A szervezett tábori lelkészi szolgálat kialakulása az állandó hadseregek és a hadkötelezettség bevezetésével kezdődött, ám a katonák vallási életének segítése, a vallási vezetők jelenléte a hadseregben már a bibliai időkben is ismert volt. A tábori lelkészség intézményesülésével alakult ki az a kettős hierarchiai kötődés, melyben a lelkészek a hadseregnek és vallási szervezetüknek is tagjai. A magyar katonák között az 1848-49-es szabadságharcban jelentek meg nagyszámban zsidók, így ekkortól vált szükségessé a tábori rabbik, illetve a tábori rabbinátus megszervezése is.

 

A tábori rabbinátus kialakulása

A szabadságharc után eleinte a zsidó katonák katonai szervezeteken belüli vallási szükségleteit kielégítő katonai lelkészekről nem gondoskodtak oly módon, mint a nagy keresztény egyházak esetében; ezt az izraeliták viszonylag alacsony békebeli létszáma indokolta, igényeiket a helyi, vagy környékbeli rabbi elégítette ki.1 

Ez a helyzet állt fent még mozgósítás esetén is, egészen az 1866. évi hadjáratokig, amikor külön császári utasításra lett egy-egy izraelita tábori hitszónok (Feldprediger) a déli és az északi front főhadiszállásaihoz kinevezve.2 Ezután sem rendszeresítettek béke idejére tábori rabbikat, hanem továbbra is az illetékes magasabb egység parancsnokságára bízták, hogy a szükséges esetekben a helyi rabbikat, hitközségeket igényeikkel felkeressék.3 Mozgósítás esetére azonban már tartalékos tábori rabbi állások lettek elhelyezve a mozgósított alakulat állománytábláján, melyeket a hadköteles korban álló, polgári életben is gyakorló rabbiként működő tartalékosokból töltöttek fel.4

A gyorsan mozgósított, és ezáltal felduzzadt hadsereg arányai is megváltoztak. A mozgósítás esetére megszervezett m. kir. honvéd lelkészet keretében, 1914-ben, a honvédség tartalékos állományában tizenegy tábori rabbi szerepelt.5 Az osztrák-magyar fegyveres erőknél összesen 114 fő tábori rabbi szolgált a világháború ideje alatt.

„…Miután katonáink diadalmasan bevonultak a [volhíniai] városba, melyet a menekülő oroszok alaposan elpusztítottak … a lengyel zsidó lakosság szeretettel vette körül a tiszteket s végigkalauzolták őket a romvároson.” Tolnai Világlapja, 1915. december 9.

A tábori rabbik feladatai

A tábori rabbik feladata volt többek között a katonák harci szellemének drósék útján történő fenntartása, lelki gondozása, hitük és tartásuk erősítése, az ünnepi és általános istentiszteletek megtartása, illetve cenzorként való működés a jiddis, illetve ritkábban héber nyelven írott tábori posta átvizsgálásánál. Szomorú, de szükséges és fontos feladatuk a haldoklók és a sebesültek lelki vigaszban részesítése, az elhunytak anyakönyveinek vezetése, illetve temetésükről való gondoskodás. A világégés közepette házasságok is köttettek, és a házasulandó zsidó katonatiszteket sokszor alakulatuk tábori rabbija adta össze jövendőbelijükkel.

Mivel általában egy-egy hadtestnél vagy hadosztálynál csak egy tábori rabbi szolgált, ezred- vagy zászlóaljszinten legfeljebb havi egy-két alkalommal lehetett rabbi jelenlétében ezeket az istentiszteleteket megtartani. Egyébként a rabbi rend­szeresen látogatta végig a felügyelete alá tartozó alegységeket. Ebben segítségére volt a rendszeresített hordozható tábori zsi­nagóga.

A háború sok esetben megmerevedett frontvonalak mellett zajlott. Ilyen esetekben a mögöttes területeken Zsidó Katonaotthonokat rendeztek be, ahol a lábadozó, vagy éppen frontszolgálatból időlegesen kivont katonák nyugodt körülmények között olvashattak vallásos és közéleti irodalmat, pihenhettek, készülve az újabb harcokra.

Mint minden felekezet lelkészei, a rab­bik is sokszor kerültek a sebesültek el­látása körül olyan helyzetbe, amikor se­gédkezni kellett az orvosoknak, a nő­véreknek: „ha a tábori lelkész való­ban lelkiismeretesen akarja harctéri fel­adatait teljesíteni, akkor előzetesen részt kell vennie elsősegélynyújtó, ápo­lói tanfolyamon.”6 Ha nem volt mód katonai rabbit a helyszínre hívat­ni, úgy az elesett katona holttestét, a már említett rendelkezések értelmé­ben, a legközelebb eső hitközség Chev­ra Kádisájának gondjaira bízták.

I. Károly császár egy zsidó közösséget látogat meg Keleten, 1917 k.

Kóser étkezés a hadseregben

A tábori rabbi egyik legfontosabb kötelessége volt, hogy igyekezzék biztosítani a katonák számára a kóser ellátást.

Az Egyenlőség beszámol arról,7 hogy a mé­lyen vallásos katonák sérelmezték, hogy a többségében mohamedán boszniai ezredek nagy létszámú, musz­lim katonaállománya béke idején is megkapta a megfelelő étkeket.

A felduzzasztott haderő egyes ala­ku­latai azonban olyan nagy zsidó több­séggel rendelkeztek, hogy már-már a harcképességet veszélyeztette a nem kóser étel fogyasztását megtagadó vallásos katonák folyamatos koplalá­sa. Az igényeknek megfelelően, először a máramarosszigeti 12. honvéd gyalogezred katonái kaptak külön saktert, de a legtöbbször az maradt a gyakorlat, hogy az alakulat települési körletéhez legközelebbi hitközség útján biztosították a kóser étkezést, vagy az étkezési pénz kifizetésével a katonára bízták, miként oldja meg saját élelmezését. Ez utóbbi megoldás 1916 októberéig működött, amikor is báró Alexander von Krobatin8 táborszernagy, cs. és kir. hadügyminiszter rendeletileg til­tot­ta meg bármilyen oknál fogva a „me­názsipénz” kifizetését a katonák szá­mára.

Ekkor érkezett hozzá egy magyar zsidó küldöttség, a budai orthodoxia elismert vezetői, Reich Koppel rabbi és Schreiber Akiba vezetésével, akik a következőket kérelmezték: A kóser étkeztetést lehetőleg kóser tábori konyhák felállításával, vagy a megszállt területeken található zsidó közösségek segítségével oldják meg, illetve, ha egyik sem lehetséges, akkor fizessék ki minden azt igénylő katonának az étkezési pénzt.

A Chevra Kádisák által berendezett és fenntartott hadikórházakban volt egyedül folyamatosan biztosított a kóser ellátás, és bevett szokás volt a nagyobb helyőrségekkel rendelkező városokban, hogy a hitközség zsidó népkonyhákat hozott létre, ahol a katonák csekély térítésért étkezhettek.9

 

Ünnepnapok a fronton

A Főparancsnokság már 1914-ben a következő rendeletet bocsá­tot­ta ki: „A Főparancsnokság szep­tem­ber 9-i kelettel, 10.721. szám alatt az or­szá­gos zsidó felekezeti iro­dák köz­benjárására el­ren­deli, hogy a zsidó­hi­tű le­génység – amennyiben ezt a szol­gálati körülmé­nyek megengedik – az iz­raelita ünnepek alatt a követke­ző napokon sza­­badságoltassék […] azon célból, hogy vallási kö­te­le­zett­sé­geiknek eleget te­hessenek.” Ez a libe­rá­lis gyakorlat fennmaradt egészen 1918 októberéig, és az összes fő ün­nep­re vonatkozott.

Peszách idején a hadsereg saját számlájára rendelte meg a szükségesnek ítélt maceszmennyiségeket (1915-ben 50, 1916-ban már 100 mázsa) az alakulatok számára. Az igényt a tábori rabbik mérték fel. Ezeket a ha­talmas mennyiségeket az északi front részére Ausztria, a déli frontok ré­szére Magyarország közösségei voltak hivatottak biztosítani, de a galí­ciai fronton sokszor helyben szerezték be a számvevőtisztek a szükséges pászkát.

Harcszerű körülmények között ar­ra természetesen nem volt, és nem le­hetett mód, hogy a vallásos katonák minden esetben felmentést kapja­nak. Ahol erre lehetőség volt, ott a le­génység részt vett a tábori vagy a kör­nyékbeli rabbi által tartott ünnepi istentiszteleten. Mint már említettem, ezeket sokszor a megszállt területek zsinagógáiban tartották, de volt olyan eset is, hogy a tábori rabbinak rögtönöznie kellett. Feldmann Áron rabbi beszéli el egy szüleihez írott magánlevelében,10 hogy 1914 Újévének istentiszteletét egy kiürített parasztházban tartotta, a környező alakulatok zsidó katonáinak részvételével.

Hadifoglyok ellátása

A saját katonákról való gondoskodás mellett a tábori lelkészek sokszor tö­rőd­tek az ellenfél foglyul ejtett katonáival is. A rabbikat elsősorban az orosz, majd 1916-tól a román had­sereg állományába tartozó zsidó ha­difoglyok hitélete érintette. Az orosz hadseregben több mint félmillió zsidó katona harcolt, akik közül tömegek estek a központi hatalmak haderőinek fogságába. Az egyik legnagyobb orosz hadifogolytábor Esztergom-Kenyérmezőnél volt, igen nagyszámú zsidó fo­gollyal. A fog­ság évei alatt saját hit­községeket szerveztek, a teljes szerve­zet­tel, Chevra Ká­disával, és maguk kö­zül választott rabbikkal együtt.

Volt a tábori rabbik jelenlétének még egy érdekes haszna is. A megszállt, volt orosz területek ukrán és orosz lakossága alapvetően ellenségesen viszonyult az osztrák–magyar katonasághoz, ezzel szemben a nagyszámú zsidó lakosság felszabadítóként fogadta a Monarchia katonáit. A zsidó tiszteknek és a tábori rabbiknak nagy szerepe volt abban, hogy a kölcsönös jóindulat és bizalom kialakulhatott.

 

1 Melichár, id. mű, 51. o.; 2 Ugyanott.; 3 SzU, II. rész, 18. §.; 4 Melichár, id. mű, 52. o. valamint: SzU, II. rész, 17. §.; 5 Lásd: II. sz. melléklet; 6 dr. Kálmán Ödön, id. mű 68. o.; 7 Egyenlőség, 1914.08.23., 7. o.; 8 Alexander von Krobatin báró (Alexander Freiherr Krobatin von Polnisch Maralek) (Olmütz, Morvaország, 1849. szeptember 12. – Bécs, 1933.december 27.) tüzértiszt, cs. és kir. táborszernagy, 1912–17 között az Osztrák–Magyar Monarchia hadügyminisztere, 1916-tól báró, 1917-től tábornagy.; 9 Almanach, 68. o.; 10 Megjelent az Egyenlőség 1914. 10. 04.-i számában, 4-5. o.

 

Bíró Ákos írása

A cikk az Egység magazin 91. számában jelent meg. Az Egység magazin legújabb számát keresse a Keren Or Központban (1052 Károly krt. 20) vagy a Kóser Piacon (1074. Dohány utca 36.). Ha érdekesnek találta írásunkat, és szeretne még több zsidó témáról olvasni, csatlakozzon előfizetőink táborához! Előfizetésért kattintsonhttp://fizetes.zsido.com/ujsag.php oldalra.

 

 

Megszakítás