Patai József: A középső kapu 3.rész
Forradalom a faluban
Az első chédert még a dédelgető, drága Reb Mojse Raab vezette. De őt elvitte a város és jött helyette messzi földről, hosszabb kaftánnal és haragosabb arccal Reb Sólem.
Metsző, kántor és tanító volt egy személyben. Azon kívül ő bérelte a rituális fürdőt, a „mikvét” és ő szedte be a hitközségi adókat is. A legtöbb idejét mégis velünk, apróságokkal töltötte és mi szeretettel és hálával csüngtünk rajta. Fekete, nagy szemű, magas ember volt és mikor hosszú késével udvarunkon megjelent, kissé félelmesnek és kegyetlennek tűnt fel előttünk. Valahogy úgy éreztem, mintha a csirkék is ösztönszerűen szaladnának, menekülnének előle, mint a Halál Angyalától. Szegény kicsiny mártírok. Milyen kegyetlenek is tudnak lenni a felnőttek! – gondoltam.
Lassan megkedveltem Reb Sólemet, de féltem tőle. Hát még mikor szombat este télen nagy bundába és egy csomó nagy kendőbe burkolózva belépett a szobánkba. Mi gyerekek már ágyban voltunk és fogvacogva néztük a Reb Sólem hosszú fekete szakálláról lecsüngő jégcsapokat. Szücsiről, a szomszéd községből jött vissza gyalog, mert ott is ő a falu metszője és hazatérve betért hozzánk, hogy apámmal és reb Zéliggel együtt költsék el a búcsúlakomát a távozó Szombat királynő tiszteletére. A királynő három lakomájának maradékait költötték csak el, ezt nem kívántam meg sehogy sem. De fennmaradtam az ágyban és vártam a búcsúlakoma végét, hogy hallgassam azokat a hátborzongató meséket, amiket ilyenkor szép szombat esti dalok között felváltva meséltek.
Ezeken a meséken keresztül szerettem meg Reb Sólemet. De szerettem a dalait is. Zengő Lecho daudiját és a szombati és ünnepi imák melódiáit, miket ő a magyar Alföldről és Galiciából a csodarabbik asztaláról és zsinagógáiból hozott magával. Nagy ribillió volt ezek miatt a községben. Ki hallott még ilyen? A Lecho daudit és egyéb szent imákat duhaj nóták dallamára tapsolva és kurjantva énekelni, amit ősi idők óta csak áhítattal recitálni szokás. Aztán meg Reb Sólem atlasz kaftánja és tizenhárom szőrmefarkú bársony strámlija is szemet szúrt. Ilyet még a falu metszője és kántora nem viselt itt soha. Két pártra szakadt a kis község a chászidizmus fenyegető veszedelme miatt. De apám, aki a rós-hakohol, „a község feje” volt, egészen nyíltan az újító Reb Sólem mellé állott és ezzel el is volt döntve a harc. Győzött az ének, a melódia. És amikor hatéves koromban Reb Sólemhez kerültem a chéderbe, meséket és melódiákat vártam ott is tőle.
A „Középső Kapu” kinyit és úgy éreztem magamat, mint később a Dalházban, amikor a nehéz vasfüggöny felgördül, a bársony kárpit széttárul és dalos kórusok éneke csendül fel hirtelen és megtölti a levegőt… Reb Sólem megtanított bennünket a Talmud melódiájára. Mert hiába: „ha nem volna dal és ének, az Úr Isten nem teremtette volna a világot”. Az ég és a föld dalokat zeng Isten előtt, minden állatnak, minden élőlénynek, sőt minden teremtménynek van dala, amint azt az Imakönyvben, a „Dalok fejezetében” olvastuk. Még a kutyáknak is megvan a maguk éneke, mellyel az Urat dicsérik. „És aki tanul dal nélkül, arról mondja az Írás” stb. Hogy mit mond az Írás? Mindegy. Mi nem akartuk, hogy ez reánk is vonatkozzék. Reb Sólem előénekelt és mi kórusban énekeltük utána:
„Senájim ochazin betalisz.”
Énekeltünk szomorú és víg lejtéssel, melankolikusan és vidáman. A fordítás szinte magától plántálódott belénk, a mester segítsége nélkül:
„Ketten fognak egy ruhát…”
Mi is van azon dalolni való, szomorkodni vagy vigadni való, hogy „ketten fognak egy ruhát”, az egyik azt mondja: az enyém egészen, a másik mondja: enyém egészen…” Még ha a prófétából recitáltuk volna a messiási idők szenvedéseit: „és megfogóznak heten asszonyok egy férfi köpenyének szegélyébe, mondván: ruhád van neked, légy a mi urunk!”… Itt pedig nincs szenvedés, nincs jövendő, itt képek vannak elmúlt régi időkből, apró pörök egy nagy életből. „Ketten húznak egy tevét”, civakodnak, perlekednek, kié a teve és mi olyan megható dallammal énekeljük el az eseteket, a véleményeket, mit mond rabbi, mit mond Abájjé. Nem az eset a fontos, nem a vélemény, nem a szöveg, hanem a dal, a tűz, a lelkesedés, a lángolás. Mert ének nélkül nincs élet semmiben, sehol. „Több tűzzel!” – kiált közbe Reb Sólem nagyot dobbantva csizmás lábával és mi énekelünk tele tüdővel, egész szívvel, egész lélekkel és olyan tiszta, szent áhítattal, mintha imádkoznánk. Mindnyájunk arca lángba borul, a kis chéder szoba megtelik melódiákkal, mintha kis énekes angyalok szárnyai csapkodnának a levegőben és felemelnének bennünket láthatatlan tündéri világba:
Hajh, hajh…Mond Rabba… Hajh … Tanit Abájjé:
…A nép lelkének tűzhelye-e ez?
Éltének folyama itt folydogál-é?
Örök forrása innen csergedez?
Jövendő napjai ragyognak itt,
Kik szelleme fényét világnak adják? –
Nem érzed-e a hangok lángjait,
A lelkedet, mint egekig ragadják?
„Hajh, hajh… Mond Rabba”… Hallod, érzed-e
A sóvárgást, a mindenható vágyat?
Minden szó vérrel, szikrákkal tele,
Nem érzed-e, tüze szívedbe vágtat?…
Nem dob-e fel hatalmas büszke kéz
Határtalan szent magasságba százszor?
Hogy lelked zengő viharokba vész
S szíved, mint hálóba ért hal ficánkol?…
Tudod, mit csicsereg a kis madár?
Mit búg a szende árva, kis galamb ott?
Ki napot-éjt egy sarokba zár,
És dal hallat, mint tiszta imahangot?…
Bialiknak, a mi nagy héber poétánknak egy verséből, a Talmudistából fordítottam ezt később. De már gyerekkorunkban is éreztük, hogy ez a chéder, ez a tanulás, ez a dalolás valami különös kiválasztottság piedesztáljára emel bennünket. Hogy valahogyan egy csodálatos külön világ nyugszik a mi vállainkon, amelybe nem követhetnek sem a tudatlanok, sem az utcán csúfolódó suhancok. „Meg lehet-e semmisíteni ezt a népet?” – kérdezték két pogány bölcstől. „Menjetek – felelték – templomaik és tanházaik köré, ha a gyerekek hangja csicsereg bennük, akkor nem bírjátok legyőzni semmivel.” Így olvastuk ezt a Talmudban és mi hittünk ebben tiszta hittel.
Megjelent: Gut Sábesz 2. évfolyam 2. szám – 2014. augusztus 5.