Minden évben augusztus másodikán emlékeznek az európai romák a vészkorszakban elpusztított áldozataikra, ahogy ők nevezik: a Pharrajimosra. Idén többek közt huszonnégy órás felolvasóestet és az első magyar roma játékfilm bemutatóját szervezték meg civilek az évfordulóra.

Az 1940-es évekre a magyarországi romák üldöztetése már komoly hagyományra támaszkodhatott: 1916-ban (1945-ig érvényben maradó) rendeletet hoztak a “kóborló” cigányok megrendszabályozására, teljes körű, és rendszeres nyilvántartásba vételükre, testi megjelölésükre, a renitensek állami munkatáborba helyezésére; 1928-ban belügyminiszteri rendelet születik az országos cigányrazziák megtartásáról, amit 1929-től évente legalább kétszer szerveznek meg.

1934-ben Endre László, a zsidók koncentrációs táborba szállítását később államtitkárként szervező hivatalnok, követeli a kóbor cigányok állami koncentrációs táborba zárását és a férfiak sterilizálását.

Közben Németországban 1935. szeptemberében a faji törvények meghozatalával és a Fajhigiéniai Kutatóintézet 1936. novemberi megalakítása után már folyamatosan deportálnak romákat a dachaui és más koncentrációs táborokba, cigány gyűjtőtáborokba. 1939 márciusától a cigányoknak megkülönböztető jelzést kell viselniük, és különleges „faji azonosító igazolványt” kell maguknál hordaniuk.

Októbertől a birodalom számos városában tömegessé válik a cigány gyűjtőtáborok felállítása, amelyekbe a koncentrációs táborokba szállítás előtt deportálják őket. Tömegesen sterilizálnak romákat és szintiket. Az Anschlusst követően megkezdődik az ausztriai cigányok összegyűjtése is.

A Soprontól 5 kilométerre fekvő Lackenbach faluban van az egyik ilyen gyűjtő- és kényszermunka tábor. Körülbelül 3 ezer magyar nevű, magyar anyanyelvű roma is kerül innen és a környező területekről először helyi gyűjtőtáborokba, majd Lengyelországba, a lodzi gettóba, onnan pedig 1943-ban az auschwitzi cigánylágerbe. Ettől kezdve egész Európa német megszállási területéről szállítanak ide romákat.

Horvátországban a jasanováci lágerben gyilkolnak az usztasák, Romániából Transznisztriába hurcolják és ítélik éhhalálra a roma közösségeket a hatóságok.

Közben Magyarországon 1938-ban rendeletet hoznak a romák, mint csoport megbízhatatlanná nyilvánításáról. 1940. augusztus elsején a csendőrség bevezeti az ujjlenyomat alapján történő országos cigány-nyilvántartást. 1941. július 18-án az Országos Orvosi Kamara elnöke a parlament felsőházában kezdeményezi a magyar-cigány vérkeveredés törvényi tilalmát, melyet a Ház nem fogad el. 1941-ben a magyar hatóságok a német hadműveleti területekre hajtanak több mint ezer kárpátaljai romát, ahol az Einsatzgruppék többségüket megsemmisítik.

1943-tól folyamatosan hurcolnak romákat kényszermunkára állami birtokokra. Több megyében (például Szolnok, Bács-Kiskun) a nagyobb gazdaságokban mezőgazdasági kényszermunkatáborokat hoznak létre. 1944-től pedig országszerte cigány gyűjtőgettókat létesítenek.

1944 nyarán cigány katonai munkatáborokat (például Rahón, Gyergyótölgyesen, Rázonpusztán, Ojtozon), augusztustól pedig cigány munkaszolgálatos századokat állítanak fel. Utóbbiak feltöltését cigány razziák útján, a csendőrségi-, katonai- és cukorjegy-nyilvántartások alapján végzik az ország egész területéről és a Felvidékről.

1944. júniusától jelentős számban kerülnek Magyarországról romák különböző német megsemmisítő táborokba a “megbízhatatlanok” internáló táboraiból, például Kistarcsáról.

A méreteket mutatja, hogy csak Szabolcs-Szatmár megyében minden nagyobb város (Nyíregyháza, Mátészalka, Nyírbátor, Újfehértó) mellett létesítenek „gettótábort”, és külön cigány munkatáborok vannak például Szekszárdon, Véménden, Szentkirályszabadján, Pécsváradon, Marcaliban, Sárváron, Újhartyánban, Baján, Nagykátán.

1944. augusztus 2-án felszámolják a feltöltésekor több mint húszezer fős auschwitz-birkenaui cigány tábort — az európai romák ezen a napon emlékeznek a roma holokausztra. A foglyok nagy részét kivégzik.

1944. október 16-án a déli hadműveleti terület kormánybiztosa elrendeli, hogy a cigányok tartózkodási helyeiket nem hagyhatják el, 28-án megkezdődik a Pest környéki romák összegyűjtése és Németországba deportálása, november 2-3-án pedig megindul a roma családok internálása Zala, Veszprém, Vas, Baranya, Somogy, Tolna, Komárom, Győr, Sopron, Nógrád, Borsod, Heves, Pest megyék, és a Felvidék magyar uralom alatt álló településeiről.

Az útirány először a komáromi Csillag erőd, ahonnan a munkaképes férfiakat és a nem-kisgyermekes nőket Németországba deportálják. A komáromi erődben sorra haltak meg az emberek:

„ott nem volt ilyen, hogy halott, vagy nem halott, (…) ott nem számított, nem azért vittek bennünket, meg szedtek össze minket a lakásunkból, (…) hogy mink visszajövünk” — mondta el a Roma Sajtóközpontnak Balogh Jánosné. Balogh János apját és testvérét Németországban gyilkolták meg, egyetlen fénykép maradt utánuk, amit a nyolcvanas években az egyik deportáló, és mindezt fényképeken megörökítő egykori csendőrtől vett el.

1944. novemberéig a Tiszántúlon gyakori, hogy kategorizálás nélkül gettóba zárnak mindenkit, akit cigánynak tartanak és elérnek. A nyugati országrészben a helyi hatóság tetszőleges döntése alapján még csak a „lakhelynélkülinek”, „csavargónak”, „kóborlónak”, „munkakerülőnek” nyilvánított cigányokat internálnak, novembertől azonban már a munkaképes korúakat is.

Sokukat a komáromi Csillagvárba, majd onnan németországi megsemmisítő táborokba, Dachauba, Auschwitzba, Mauthausenbe, Bergen-Belsenbe, Ravensbrückbe, Buchenwaldba, Natzweilerbe visznek, míg a kisgyermekes asszonyokat december végén elengedik. A február utolsó napjaiban Németországba gyalogmenetben továbbhajtott foglyokat Galántánál érik utol az orosz csapatok.

A Pest környéki romákat családostul, gyermekestül október végétől szedik össze a helyi csendőrségekre, majd az óbudai téglagyárba viszik őket. Innen november 7-én a budaörsi vasútállomásról marhavagonokban szállítják Dachauba, majd három nap elteltével a nőket és gyermekeket tovább Ravensbrückbe.

1944 őszén Magyarországon megtörténnek az első tömegmészárlások: szeptember 28-án Nagyszalontán, majd október 5-én a Békés-megyei Dobozon az első páncélos hadosztályhoz tartozó tábori csendőrök a helyi csendőrökkel együtt kézigránáttal és golyószóróval végeznek ki a környékről összeszedett és megkínzott tizenhét, illetve huszonegy romát, köztük asszonyokat, és gyermekeket. Október elején Pocsajban terelnek össze kivégzésre több száz romát. Hármuk megölése után egy orosz támadás hiúsítja meg az akciót.

1945. januárjában és februárjában hasonló mészárlásokra kerül sor Szabadbattyánban, Lengyelben, Szolgaegyházán (Szabadegyházán), Kiskassán, Lentiben, Várpalotán és Inotán a Grábler tónál.

A Grábler tónál történt, az 1946-os népbírósági per szerint százharminc áldozatot követelő vérengzést ketten élték túl: a tizennégy éves Raffael Margit, és az akkor negyvenéves Lakatos Angéla. Lakatos Angélának a gödörben maradt az anyja, az apja, a testvérei, a gyerekei. Raffael Margit is mindenkit elveszített.

Lajoskomáromban 1945. januárjának harmadik hetében a falu összes cigány lakosát meggyilkolták a tábori csendőrök. Az akkor éppen Kilitiben élő Peller Piroska minden hozzátartozóját megölték. Mikor később szülei kutatására visszament a faluba, a helyiek kaszával, vasvillával kergették el, mondván: „itt nincs hely, senkinek helye itt nincs, itt ne kereskedjen senki se, itt nem történt semmi se”.

1945. február elején a nyilas Belügyminisztérium még rendeletet ad ki a cigányok családjaikkal együtt való összeszedésére, és internálására.

A koncentrációs táborokban és a helyi vérengzések során kivégzett európai romák számát félmillióra becsülik. Becslések szerint a fajüldözés a magyarországi roma közösségek egyharmadát érintette közvetlenül.

A szerző a Roma Sajtóközpont volt munkatársa.

Forrás: neokohn.hu