A szervezett tábori lelkészi szolgálat kialakulása az állandó hadseregek és a hadkötelezettség bevezetésével kezdődött, ám a katonák vallási életének segítése, a vallási vezetők jelenléte a hadseregben már a bibliai időkben is ismert volt. A tábori lelkészség intézményesülésével alakult ki az a kettős hierarchiai kötődés, melyben a lelkészek a hadseregnek és vallási szervezetüknek is tagjai. A magyar katonák között az 1848-49-es szabadságharcban jelentek meg nagyszámban zsidók, így ekkortól vált szükségessé a tábori rabbik, illetve a tábori rabbinátus megszervezése is.
A tábori rabbinátus kialakulása
A szabadságharc után eleinte a zsidó katonák katonai szervezeteken belüli vallási szükségleteit kielégítő katonai lelkészekről nem gondoskodtak oly módon, mint a nagy keresztény egyházak esetében; ezt az izraeliták viszonylag alacsony békebeli létszáma indokolta, igényeiket a helyi, vagy környékbeli rabbi elégítette ki.1
Ez a helyzet állt fent még mozgósítás esetén is, egészen az 1866. évi hadjáratokig, amikor külön császári utasításra lett egy-egy izraelita tábori hitszónok (Feldprediger) a déli és az északi front főhadiszállásaihoz kinevezve.2 Ezután sem rendszeresítettek béke idejére tábori rabbikat, hanem továbbra is az illetékes magasabb egység parancsnokságára bízták, hogy a szükséges esetekben a helyi rabbikat, hitközségeket igényeikkel felkeressék.3 Mozgósítás esetére azonban már tartalékos tábori rabbi állások lettek elhelyezve a mozgósított alakulat állománytábláján, melyeket a hadköteles korban álló, polgári életben is gyakorló rabbiként működő tartalékosokból töltöttek fel.4
A gyorsan mozgósított, és ezáltal felduzzadt hadsereg arányai is megváltoztak. A mozgósítás esetére megszervezett m. kir. honvéd lelkészet keretében, 1914-ben, a honvédség tartalékos állományában tizenegy tábori rabbi szerepelt.5 Az osztrák-magyar fegyveres erőknél összesen 114 fő tábori rabbi szolgált a világháború ideje alatt.
A tábori rabbik feladatai
A tábori rabbik feladata volt többek között a katonák harci szellemének drósék útján történő fenntartása, lelki gondozása, hitük és tartásuk erősítése, az ünnepi és általános istentiszteletek megtartása, illetve cenzorként való működés a jiddis, illetve ritkábban héber nyelven írott tábori posta átvizsgálásánál. Szomorú, de szükséges és fontos feladatuk a haldoklók és a sebesültek lelki vigaszban részesítése, az elhunytak anyakönyveinek vezetése, illetve temetésükről való gondoskodás. A világégés közepette házasságok is köttettek, és a házasulandó zsidó katonatiszteket sokszor alakulatuk tábori rabbija adta össze jövendőbelijükkel.
Mivel általában egy-egy hadtestnél vagy hadosztálynál csak egy tábori rabbi szolgált, ezred- vagy zászlóaljszinten legfeljebb havi egy-két alkalommal lehetett rabbi jelenlétében ezeket az istentiszteleteket megtartani. Egyébként a rabbi rendszeresen látogatta végig a felügyelete alá tartozó alegységeket. Ebben segítségére volt a rendszeresített hordozható tábori zsinagóga.
A háború sok esetben megmerevedett frontvonalak mellett zajlott. Ilyen esetekben a mögöttes területeken Zsidó Katonaotthonokat rendeztek be, ahol a lábadozó, vagy éppen frontszolgálatból időlegesen kivont katonák nyugodt körülmények között olvashattak vallásos és közéleti irodalmat, pihenhettek, készülve az újabb harcokra.
Mint minden felekezet lelkészei, a rabbik is sokszor kerültek a sebesültek ellátása körül olyan helyzetbe, amikor segédkezni kellett az orvosoknak, a nővéreknek: „ha a tábori lelkész valóban lelkiismeretesen akarja harctéri feladatait teljesíteni, akkor előzetesen részt kell vennie elsősegélynyújtó, ápolói tanfolyamon.”6 Ha nem volt mód katonai rabbit a helyszínre hívatni, úgy az elesett katona holttestét, a már említett rendelkezések értelmében, a legközelebb eső hitközség Chevra Kádisájának gondjaira bízták.
Kóser étkezés a hadseregben
A tábori rabbi egyik legfontosabb kötelessége volt, hogy igyekezzék biztosítani a katonák számára a kóser ellátást.
Az Egyenlőség beszámol arról,7 hogy a mélyen vallásos katonák sérelmezték, hogy a többségében mohamedán boszniai ezredek nagy létszámú, muszlim katonaállománya béke idején is megkapta a megfelelő étkeket.
A felduzzasztott haderő egyes alakulatai azonban olyan nagy zsidó többséggel rendelkeztek, hogy már-már a harcképességet veszélyeztette a nem kóser étel fogyasztását megtagadó vallásos katonák folyamatos koplalása. Az igényeknek megfelelően, először a máramarosszigeti 12. honvéd gyalogezred katonái kaptak külön saktert, de a legtöbbször az maradt a gyakorlat, hogy az alakulat települési körletéhez legközelebbi hitközség útján biztosították a kóser étkezést, vagy az étkezési pénz kifizetésével a katonára bízták, miként oldja meg saját élelmezését. Ez utóbbi megoldás 1916 októberéig működött, amikor is báró Alexander von Krobatin8 táborszernagy, cs. és kir. hadügyminiszter rendeletileg tiltotta meg bármilyen oknál fogva a „menázsipénz” kifizetését a katonák számára.
Ekkor érkezett hozzá egy magyar zsidó küldöttség, a budai orthodoxia elismert vezetői, Reich Koppel rabbi és Schreiber Akiba vezetésével, akik a következőket kérelmezték: A kóser étkeztetést lehetőleg kóser tábori konyhák felállításával, vagy a megszállt területeken található zsidó közösségek segítségével oldják meg, illetve, ha egyik sem lehetséges, akkor fizessék ki minden azt igénylő katonának az étkezési pénzt.
A Chevra Kádisák által berendezett és fenntartott hadikórházakban volt egyedül folyamatosan biztosított a kóser ellátás, és bevett szokás volt a nagyobb helyőrségekkel rendelkező városokban, hogy a hitközség zsidó népkonyhákat hozott létre, ahol a katonák csekély térítésért étkezhettek.9
Ünnepnapok a fronton
A Főparancsnokság már 1914-ben a következő rendeletet bocsátotta ki: „A Főparancsnokság szeptember 9-i kelettel, 10.721. szám alatt az országos zsidó felekezeti irodák közbenjárására elrendeli, hogy a zsidóhitű legénység – amennyiben ezt a szolgálati körülmények megengedik – az izraelita ünnepek alatt a következő napokon szabadságoltassék […] azon célból, hogy vallási kötelezettségeiknek eleget tehessenek.” Ez a liberális gyakorlat fennmaradt egészen 1918 októberéig, és az összes fő ünnepre vonatkozott.
Peszách idején a hadsereg saját számlájára rendelte meg a szükségesnek ítélt maceszmennyiségeket (1915-ben 50, 1916-ban már 100 mázsa) az alakulatok számára. Az igényt a tábori rabbik mérték fel. Ezeket a hatalmas mennyiségeket az északi front részére Ausztria, a déli frontok részére Magyarország közösségei voltak hivatottak biztosítani, de a galíciai fronton sokszor helyben szerezték be a számvevőtisztek a szükséges pászkát.
Harcszerű körülmények között arra természetesen nem volt, és nem lehetett mód, hogy a vallásos katonák minden esetben felmentést kapjanak. Ahol erre lehetőség volt, ott a legénység részt vett a tábori vagy a környékbeli rabbi által tartott ünnepi istentiszteleten. Mint már említettem, ezeket sokszor a megszállt területek zsinagógáiban tartották, de volt olyan eset is, hogy a tábori rabbinak rögtönöznie kellett. Feldmann Áron rabbi beszéli el egy szüleihez írott magánlevelében,10 hogy 1914 Újévének istentiszteletét egy kiürített parasztházban tartotta, a környező alakulatok zsidó katonáinak részvételével.
Hadifoglyok ellátása
A saját katonákról való gondoskodás mellett a tábori lelkészek sokszor törődtek az ellenfél foglyul ejtett katonáival is. A rabbikat elsősorban az orosz, majd 1916-tól a román hadsereg állományába tartozó zsidó hadifoglyok hitélete érintette. Az orosz hadseregben több mint félmillió zsidó katona harcolt, akik közül tömegek estek a központi hatalmak haderőinek fogságába. Az egyik legnagyobb orosz hadifogolytábor Esztergom-Kenyérmezőnél volt, igen nagyszámú zsidó fogollyal. A fogság évei alatt saját hitközségeket szerveztek, a teljes szervezettel, Chevra Kádisával, és maguk közül választott rabbikkal együtt.
Volt a tábori rabbik jelenlétének még egy érdekes haszna is. A megszállt, volt orosz területek ukrán és orosz lakossága alapvetően ellenségesen viszonyult az osztrák–magyar katonasághoz, ezzel szemben a nagyszámú zsidó lakosság felszabadítóként fogadta a Monarchia katonáit. A zsidó tiszteknek és a tábori rabbiknak nagy szerepe volt abban, hogy a kölcsönös jóindulat és bizalom kialakulhatott.
1 Melichár, id. mű, 51. o.; 2 Ugyanott.; 3 SzU, II. rész, 18. §.; 4 Melichár, id. mű, 52. o. valamint: SzU, II. rész, 17. §.; 5 Lásd: II. sz. melléklet; 6 dr. Kálmán Ödön, id. mű 68. o.; 7 Egyenlőség, 1914.08.23., 7. o.; 8 Alexander von Krobatin báró (Alexander Freiherr Krobatin von Polnisch Maralek) (Olmütz, Morvaország, 1849. szeptember 12. – Bécs, 1933.december 27.) tüzértiszt, cs. és kir. táborszernagy, 1912–17 között az Osztrák–Magyar Monarchia hadügyminisztere, 1916-tól báró, 1917-től tábornagy.; 9 Almanach, 68. o.; 10 Megjelent az Egyenlőség 1914. 10. 04.-i számában, 4-5. o.
Bíró Ákos írása
A cikk az Egység magazin 91. számában jelent meg. Az Egység magazin legújabb számát keresse a Keren Or Központban (1052 Károly krt. 20) vagy a Kóser Piacon (1074. Dohány utca 36.). Ha érdekesnek találta írásunkat, és szeretne még több zsidó témáról olvasni, csatlakozzon előfizetőink táborához! Előfizetésért kattintsonhttp://fizetes.zsido.com/ujsag.php oldalra. |