Amikor az Exodusban azt olvassuk, hogy megjelent az Örökkévaló Mózesnek (2Mózes 3:13.), ő megkérdezte tőle, hogy később milyen néven mutassa be később az embereknek, mégis hogy hívják? Hiszen tudta, hogy az emberek számára akkor lesz bárkiből valaki, hogyha nevén tudjuk nevezni. Nekünk embereknek igényük van arra, hogy definiálják a körülöttük lévő világot, mert ez ad tájékozódási pontot a számunkra. A neveknek ekkora jelentőségük van, miért ne tanulhatnánk egy kicsit róluk, például azt, hogy mégis hogyan jegyezzük a többiek nevét.
A nevek őrzik a dolgok esszenciáját, a legbensőbb lényegét. Gondoljunk magára a névadás folyamatára: amikor Ádám elé vezette a Teremtő az állatokat, mindegyiknek a saját tulajdonságai alapján adott egy nevet. Így válhatott például a kutya héberül כלב -vé (kelev) – ami annyi jelent: akinek szíve van, vagy pedig az oroszlán אריה -hé (árije) – amin belül a יה megtalálható a Teremtő nevében is, aki a királyok királya, és lám az oroszlán is szavannák királya. Ádám a névadás során mintegy hatalomba vette a körülötte lévő világot, hiszen innentől volt rá képes, hogy gondolkozhasson felőle.
Az ember nevét a szülei adják, azonban bölcseink úgy tartják, hogy egyfajta próféciát kapnak – hiszen a név mindig jelzőül szolgál az ember számára. A Tanachban mindenkinek a neve jelent valamit: pl. Ávram – népek atyja, Sára – népek királynője, Bétuel – Isten háza (Rebbeka atyjának a neve lsd. 1Mózes – 22:22), Becálel – Isten árnyéka (A Miskán sivatagi szentélysátor építőjének a neve – lsd. 2Mózes 31:2) és a sor végelláthatatlan. Mindenkinek jelent valamit a neve. A Talmud szerint (Brachot 7b) egy gyermek neve mindig információt ad annak jövőjéről, épp ezért nem szokás gonosz, istentagadó emberek nevét adni az apróságoknak. A zsidó háláchá szerint a fiúknak a születést követő 8. napon, a körülmetélés során adnak nevet, a kislányoknak pedig amikor az apukát először felhívják a születés után a Tórához. Ezután fogják tudni nevén nevezni az embert.
Figyelünk a nevünkre
A belső lényegüket mozdítják meg valahányszor nevünkön hívnak minket. Ha a nevünket szólítanak meg bennünket, hirtelen jobban odafigyelünk arra, aki hozzánk beszél. Fölösleges valakihez úgy beszélni, ha nem figyel ránk, hiszen nem jut el az üzenetünk. Ha viszont a nevünket említik, akkor egyből felkapjuk a fejünket. Amikor az égő csipkeboroknál a Teremtő kapcsolatot akart teremteni Mózessel, egyből a nevén szólította: Mózes, Mózes (2Mózes 3:4). De amikor Ábrahám készült feláldozni a fiát, Izsákot, akkor az angyal szintén a nevének említésével vonta el Ábrahám figyelmét: Ábrahám, Ábrahám (1Mózes 22:11).
És ha kimegy a név a fejünkből…
Igen ám, viszont emlékszünk-e arra, hogy milyen kínos, mennyire rosszul esik nekünk, amikor véletlenül valaki más néven szólít bennünket? Egyből azt érezzük, hogy nem vagyunk fontosak a másik számára, hiszen még annyira volt képes, hogy megjegyezze a nevünk. Viszont ha ennyire fontos számunkra a saját nevünk, könnyű belátni, hogy másnak is fontos a sajátja. Ha pedig ez így van, akkor miért ne tanulhatnánk meg a többiek nevét?
Könnyű azt felelnünk: mert nem jó a névmemóriánk. Viszont örülnénk-e annak, hogyha legközelebb majd a mi nevünk esik ki a beszélgető társunk fejéből? Aggodalomra semmi ok, van néhány módszer a tarsolyunkban! Amikor a másik fél bemutatkozik, válaszoljunk neki így: Amit, örülök, hogy megismerkedtünk (tehát ismételjük meg a másik fél nevét). Ezután kérdezzük meg, hogy mit is jelent a neve (Az „Amit” héberül barátot jelent). Ezt követően igyekezzünk a beszélgetés során többször megismételni a nevet, mert ez segít, hogy az emlékezetünkbe véssük. Az is egy jó ötlet lehet, hogy a beszélgetés után (amikor a másik fél már nincs jelen), leírjuk a jegyzetfüzetünkbe, hogy igen, ma megismerkedtünk Amittal, aki ilyen és ilyet. Ezután már biztos, hogy nem fogjuk elfejteni. Ha pedig legközelebb találkozunk vele, akár hosszú idő elteltével, igenis értékelni fogja emlékezünk, ami által a kapcsolatunk is javulhat vele.
Sarah Steiner