„Nem ejtettünk foglyokat”
Hidakat robbantottak fel, vonatszerelvényeket támadtak meg, náci katonákat öltek. A 90 éves Benjamin Levin, a litvániai „Nákám” (bosszú) partizáncsoport egyik utolsó túlélője. „Már nem beszélünk erről, de örökre bennünk él. Ha mégis erről mesélek, újabb és újabb emlékek törnek rám.”
Benjamin Levin a litvániai Vilniusban született. 14 éves korában, a náci megszállást követően gettóba került. Bátyja egy partizánakcióban halt meg. Szülei túlélték a holokausztot, de amikor hazatértek, a helyi lakosság végzett velük. Ő időről-időre kiszökött a gettóból, és a zsidó ellenállókhoz csatlakozva a náci csapatokat támadta. A Nákám csoport vezére és ideológusa a legendás Aba Kovner volt. Quentin Tarantino filmje, a „Becstelen Brigantik”, az ő tevékenységükön alapszik.
Levin saját bevallása szerint igazi utcagyerekként nevelkedett Vilnius utcáin. Már nyolc évesen dohányzott, és különböző bandákhoz csapódva rótta az utcákat. Apja jómódú és ismert kereskedő volt a városban. Vallásos zsidó volt, de nagyra tartotta a német kultúrát és nem hitte el, hogy a náci megszállás az életükbe kerülhet. „Apám rajongott mindenért, ami német. Azt gondolta, hogy a háború gyorsan véget ér majd.” Amikor rádöbbent a szörnyű valóságra, és megkezdődtek a tömeggyilkosságok Litvánia-szerte, apja eladta üzletét és fegyvereket vásárolt az ellenállóknak. Feleségével egy vidéki farmon bújtak el, ott vészelték át a háborút.
A gettóban rendszeresek volt a rajtaütések, ezért Levin társaival együtt elrejtőzött. Volt velük egy csecsemő is, aki egyszer csak sírni kezdett. Levin rémülettel figyelte, ahogy a gyermek apja megfojtja a csecsemőt. „Láttam, ahogy megöli a fiát. Rengeteg szörnyűségnek voltam tanúja a gettóban. Láttam, hogyan válik vadállat jó emberekből, és azt is, hogyan lesznek hőssé az egyszerű emberek. Anyám ekkor azt mondta: ‘A legszörnyűbb dolgok csak most jönnek majd…’.”
Levin bátyja, a 18 éves Smuel, minden pénzét pisztoly és lőszer vásárlásába fektette. Ez volt a feltétele annak, hogy csatlakozhasson a zsidó partizánokhoz, akik a Vilnius körüli erdőkben rejtőzködtek. 1943-ban végül Benjamin is belépett a csoportba, és egyike lehetett a „nokmim”, azaz bosszúállók csoportjának. Ekkor tudta meg, hogy bátyja éppen az előző napon vesztette életét, egy titkos bevetés közben. Mivel alacsony, vékony és mozgékony volt, a partizánok nagy hasznát vették, különösen a merényletek előkészítése során. Levin gyakran szökött be a gettóba, üzeneteke hozott-vitt, és a kétségbeesett zsidók sokszor őt bízták meg, hogy értéktárgyaikat gyógyszerre és élelmiszerre cserélje a városban.
A bosszúállók összesen 300 kilométernyi vasútvonalat tettek tönkre, 40 vasúti kocsit semmisítettek meg, és öt hidat robbantottak fel, hogy ezzel is nehezítsék a náci csapatok mozgását, és a haláltáborokba induló szerelvények útját. Rajtaütéseik során 212 német katonával végeztek. A bujkálás alatt erdei gombával és pocsolyavízzel táplálkoztak. Menekülés közben Levin gyakran került golyózáporba, de a lövedékek mindig elkerülték, véleménye szerint alacsony termete miatt. Arra már nem emlékszik, hogy személyesen hány katonával és kollaboránssal végzett, de annyi bizonyos, hogy hetven év elteltével még mindig érvényes elfogatási parancs van ellene Litvániában.
Amikor a Vörös Hadsereg 1944 nyarán felszabadította Vilniust, a zsidó partizánok is kivették a részüket a harcokból. A németekkel együttműködő litvánokat helyben agyonlőtték. „Nem ejtettünk foglyokat. Nem volt bírósági tárgyalás. Így mentek ezek a dolgok akkoriban.”
Levin szülei azon kevesek között voltak, akik túlélték a holokausztot. Amikor azonban visszatértek vilniusi házukba, a szomszédjaik rájuk törtek, és megölték őket. Benjamin egyedül maradt, ezért a háború végén azonnal a Szentföldre emigrált. Ott találkozott feleségével, Szárával, aki Magyarországról vándorolt Izraelbe, ahol két gyermekük született, majd 1967-ben az Egyesült Államokba költöztek. Szárá egy hónappal ezelőtt hunyt el. Temetésén Levin így szólt fiához: „Most már az én időm is eljött.” Benjamin Levin már kilencven éves, de a háború során annyi hamis személyazonosságot használt, hogy valódi születési idejére már nem is emlékszik. Ezért családja egy zsidó ünnepet jelölt ki számára születésnapnak: minden évben erev peszáchkor, a szabadulás ünnepének előestéjén köszöntik fel.
Forrás: Ynet