül – sikerült elmenekülniük a deportálások elől. Hármukban kö­zös, hogy menekültek bár magukban vagy családjukkal együtt, a közösségeiket hátrahagyták.

A menekülő rebbék felelősségének felvetése poszt-holokauszti kérdésnek tűnhet, azonban ez már előkerült a vészkorszak idején is, melynek eklatáns bizonyítéka egy 1952-ben megtalált napló, melyet a sztropkói (Stropkov, Szlovákia) reb­be felesége, Chájá Halberstam (szül.: Schlichter, 1906–1944) rebecen vezetett szinte a halála pillanatáig, még Auschwitzban is. A rebecen utolsó mondataiban bírálta és elítélte a haszid vezetőket, de elsősorban a belzi rebbét, mert – szerinte – félrevezették a magyar zsidókat, hogy azt sugallták, hogy Magyarországon elkerüli őket a veszély, ugyanakkor ők „a Szentföldre menekültek, hogy mentsék saját bőrüket, és hátrahagyták a zsidókat, akik mint bárányok kerültek a mészárszékre” – írását fohásszal zárta, hogy az Örökkévaló bocsássa meg ezt nekik.1

A sztropkói Halberstam rebecen bírálata jogosnak tűnhet, azonban érdemes néhány tényezőt figyelembe venni. Egyrészt az említett rebbék méltán hihették azt, hogy Magyarországon a zsidók bár jogfosztott állapotban, de legalább életveszély nélkül élhetnek továbbra is, hiszen, míg Lengyelországban már 1939-ben megkezdődött az ott élő zsidók szisztematikus kiirtása, addig Magyarországon 1944 elején is viszonylagos biztonságban voltak a zsidók. Másfelől azonban úgy tűnik, hogy a figyelmeztetések hiábavalók voltak, mert a magyar zsidók közül, még ha esetleg valaki el is hitte a rémes lengyelországi történéseket, akkor is azt gondolták, hogy ilyesmi velük, a magyar zsidókkal (ebben az esetben orthodox-neológ zsidókra egyaránt igaz)2 sohasem történhet meg – hitték ezt az egyszerűbb zsidók naivságukban, hogy ők az asszimilációval és/vagy a hazaszeretetük látványos kifejezésével mindent megtettek, hogy összeforrjanak a magyarsággal, de hitték ezt a zsidó arisztokrácia tagjai is, akik jó kapcsolatokat ápoltak az ország­atyai keresztény nemességgel.

A negyedik belzi rebbe megmenekülése

Mire is gondolt tehát a sztropkói rebecen a naplójában? A holokauszt alatt a negyedik belzi rebbe, Áron Rokeach (1880–1957) és családja Belzből Premislánba (Peremyshliany, Ukrajna) menekült, ahol vitatott körülmények között, de túlélte az ottani zsinagógai mészárlást, amelynek során többek közt legidősebb fia, egyben leendő utódja, Móse Rokeach (?–1941) rabbi is halálra égett. A rebbe leborotválta szakállát, pajeszát, és a bochniai és a krakkói gettón keresztül orosz katonatiszti ruhában, hadifogolynak álcázva átjutott a magyar határon – mindeközben egy haszidja játszotta el a szerepét, hogy a szökése ne legyen egyértelmű. Reb Áron féltestvérével, a bilgoraji (Biłgoraj, Lengyelország) rebbével, Modecháj Rokeach (1901–1949) rabbival 1943 májusában érkezett Budapestre,3 ahol otthonuk annak ellenére zarándokhelynek számított, hogy ittlétük továbbra sem volt hivatalos: a híveik szájról szájra adták egymásnak a hírt. Például ősszel, Szukkot ünnepén az egész országban csupán néhány darab friss etróg volt, de nekik jutott egy, így a sátoros ünnep alatt százával keresték fel őket Nagyatádi Szabó (ma: Kertész) utcai lakásukon. 1944. január 17-én utaztak tovább a Békéscsaba–Bukarest gyorsvonattal.4

Miután a belzi rebbe már bizton­ság­ban volt, az Orthodox Zsidó Ujságban – illetve a magyar sajtóban egyáltalán – először jelent meg cikk: A belzi Rebbe a Szentföldön címmel írtak a rebbéről, amelyből egyértelműen kiderült, hogy majd’ egyéves budapesti tartózkodása alatt végig a kiutazás volt a célja. Ugyanerre – vagyis az életmentő menekülésre – azonban senkit sem biztatott környezetében, helyette „meleg kézszorítással”, már-már reményt keltő módon, így búcsúzott a magyar zsidóktól a cikk írójának közvetítésével:„A Jóságos oltalmát kérem számukra és az egész klal jiszroél számára. Bróchó, haclóchó üparnószó, jusson nekik áldás, boldogulás és megélhetés!”5

Reb Áron először Tel Avivban, majd Jeruzsálemben építette fel újra a belzi haszid udvart. Az ott 2000-ben felépült belzi zsinagóga jelenleg a világ legnagyobb zsinagógája: több mint 10.000 (!) fő befogadására alkalmas.

A belzi rebbe egy Kertész utcai ház körfolyosóján (Forrás: BESSER, 2017.)

Rabinowits munkácsi rebbe megmenekülése

A magyar zsidók ezreire hatást gyakorló Spira Chájim Elázár (1871–1937) munkácsi rebbét a vég­aka­ratának megfelelően még ha­lála nap­ján eltemették, s utódjául vejét, Rabinowits Báruch Jehosua Jeráchmiélt (1914–1997) válasz­tották meg. Rabinowits rabbit lengyel származása miatt 1941-ben „ren­dezetlen ál­lampolgárságára” hivatkozva kitoloncolták, ám csodá­val határos módon megmenekült Kamenyec-Podolszkij poklából,6 és családjával Budapestre költözött. A fővárosban való tartózkodása alatt is rengetegen keresték fel a fiatal rebbét – aki a Király utca elején található Pojliser Silben imádkozott –, több ízben pedig a Kazinczy utcai orthodox nagyzsinagógában is felszólalt – szónoklatai általában kétórásak voltak, és nagy hangsúlyt helyeztek az ifjúság vallásos neveltetésére, illetve a munkaszolgálatosok megsegítésére.7 A budapesti zsidóktól 1944. február 12-én, sábeszkor búcsúzott a Kazinczy zsinagógában, majd február 23-án, szerdán délelőtt indult nejével és négy kisfiával a bukaresti gyorssal a Szentföldre.8

Biztonságos távozása után a munkácsi rebbe – a belzi rebbéhez hasonlóan – vigasztaló, vagy mondhatni biztató szavakat intézett a saját hitközségéhez és a magyar zsidókhoz, akikhez, amint teheti, visszatér. Reb Báruch levelét héber eredetiben és magyar fordításban minden orthodox imaházban kifüggesztették, és erről az orthodox hetilapban sem feledkeztek meg: „Ne féljetek! Ne rettegjetek! Isten veletek van, hogy megőrizzen Benneteket minden rossztól.”9

Az orthodox lapban közölt levéllel ellent mondanak a Rabinowits munkácsi rebbével foglalkozó összefoglaló munkák, melyek azt írják, hogy ő a távozása előtt a „budapesti nagyzsinagógában” beszédet intézett a magyar zsidókhoz, hogy Európában már nincsen jövőjük és hogy kövessék őt a Szentföldre.10 A források tehát ellentmondanak egymásnak, elképzelhető, hogy valóban elhangzott ilyen jellegű beszéd, amit az orthodoxia magyar nyelvű szócsöve politikai okokból nem közölt. Ettől függetlenül Rabinowits rabbi vészkorszakbeli zsidó vezetői szerepéről mindenképpen meg kell állapítani, hogy a Budapesten töltött ideje alatt aktívan részt vett zsidó mentőakciókban.11

Reb Báruch a holokauszt után nem sokkal, a pusztítást látva, lemondott a munkácsi haszid trónról. 1947 és 1963 között Brazíliában élt, majd visszatért Izraelbe, miután a cionista gondolatok már korábban is rokonszenvessé váltak számára. Ezért a túlélők közül a legtöbben elfordultak tőle, helyére pedig egyik fiát, Rabinovits Móse Léb rabbit választották, aki New York-i, Boro Park-i székhellyel vezeti a munkácsi haszidokat; Williamsburgban másik fia, Rabinovits Jicchák Jákov mint a dinovi (Dynów, Ukrajna) rebbe működik.

A harmadik bobovi rebbe figyelmeztetése

A belzi és a munkácsi rebbe vészkorszakbeli kommunikációjától teljesen eltérő volt a harmadik bobovi (Bobowa, Lengyelország) rebbe, Slomó Halberstam (1907–2000) szólama. Reb Slomó a neves bobovi rebbe, Ben-Cion Halberstam (1874–1941) fia volt, akivel a második vi­lágháborúban a család nagy részé­vel együtt Lvovba menekültek, azonban amikor 1941. július 25-én a náci németek megszállták a várost, szinte rögtön elrendelték az előállításukat. A feljegyzések szerint Reb Ben-Cion – érezvén az erőszakos halála közeledtét – a legszebb ünnepi kaftánját vette fel strájmliával, s úgy vonult a nácik elé. A második bobovi rebbét néhány nappal később kivégezték. David Biale történész és kutatócsoportja a rebbe viselkedését a kidus háSém vagyis az Örökkévaló megszentelésének parancsolatával magyarázza, vagyis hogy a rebbe úgy gondolta, hogy a nácik lehetőséget „adtak” arra, hogy beteljesítse a halált az Örökkévaló nevéért. Biale és csoportja ezt a fajta viselkedésmódot a haszid nagyságok egyik fő irányvonalának tartja a holokausztban, míg a másiknak a kidus háchájimot, vagyis az élet megszentelését, melyet például a rebbe egyik fia, Reb Slomó Halberstam is követett, aki mindent megtett, hogy meneküljön a nácik vérengzése elől.12

Reb Slomónak végül hamis papírokkal és bujkálások közepette sikerült Magyarországra szöknie, ahol már könnyebbséget jelentett neki, hogy – állítólag – valamennyire beszélt magyarul, ugyanis édesanyja a rácferti (újfehértói) rebbe Halberstam Sálom Eliezer (Reb Sulem Lézer, 1862–1944) leánya, Halberstam Chájá Friedel (1881–1976) rebecen volt. A szájhagyomány úgy őrzi, hogy Reb Slomó zöld tiroli ruhában, borotváltan, kopasz fejjel érkezett a pesti Kazinczy utcai orthodox nagyzsinagógába, ahol előadta, hogy ő a bobovi rebbe fia, és beszélni akar a zsidóüldözésről. Először – nyilvánvalóan az öltözete miatt – nem hittek neki és kidobták a zsinagógából, azonban ő a főimádság (Ámidá) alatt – amikor mindenki magában imádkozott – visszament, és szenvedélyes beszédet intézett az ott tartózkodókhoz, melyet a zsinagóga gondnokai félbeszakítottak és újból eltávolították a zsinagógából.13 Bár ezt a történetet nem idézi Samuel C. Heilman történész a haszid szociológiai könyvében, arról azonban ő is írt, hogy Reb Slomó valóban beszélt a Kazinczy utcai zsinagógában a lengyel zsidóüldözésekről és figyelmeztetőleg Jirmejáhu prófétát idézte: „És szólt hozzám az Örökkévaló. Észak felől nyílik meg a veszedelem mind az ország lakóira.” (Jer. 1:14.).14 Sajnos a bobovi rebbe által kiváltott reakciókról nem találtam feljegyzést, azonban mindenképpen fontos kiemelni, hogy ő volt talán az egyetlen haszid rebbe, aki megpróbálkozott felrázni a fővárosi zsidókat az veszélyre való ignoranciából.

A szatmári rebbe a mentőbizottságban

A holokauszt-irodalomban Reb Tei­telbaum Jojlis (1887–1979) neve elsősorban a Kasztner-vonat kapcsán kerül elő, hogy hogyan menekült Svájcba. Azonban ez a kép erősen torzít, hiszen a „menekülése” előtt ő is végzett embermentő munkát. 1939-től kezdve százával keresték fel őt a Magyarországon tartózkodó menekültek, akik honpolgárságukat akarták bizonyítani. Teitelbaum rabbi anyakönyvvezetéséhez 38 település tartozott, így bőven rendelkezésére álltak anyakönyvek, melyeket 1895-ig az egyházak, így a hitközségekben a rabbik is maguk vezettek, az egységes állami anyakönyvvezetés pedig csak ezután kezdődött. Az általa kiállított dokumentumok bemutatásával emberek sokasága me­nekülhetett meg Kamenyec-Podolszkij poklától. Beszámolókból ismerjük, hogy Reb Teitelbaum a kérések többsége mellé pénzt is kapott, me­lyet minden esetben még aznap jó­tékonyságra fordított.15 A későbbiekben pedig a szatmári rebbe volt az is, aki siettetett másokat, hogy a bochniai gettóból mentsenek meg minél többeket, míg nem késő.16

1942-ben Reb Teitelbuam és társai felismerték, hogy az általuk nyújtott spontán és sokszor rövidtávú segítségnyújtások helyett egy jóval szervezettebb akcióra lenne szükség, ezért az év őszén a budapesti orthodox hitközség vezetése és több rabbi és rebbe találkozott a fővárosban. A szatmári rebbe mellett a találkozón részt vett többek között Paneth Jákov Elimelech (1888–1944) a nagy tekintélyű dési (Dej, Románia) rabbi és a Nagyváradon (Oradea, Románia) élő Chájim Méir Hager (1887–1972) viznici (Vizhnitsa, Ukrajna) rebbe is. A háromhetesre nyúlt tanácskozás eredményeképp több mint félmillió pengőt sikerült összegyűjteniük és megalapították az egyébként teljes illegalitásban működő orthodox mentőbizottságot, nem hivatalos vezetőül pedig Kahan-Frankl Samut (1890–1970), az orthodox Központi Iroda elnökét és Freudiger Fülöpöt (1900–1976), a budapesti orthodox hitközség elnökét választották. Freudiger tudatában volt, hogy milyen kockázatos feladatot vál­lalt magára, azonban, ahogy em­lékiratában is fogalmaz, „a micva ügynökeit nem éri bántódás”, már­pedig milyen nagyobb micvát tudunk elképzelni, mint az emberi élet megmentését.17

Összességében tehát megállapít­ha­tó, hogy a rebbék többsége, miután már relatíve biztonságban voltak, igyekeztek részt venni az embermentés munkájában. A rebbék megmeneküléséről a szekunder források azt sugallják, hogy a spirituális vezetők nem feltétlenül saját in­díttatásra menekültek, hanem sokszor a híveik kérésére, kiknek többsége bármit feláldozott volna a rebbéje életéért.18 Például a Kasztner-vonat esetében, a döntés, hogy egy közösség rabbija felkerülhetett-e a szerelvényre, a legtöbb esetben szin­tén nem saját választás volt, sőt a legtöbben nem is tudták, hová viszi őket az SS-kíséret a gettóból.

A rebbék és rabbik egy részének megmenekülése tehát felsőbb határozat eredménye volt, ami abban a széles körben vallott felfogásban gyökerezhetett, hogy egy karizmatikus vallási vezető megmentése legalább olyan nagy dolog, mintha az egész közösséget kimenekítették volna. És bár a koncepció morális szempontból erősen megkérdőjelezhető, azt el kell ismerni, hogy a holokauszt utáni történelem bebizonyította: a rebbék, rabbik a meggyötört és kevés számú túlélővel is újra tudták építeni a dinasztiákat – javarészt az Egyesült Államokban és Izraelben –, melyek ma legalább annyira virágzó közösségek, mint a vészkorszak előtt voltak.

Cseh Viktor írása

1 Biale, David et al. (ed.), Hasidism – A new history. Princeton and Oxford: Princeton University Press, 2018. 656. old. A továbbikban: BIALE, 2018.; 2 Vö. Farbstein, Esther, Hidden in the heights – Orthodox Jewry in Hungary during the Holocaust, vol. I. Jerusalem: Mossad Harav Kook, 2014. 328–329. old. A továbbiakban: FARBSTEIN, 2014; 3 BIALE, 2018: 655. old.; 4 „A belzi Rebbe a Szentföldön”, Orthodox Zsidó Ujság, 1944. 6. évf. 5–6. szám, 3. old.; 5 Uo.; 6 Rabinowits rabbit négyéves fiával először Jigolnicébe (Jagielnica, Ukrajna) deportálták, melyet egy égi jelnek vélt, miután anyai nagyapja, Reb Smuél Semlke Erblich (1800–1861) szaszovi (Sasiv, Ukrajna) rebbe ott van eltemetve, – a munkácsi rabbi itt erőt gyűjtött a továbbiakhoz. A kolomeai (Kolomyia, Ukrajna) gettóból hamis papírokkal szabadították ki, szeptemberben érkeztek vissza Munkácsra. Ld. FARBSTEIN, 2014 I: 162–163. old.; 7 „A munkácsi főrabbi a Kazinczy-templomban”, Orthodox Zsidó Ujság, 1943. 5. évf. 7. szám, 4. old.; 8 G., „A munkácsi főrabbi útja a Szentföldre”, Orthodox Zsidó Ujság, 1944. 5. évf. 10. szám, 2. old.; 9 R. E. „A munkácsi főrabbi búcsúlevele hitközségéhez”, Orthodox Zsidó Ujság, 1944. 5. évf. 11. szám, 7. old.; 10 BIALE, 2018: 658. old. Vö. Heilman, Samuel C., Who will lead us? The story of five Hasidic dynasties in America. Oakland: University of California Press, 2019. 40–41. old. A továbbiakban: HEILMAN, 2019; 11 FARBSTEIN, 2014 I: 172–175.; 194–200.; 283–289. old.; 12 BIALE, 2018: 657. old.; 13 Lózsy Tamás a MAOIH levéltárosának és Paskesz Zeév a MAOIH vallási felügyelőjének szíves elbeszélése alapján; 14 HEILMAN, 2019: 112. old.; 15 FARBSTEIN, 2014 I: 158. old.; 16 FARBSTEIN, 2014 I: 191. old.; 17 FARBSTEIN, 2014 I: 172–177. old.; 18 Vö. BIALE, 2018: 654–655. old.

Megjelent: Egység Magazin 31. évfolyam 141. szám – 2021. április 1.