174 évvel ezelőtt volt a magyar zsidó történelem egyik fontos napja, amikor a türelmi adó nevű diszkriminatív adónemet eltörölték. Ennek örömére, a zsidó szabadság eme első fuvallatától szárnyra kapva a Miskolcon élő Heilprin Mihály verset írt. Egy másik korszakot idézünk, melyben a magyar zsidók elindulhattak az egyenjogúság felé.
Az úgynevezett türelmi adót (taxa tolerantialis) először 1698-ban I. Lipót király (1640–1705) vetette ki a zsidókra, miután egyértelmű felségjognak tekintette a zsidók országban való megtűrését vagy éppen kiűzését. Ugyanakkor I. Lipót nem csak a megtűrésükért „cserébe”, hanem (inkább vélt, mint valós) „csalásaikért” méltó büntetésként vezette ezt be. Az adó jelentős összeget, 24 000 forintot hozott volna évenként a kincstárnak. Csak azért hozott volna, mivel annak beszedését a vármegyék sokszor akadályozták, na persze ők sem humánus okoktól vezérelve, hanem saját bevételeik védelmében, hiszen egyes nemesek – pénzért cserébe – védleveleket adtak ki a zsidóknak.
A türelmi adó kérdését legközelebb 1743-ban Mária Terézia királynő (1717–1780) vette elő, akinek az örökösödési háború (1740–1748) finanszírozásához sürgősen szüksége volt tőkére. Az uralkodónő ekkor úgy indokolt, hogy mivel a zsidók nem viselnek hadat, nekik anyagilag kötelességük hozzájárulni a háborús költségekhez, tehát Mária Terézia egyfajta hadi adóvá formálta a türelmi adót, bár ez ahogy látszik csak definíciós különbséget jelentett, az adó diszkriminatív jellegén jottányit sem változtatott.
Érdekésségképp megemlítendő, hogy a zsidók a türelmi adót egymás között, mint „málke geld”, vagyis a „királynő pénze”-ként emlegették.
A „rendkívüli hadiadó” először családonként 6 forintot jelentett, majd 1746-ban fejadóra változtatták, amikor is fejenként 2 forintot kellett fizetni. Viszont a királynő forintjai a vármegyék ellenállása miatt továbbra sem a megfelelő ütembe gurultak a kincstárba. Ezért 1749-ben Mária Terézia az eddigieknél erélyesebben kifejezte, hogy márpedig a zsidók megtűrése az ő előjoga, majd ennek mentén egy két részletben befizetendő, 20 000 forintnyi éves összeget alkudott ki magának.
A türelmi adót helytől függően más és más rend szerint adták össze, volt olyan hely, ahol a létszám alapján, egyenlő leosztásban fizették, míg voltak helyek, ahol az anyagi státusz szerint. Ez sokszor odáig vezetett, hogy teljes közösségek élete lehetetlenedett el. Például amikor a 18. század közepének második felében Jakob Frank (Jankiew Lejbowic, 1726–1791) szektája („frankisták”) hódítani kezdett Máramarosszigeten. Egyre több zsidó tért át kereszténységre, a zsidóknak saját, az Örökkévalóba vetett hitükön kívül Cvi ben Móse Ávrahám (működött 1759–1771 között) akkori rabbi próbálta ezt akadályozni, aki úgy járta az utcákat, mint egy felkiáltójel, hogy a zsidókat vissza térítse a józan eszükhöz. Ám sajnos a frankisták hatása jóval nagyobb lett, mint amire számítottak, Ráv Cvi után több, mint harminc évig rabbi sem jött a városba. A vagyonosabb családokat szinte kivétel nélkül elhódították őseik hitéből, így a szegényebb családokra még nagyobb teher hárult, akik hiába kérték a türelmiadó eltörlését, vagy mérséklését.
A türelmi adó megfizetésében egyre nagyobb hátralék keletkezett, hiszen sokszor a zsidók sem tudták volna megfizetni, még ha a vármegye be is szedte volna tőlük. Ez odáig vezetett, hogy 1828-tól egyáltalán nem is került beszedésre a türelmi adó. A hazai zsidók 1842-ben petícióban kérték V. Ferdinánd királytól (1793–1875), hogy szüntesse meg a diszkriminatív törvényt, aki válaszul azt adta, hogy kész a kérést teljesíteni, ha a felhalmozódott 2 és fél millió forintot befizetik. Ezt követően újabb alkudozás kezdődött, mely eredményeképpen 1 millió 200 ezer forintra csökkentették az összeget, melyet öt év alatt kellett megváltania a zsidó hitközségeknek, ezért cserébe pedig V. Ferdinánd 1846. június 24-én eltörölte a türelmi rendeletet.
Az örömhírre még augusztus 29-én Heilprin Mihály (1823–1888) az egyik első magyar nyelven író zsidó író az alábbi verset költötte Zsidó kördal címen:
„Jó barátim! Víg pohárnál S te, ki búban el nem hagytál
Üljünk le! Soha még,
Hadd hangozzék víg daloknak Szép reménység, égi angyal
Zengzete! Áldott légy!
Hisz hordozzuk fájdalmunkat Míg gyűlölve, üldöztetve
Régen már: Bolyongánk,
Itt felejtsük dal s pohár közt, Te sugallád, hogy még jobb kor
Percre bár! Vár reánk.
Néma légyen minden szívben Míg tört sajkánk zúgó vizen
Ami nyom: Evezetett,
E kis körben uralkodjéj Csillagod is ott előttünk
Vigalom! Lebegett;
Már a bú is, mert megszoktuk Csendesb a vész és te bíztatsz
Hordható, Angyalunk,
Már vigadhat és dalolhat Hogy a parthoz érend majdan
A zsidó. Csónakunk!
A barátság fűzé össze És örökre el nem hagyhat
Kis körünk: Isten itt
Őt köszöntse legelőször Ő elveszni nem hagyandja
Serelegünk; Híveit!
Mert rózsákkal e zord éltet Hisz már minden rabság lánca
Át fűzé, Le-lehull:
És az ízlés koszorúját Tán nekünk is a Szabadság
Rátevé. Felvirul?
S ki köszöntné buzgóbb szívvel Szent tanunkat most köszöntse
Valahol? E pohár,
Úgy mint nálunk a barátság Melytől soha nem ijesztend
Hol honol? Földi kár!
Üldözött csak, kitaszított Érte minden szenvedésink
Ismeri Örömek,
Ki világát egy hű szívben Megvetés, gúny, s üldözések
Felleli. Édesek.
Szép hazánkat most köszöntse Mélyen vésve szíveinkbe
Hű ajak: Legyen ő:
Fel! Köszöntsük egy lélekkel »Egy az Isten, mennyben földön,
Honfiak! Jó s dicső!«
És szívünkre mind tegyük most »Minden embert úgy szeressél
Jobb kezünk Mint magad.«
Lángolóbban feldobogjon
Hő szívünk!
És fogadjunk szent és örök S minden népek hallatára
Fogadást: Mondjuk ki:
Hogy fizessünk néki minden Hogy e vallást híven fogjuk
Tartozást Őrizeni:
Ő is kűzdött, ő is szenved, Mit máglyákon el nem hagytunk
Úgy mint mi: S kínpadon,
Önbajunkat elfelejtsük El nem hagyjuk soha, soha
Míg ő hí. Szabadon!
Műr csak romnak, már halottnak Mert zászlónkon Isten neve
Tartaték Írva van,
Most felébred és derülni És mi védtük a setétség
Kezd az ég; Napjaiban:
Buzgón, híven kűzdenek most S már eloszlik, már kezd tűnni
Fiai: A ború:
Szenteljük mi, mi is éltünk S most lankadna Izréel, a
Ő neki! Vértanú?
Néki tettel, gondolattal Felviruland majd a nap is
Élni kell: Üdvivel,
Aki gyáva e körünkből Mely egy oltárt a világnak
Menjen el! Felemel,
Mondjuk mind ki, mind, atyáink Hol a gyenge az erőssel
Hamvainál: Egyesül
Hitvány gyáva, ki honáért És az ember üdvözízve
Helyt nem áll! Üdvözül!”
Könnyű legyen, édes minden
Áldozat!
Míg hazánkra szebb jövendő
Nem virrad;
Hogy elmondhassuk akkor mi is:
Jó anyánk,
Fájdalmaidban, küzelmeidben
Osztozánk!
Cseh Viktor
Források:
Heilprin Mihály, „Zsidó kördal (1846)”, Múlt és Jövő, 1999/2. 4–5. o.
Jakab Réka, Bérlőből polgár. Pápa város zsidó közösségének társadalom- és gazdaságtörténete 1748-1848. Veszprém: L’Harmattan – A Magyar Nemzeti Levéltár Veszprém Megyei Levéltára. 2014. 76–78. o.
Ujvári Péter (szerk.), Magyar Zsidó Lexikon. Budapest: Zsidó Lexikon, 1929. 914–915. o.