Pelle János könyve ott kezdődik, ahol a legtöbb mű véget ér.
„A könyv borítóján a Sorsok Háza épülete látható. Egy két éve felépült, nagyszabású múzeumé és oktatási központé, mely Auschwitz felfoghatatlan borzalmát szándékozott megörökíteni, de sajnos 2014 óta üresen áll. Ebben a tanulmánykötetben, mely a magyar holokauszt eddig kevéssé ismert vonatkozásaival foglalkozik, számos új forrást felhasználva, három olyan tanulmány is olvasható, mely a tervezett múzeum kiállításának alapjául szolgálhatna. Író-történész szerzője új szempontból közelíti meg a vészkorszakhoz vezető utat. Túllép a megdöbbentő tények felsorakoztatásán, okokat keres, összefüggéseket talál.” – ez az ajánló szerepel Pelle János új könyvén, amelynek bemutatóját múlt héten rendezték meg Budapesten. Az eseményre a zsido.com tudósítóját is meghívták.
– Az ismertségünk harminc évre, az 1945 utáni vérvádaktól írt könyve idejére nyúlik vissza. Pelle János tehát írt már a poszt-holokausztról, és a két világháború közti magyar szélsőjobboldali sajtó kapcsán a pre-holokausztról is. Most jutott el oda, hogy az 1944-es tragikus eseményekkel foglalkozzon – ezzel a személyes hangvételű bevezetővel kezdte Haraszti György történész Pelle János új kötetének méltatását. A Batthyányi Alapítvány patinás dísztermében tartott rendezvényen Haraszti elmondta, hogy bár a könyv borítóján a Sorsok Háza épülete látható – utalva arra, hogy a tartalom nem független a két éve fizikailag elkészült múzeummal és oktatási központtal kapcsolatos dilemmáktól, mely épület máig üresen áll – az írások mégis túlmutatnak a Sorsok Háza problematikáján.
Pelle János most megjelent könyvének előzményeként beszélt Nicolas Roth (Róth Miklós) Tizenhat évesen Auschwitzban című kötetéről (amiről mi is írtunk részletesen). Roth emlékiratait ő fordította, és azért tartja előzménynek, mert túlmutat a magyarországi holokausztnarratívák többségén, amelyek a deportálásig jutnak el. Maga Auschwitz nem jelenik meg a legtöbb történetmesélésben, ezt a hiányt szerette volna Pelle pótolni új könyvével. – A történetek általában ott fejeződnek be, hogy 137 vonat átmegy Kassán és elindul Auschwitzba. Július elejétől eltelik tíz hónap, és erről a tíz hónapról alig tudni valamit – vette át a szót Haraszti, aki személyes történettel is illusztrálta, mit jelent ez a hiány. – Volt egy nagybátyám, aki a berlini fal megépítésekor azt mondta nekem: nem az a bosszantó, ha lelövik az embert, hanem a mindennapok, amikor nincs élelem, nincs víz, nincs áram, amikor megpróbálja az ember valahogy megszabadítani magát a tetvektől. Később tudtam meg róla, hogy őt 15 évesen deportálták, és megértettem, hogy amikor a berlini fal kapcsán ezeket mondta, magáról beszélt – fogalmazott a történész, aki szerint az ilyen típusú tartalom nem jelenik meg a holokausztnarratívákban.
Pelle János könyvében mindez benne van, és éppen ez adja a kötet különlegességét. A szerző szándékosan „tömeglélektanra ható” felütéssel kezdte könyvének bemutatását. – A holokauszt kollektív neurózist hozott létre a magyar társadalomban – jelentette ki. Szerinte Magyarország számára nem csak az áldozatok hatalmas száma miatt nagy ez a trauma, hanem amiatt is, mert a zsidóság – felmenőinek tragikus elvesztése miatt érthető módon – még ma is neurotizált állapotban van. A holokauszt-trauma továbbélése miatt a többség nem tud objektívan viszonyulni a felmenők halálához. – Én sem tudok – tette hozzá. – Ennek a neurózisnak a magja Auschwitz, ahol egymillió kétszázezer embert öltek meg. Az áldozatok harmada magyar volt. Auschwitz a neurózis maga – magyarázta. – De mit tudunk Auschwitzról? – tette fel a kérdést. – Azért bizonytalanodunk el a válasznál, mert a konkrét ismereteink bizonytalanok. Emiatt csak ez a borzasztó élmény maradt meg, ismeretek nélkül – fejtegette.
Pelle János úgy véli, Auschwitzról leginkább művészi alkotásokból kapunk képet. Példának említette a Kertész Imre Sorstalanságát, illetve a Saul fia című filmet. – Azt az alapvető információt is kevesen tudják, hogy Auschwitz nem egy, hanem három tábor volt. Amikor Auschwitzról beszélünk a megsemmisítő táborra gondolunk. De a haláltáboron kívül volt egy átmenő tábor és egy munkatábor is. Képeink sincsenek Auschwitzról, néhány német katona amatőr felvételeit leszámítva – fogalmazott, hozzátéve, hogy ugyan van egy szovjet dokumentumfilm, ami a tábor felszabadítását követően készült, de a film készítésének körülményei zavarosak. – A reális ismeret szinte a nullával egyenlő – foglalta össze, rávilágítva arra, hogy azóta is jellemző a társadalomra, hogy ezt a „leírhatatlan borzalmat” a társadalom se látni, se hallani nem akarja. A keresztények azért, mert meg akarják kerülni a felelősség feszegetésének kérdését, a zsidók pedig azért, mert annyira fájdalmas. A tanulságot az ötvenes években keletkezett jelszó szimbolizálta: „soha több Auschwitzot!” – Ennek az a tartalma, hogy vannak olyan erők, amelyek új Auschwitzot akarnak, amit meg kell akadályozni. Ez a szlogen elterjedt és ez lett a holokauszt-relativizálás egyik alapja először a bal-, azután a jobboldalon – emlékeztetett, utalva arra is, hogy a holokauszt relativizálás kapcsán bal- és jobboldal összetalálkozik. Példaként említette azt a gyakran hallható, és gyorsan terjedő hazugságot, hogy a palesztinok az új zsidók, Izrael pedig ugyanazt csinálja a palesztinokkal, mint amit a nácik a zsidókkal.
Pelle arra is rámutatott, hogy nincs a nemzetközi történetírásban Auschwitz-monográfia. – Szépirodalmi alkotások, filmek vannak. De könyv arról, hogy pontosan mi történt ott, nincs. Ezt használják ki a holokauszttagadók, mint például David Irving: ők éppen ezt az ismerethiányt használja ki. – Ezt használja ki a cukiságkampány mögé bújó magyar szélsőjobboldali párt, a Jobbik is, amikor a holokamu dumával apellál – mondta. Pelle kiért arra, hogy vannak jó leírások, például Primo Levitől olvashatunk Auschwitzról, vagy Elie Wieseltől, de ezeknek az írásoknak kevés, vagy nincs magyar vonatkozásuk. – Megnéztem az összes feldolgozást, rövid, kisterjedelmű memoárokat, Braham professzor könyvében (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust – a szerk.) olvasható hatszáz visszaemlékezést. Ebből húsz foglalkozik Auschwitz-cal. A memoárok a közvetlenül a felszabadulás után készültek a leírhatatlan élményekről – fogalmazott, megemlítve, hogy Nicolas Roth visszaemlékezése, amelyet tavaly fordított, e szempontból is kivétel volt, amely nem csak a saját élményekről, hanem az emberi viszonyokról, a körülmények rekonstrukciójáról is szólt.
A Sorsok Háza kapcsán azt mondta, az emlékhely hiteles helyen épült, de két éve nem nyitja meg kapuit. – Számos olyan esemény történt, amiket politikai okokból elhomályosítanak. Például 1944 októberében a Szálasi-államcsíny ellen kizárólag zsidó munkaszolgálatosok tanúsítottak ellenállást. Ezért el is rendelték deportálásukat. Ekkor viszik el Szerb Antalt. Ez az ellenállás szimbolikus esemény volt, ami a józsefvárosi pályaudvar tőszomszédságában történt. Egy olyan ellenállásról beszélünk, ami nem kötődött a kommunistákhoz – magyarázta Pelle, aki feltette a közönségnek a kérdést: Ki hallott Mikó Zoltánról? Nem tolongunk. Pelle elmondta, hogy Mikó egy vezérkari százados volt, aki katonai egységeket küldött a gettóba, hogy kikergessék onnan a nyilasokat. Így mentett meg embereket. Mivel kapcsolata volt a lengyel ellenállással, láthatta a szovjetek által elkövetett katyni borzalmakról szóló jegyzőkönyveket, ezért kivégezték. Mindezt annak illusztrálására hozta példaként, mennyire hatásosan formálták az elmúlt évtizedek a tudásunkat a történelemről.
Visszatérve arra a kérdésre, hogy miért tartja Auschwitzot neurózisnak, Pelle kifejtette kötetének központi gondolatát. – Mert a nácik elérték, hogy a zsidók egymást is gyilkolják. A blokkfőnökök kinevezésével egész hierarchia épült fel. A nácik rákényszerítették a zsidókat arra, hogy saját életüket a többiek életének árán hosszabbítsák meg – fogalmazott. Haraszti György mindezt azzal egészítette ki, hogy Pelle új könyve számtalan ismerethiányt pótol Auschwitzról. A történész is feltett a közönségnek egy kérdést. – Ki hallott a Magyar Államvasutak ellen folyó perről?
Itt többen emelték magasra a kezüket. De az, hogy páran hallottak róla, nem jelenti azt, hogy ismerik is a per tétjét. A per ugyanis nem arról szól, hogy a MÁV felelősségre vonható-e 437 ezer zsidó deportálása miatt. – A zsidók a deportáláskor magukkal vittek személyes holmikat, bőröndöket. Ezeket menetközben a MÁV dolgozói és a csendőrök ellopták. Ez a per nem egy erkölcsi ítélet a deportálások miatt, hanem köztörvényes per. Azokat az embereket, akiket a MÁV szállított, a MÁV dolgozói kifosztották – magyarázta Haraszti, hangsúlyozva, hogy minderről Pelle könyvében is olvashatunk, a szerző ugyanis számtalan levéltári dokumentumot, például a MÁV archívumában fellelhető röplapokat, feljegyzéseket olvasott át tanulmánykötetének megírásához.
– Auschwitz a legnagyobb magyar temető. A magyar közoktatásban helye lenne Róth Miklós emlékiratainak, de a könyvet teljes közöny övezi és a hallgatás fala veszi körül – zárta bemutatóját Pelle János, hozzátéve, hogy Az Auschwitz magyar szemmel című tanulmánykötete Róth Miklós emlékiratát is feldolgozza. Így a könyv képet nyújt Auschwitz kevéssé ismert „mindennapi életéről”, kiegészítve és értelmezve a Saul fia című, Oscar díjas magyar film mondanivalóját.
A könyvet szerzője mindenekelőtt a középiskolás korosztályoknak és történelemtanáraiknak, illetve a téma iránt érdeklődő olvasónak ajánlja.
Munkatársunktól
Pelle János: Auschwitz magyar szemmel, K.U.K. Könyv- és Lapkiadó Kft., 2016
| Róth Miklós a háború előtt a családjával aktív zsidó életet élt Debrecenben. A gettósítás és a deportálás ott is hasonló forgatókönyv szerint zajlott, mint máshol. Ami különleges az általa írt, Tizenhat évesen Auschwitzban című könyven, ahogy Auschwitzot felidézi. Két magyar szerzőtől tudjuk, milyen volt Auschwitz. Az egyik az irodalmi Nobel-díjas Kertész Imre, a másik a béke Nobel-díjas Elie Wiesel. Róth Miklós megörökítette a haláltábort, a foglyok egymáshoz való viszonyát, a megsemmisítő gépezet működését – így mutatta be Pelle János tavaly Róth Miklós könyvét. Az eseményről szóló tudósításunk itt olvasható.) |