A német köztévé végül bemutatta a nagy vihart kavart dokumentumfilmet a baloldali antiszemitizmusról, és még vitát is sugárzott utána. Sok köszönet nem volt benne.

Közel fél év után kikerült a fiókból a Kiválasztva és kizárva – zsidógyűlölet Európában c. dokumentumfilm, amely a német közmédiában érvényes tabukat megdöntve a nyugati baloldal és az iszlám antiszemitizmusát is boncolgatja. Mint arról beszámoltunk, a csatorna egyszerűen elsüllyesztette Sophie Hafner és Joachim Schröder újságíróknak a WDR közszolgálati csatorna számára készített riportfilmjét, mondván, az eltér az eredetileg eltervezett koncepciótól, nem üti meg az általuk elvárt újságírói standardot, ráadásul “egyoldalúan Izrael-párti.” A Springer által tulajdonolt Bild bulvárlap online felületén azonban – deklaráltan nem jogszerűen – 24 órán át elérhetővé tette a filmet, amely így nagy nyilvánosságot kapott, a WDR-t is magában foglaló ARD közmédia pedig nyomás alá került, és úgy döntött, végül maga is bemutatja a filmet. A maga módján.

Az ARD ugyanis egyrészt úgy döntött, hogy a filmbe szerkesztve külön magyarázó táblákkal és szöveges feliratokkal “kommentálja”, azaz teszi helyre saját alkotóinak állítólagos tévedéseit és elfogultságait, másrészt a sugárzás után olyan vitaműsort szervezett a dokumentumfilm-ügyről, amelyre meg sem hívták a film alkotóit. A Kiválasztva és kizárva tehát lényegében úgy került adásba, hogy a csatorna nyíltan elhatárolódott annak szerkesztőitől. Elemzők szerint ilyen még nem fordult elő a német közszolgálati csatornák történetében, hiszen a film közel fél évig hevert dobozban, az esetleges hibákat, jogi vagy szakmai tévedéseket bőven lett volna mód korrigálni, az alkotók bevonásával természetesen. Ez azonban nem történt meg: mint arról Joachim Schröder közvetlenül a sugárzás előtt a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak adott interjújában beszélt, senki nem kereste őket ez idő alatt, ők is csak hallomásból szereztek tudomást arról, hogy az ARD tőlük elhatárolódva hajlandó csak adásba adni dokumentumfilmjüket, utána pedig “kirakatpert” szerveznek, talkshow gyanánt.

Az ismert német-zsidó újságíró, Henryk M. Broder felháborítónak nevezte, hogy az ARD ehhez a módszerhez folyamadott, “túl hülyének tartva nézőit ahhoz, hogy saját álláspontjukat kialakítsák. Ilyesmi eddig csak a náci propagandafilmekkel fordult elő, amelyeket kísérő szövegekkel nácitlanítottak, valamint a Mein Kampf kritikai kiadásánál.” Különösen kérdéses, miért tartotta szükségesnek a csatorna az egyik “javítótáblán” megjegyezni, hogy a filmben megszólaló egyik szervezet, az NGO Monitor nem független szervezet, mivel azt amerikai zsidó szervezetek is támogatják. Ha tehát valakit amerikai zsidó (sőt, cionista!) szervezetek támogatnak, automatikusan elveszti elfogulatlanságát és hitelességét? A film egyébként számos példát hoz az európai jobboldali, baloldali és muszlim antiszemitizmusra, így nem felejti el megemlíteni azt sem, hogy csak Franciaországban az utóbbi években hány gyilkos antiszemita támadás, atrocitás történt, egyértelműen iszlamista háttérrel. Az Achse des Guten véleményportál szerint a csatorna eljárása Mao Ce-tung elvét követi (“büntess meg egyet, nevelj százat”), célja tehát a többi kritikus újságíró megregulázása is volt. Ez derült ki a film bemutatása utáni talkshow-ból is, amelyet az ismert profi műsorvezetőre, Sandra Maischbergerre bíztak.

A műsorvezető a beszámolók szerint alapvetően korrekten végezte feladatát, de magáról a filmről nemigen volt szó, a “kirakatpernek” nevezett beszélgetés leginkább korokon és témákon át csapongott, többször is visszatérve arra a kérdésre, antiszemitizmusnak számít-e Izrael bírálata. A zsidó állam mellett ketten álltak ki, Michael Wolffsohn német-zsidó történész és Ahmad Mansour palesztin újságíró, aki bevallotta, hogy korábban maga is antiszemita volt, amíg nem élt és dolgozott Izraelben. Az adásban ők ketten tették helyre az európai antiszemitizmust folyamatosan bagatellizálni, relativizálni próbáló másik három vendéget, köztük Norbert Blüm kereszténydemokrata politikust és Jörg Schönenbornt, a WDR igazgatóját, aki saját csatornáján bírálta hosszasan saját szerkesztő-riportereit.

Hiába próbálta tehát a WDR elhallgatni saját újságíróinak dokumentumfilmjét, a nyilvánosság hatására kénytelenek voltak bemutatni, de nem jöttek ki jól belőle. Az ügy németországi és nemzetközi visszhangja egyértelmű ítéletet mondott az ilyen gyakorlatról.

Munkatársunktól

Kép: Tévévita az “elsüllyesztett” dokumentumfilmről (fotó: WDR)