Per Auschwitzban

5704 (1944) sziván hónapjában történt, amikor már régi foglya voltam az auschwitzi haláltábornak. Egy nap futótűzként terjedt a hír: Megérkeztek a magyarok! Fogalmam sem volt, hogy ez mit jelent, de nagy csodálkozásomra hamarosan megtudtam, hogy magyar származású zsidókról van szó. Az újonnan érkezettek istenfélő, ortodox zsidók voltak, köztük sok igazi Tóra-tudós.

A tábor magyar zsidóinak leginkább szembeszökő közös tulajdonsága az egyszerű ártatlanság és a bizakodó jóakarat volt. Ők végtére is nem ismerték még úgy a németeket, mint ahogy mi megismertük őket az utóbbi öt évben. Volt valami, amiről sosem sikerült meggyőznünk őket, nevezetesen arról, hogy Auschwitz haláltábor. Megvoltak győződve róla, hogy feleségeikről és gyermekeikről rendesen gondoskodnak valamilyen egészségügyi intézményben. Ezek a szerencsétlen zsidók hittek a németeknek, akik azt mondták nekik, hogy a családjukról a teljesítményük függvényében gondoskodnak. Következésképp szorgalmasan és nagy odaadással dolgoztak, s így hamarosan kimerítették az erejüket.

Az újonnan érkezettek között volt a vajdácskai főrabbi, Róth Fisel (Fülöp) és két fia is. A rabbi, miként a többiek, hitt a mesékben: egyetlen pillanatra sem ötlött fel benne, hogy ez az egész képtelenség, és csak a nácik propagandája. Bármennyit győzködtem is, hogy dolgozzon lassabban és takarékoskodjon az erejével, egyszerűen nem hitt nekem.

Egyik este odajött hozzám. Sápadt volt, megviselt, csupa kék-zöld folt, összeverték, a lába földagadt. Elmondta, hogy úgy érzi, hamarosan meghal. Egyszerűen nem maradt ereje folytatni.

Ebben a percben belépett a mérnökkommandó kápója. Fiatal linchai férfi volt, volt jesiva tanuló, aki időnként bejött a blokkunkba, hogy segítse és bátorítsa egy rokonát, aki a mi barakkunkba tartozott.

A mérnökkommandó Auschwitz egyik „jó” munkahelye volt. Mindössze tizennyolcan dolgoztak benne, valamennyien mérnöki gyakorlattal rendelkező emberek, akik különleges technikai problémákat oldottak meg az SS számára. A Reich számára fontos volt, hogy megőrizzék az egészségüket, ezért bőven kaptak élelmet. Elhatároztam, hogy megpróbálom a kápó segítségével megmenteni Róth rabbit.

Elmondtam a kápónak, hogy a rabbi a kőbányai kommandóban dolgozik, és elmagyaráztam neki: elképzelhetetlen, hogy Róth ilyen körülmények között egy-két napnál tovább éljen. „Neked van rá lehetőséged, hogy megments három életet – ösztökéltem. – A rabbiét meg a két fiáét.”

A kápó tétovázott. Egy örökkévalóságnak rémlő ideig hallgatott. Nagyon is jól tudta, hogy ha a németek rájönnek, hogy egy olyan foglyot vett be a különleges kommandó tagjai közé, akinek a világon semmi mérnöki tudása nincs, azonnal kivégzik.

Végül így szólt: „– Rendben van. Vállalom a kockázatot.” Róth rabbit másnap áthelyezték a mérnökkommandóhoz.

Alig néhány nap elteltével a rabbi kezdett magához térni. Szinte mintha újjászületett volna. A két fia is összeszedte magát. Nagyon örültem.

Egy este, mikor a napi gyötrelmes, embertelen robot után fáradtan és megtörten visszavánszorogtam a barakkba, egy barátom odasúgta: „Keresett a mérnökkommandó kápója. Azt mondta, sürgős.”

Hamarosan meg is jelent a kápó, láthatólag nagyon dühös volt. Addig még sose láttam ennyire haragosnak. Eleinte nem is nagyon értettem, mit akar, de valaki kisegített: „Din Tórát akar: din Tóra [vallási bíróság] elé akarja állítani Róth rabbit!”

Megdöbbentem. „Na de az ég szerelmére, miért?”

„Én az életemet kockáztattam érte! – fortyogott a kápó. – Azt akartam, hogy az eljövendő világban elmondhassam majd: megmentettem egy zsidó lelket, megmentettem egy nagy Tóra-tudóst, hogy életben maradhasson, és taníthassa a Tórát a többieknek. Erre mit csinál a mi rabbink? – folytatta a kápó. – Attól a pillanattól fogva, hogy bekerült a mérnökkomandóba, nem hajlandó megenni a tápláló levest, amit ott adnak nekünk, mondván, hogy az tréfli, és makacsul kitart emellett. Nem eszik semmi mást, csak kenyeret. Hát ezért teszem én kockára az életemet? Ezért csináltam egy semmiféle mérnöki, semmiféle technikai ismerettel nem rendelkező, közönséges fogolyból mérnököt? Hogy ne a munkába haljon bele, hanem éhen vesszen? Ha holnap reggel nem áll a din Tóra elé, mehet vissza a kőbányába!”

Próbáltam meggyőzni a kápót, hogy hagyja annyiban a dolgot. Minek nekünk din Tóra itt a halál völgyében? Csakugyan rá akar kényszeríteni egy szent rabbit, hogy tréflit egyen?

A kápó azonban tántoríthatatlan maradt. Vagy a din Tóra, vagy a kőbánya!

Nem lévén más választásom, másnap reggel összehívtam a barakkban a din Tórát.

A kápó kifejtette az álláspontját, miszerint ha a rabbi nem hajlandó fogyasztani a tápláló (tréfli) levest, nincs esélye az életben maradásra. Ha pedig így áll a helyzet, akkor miért kockáztassa ő az életét a rabbiért?

A rabbi természetesen eltökélt maradt, s azt válaszolta erre: „Most nem az életemről van szó. Egyelőre egészséges vagyok, és van elég kenyerem. Ilyen körülmények között nem látom igazolhatónak, hogy tréflit egyek.”

Rendkívül kényes helyzet alakult ki. Végül hosszas tanakodás és győzködés után sikerült kompromisszumot kötnünk. Abban állapodtunk meg, hogy abban a pillanatban, amint a rabbi egészsége ismét meginogni látszik, megeszi a nem kóser levest.

A kápónak nem nagyon tetszett a döntés, és csak vonakodva adta be a derekát. Nagy erőfeszítésembe került, mire sikerült rábeszélnem.

Nagy szomorúságomra a rabbi a halálmenet második napján összeroskadt – a két fia életben maradt.
(Jehosuá Mose Aharonson rabbi, Alei Merorot)