Egy párizsi festő és egy strasbourgi chábád rabbi. Az egyikük magyar gyökerekkel, másikuk tunéziaiakkal büszkélkedhet. Miben hasonlítanak? Mindketten büszkék arra, hogy a franciaországi zsidó közösséghez tartoznak, és mindketten szülőhazájukban képzelik el a jövőjüket.
Január 11-e fordulópont volt – Interjú Frederic Cubas-Glaserrel
Frederic Cubas-Glaser francia festő. A Glaser név nem véletlenül cseng ismerősen a pesti zsidó közösséget ismerőknek: Frederic Cubas-Glaser anyai nagyapja, Glaser Bernárd Budapestről vándorolt ki Párizsba a ’40-es években. Unokatestvérei, Glaser Jakab és Miksa a Teleki téri imaház vezetői voltak hosszú évtizedeken át, egészen halálukig. Frederic Cubas-Glaser, Spanyolországból és Franciaországból származó felmenői mellett nagyon büszke magyar őseire, ezért vette fel felnőttként édesanyja lánykori nevét.
Egység: Milyen Franciaországban zsidóként felnőni és élni?
Frederic Cubas-Glaser: Franciaországban zsidóként felnőni, azt gondolom, ugyanolyan, mint a legtöbb európai országban. Az egyetlen különbség talán az lehet, hogy a Francia Köztársaságnak egy nagyon erős, szekuláris oktatási rendszere van, amit az egész nemzetre kiterjesztettek. Ehhez komoly anyagi háttér és oktatói bázis képzése szükséges. A több, mint egy évtizede tartó gazdasági válság ezt a projektet aláásta és meggyengítette a hátrányos helyzetű régiókban. Így ma fiatalok és öregek egyaránt úgy élünk, hogy egyik oldalról az iszlamofasizmus (a francia sajtóban szokásos megnevezése a szélsőséges, antiszemita iszlamizmusnak) fenyeget, másik oldalról a Nemzeti Front, ami a közvélemény-kutatások szerint 30%-os támogatottságot élvez. A Nemzeti Front, antiszemita vezetőinek óvatos nyilatkozatai ellenére, a csapatai közé számít rasszista szélsőségeseket, bár ezt megpróbálják mindenáron titokban tartani.
E: Milyen hatása volt a Charlie Hebdo és a zsidó élelmiszerbolt elleni terrortámadásnak a közösségre?
F.C-G:Természetesen azokat az időseket, akik személyesen tapasztalták meg a nácizmust, nagyon rosszul érintették az események. A fiatalabbakban azonban inkább felszította a harciasságot. Egy kezdőpont volt, hogy ez alkalommal nem engedünk nekik, nem hozhatják létre a diktatúrájukat a demokráciánk szívében.
E: Megváltozott a franciák viselkedése a zsidókkal szemben a terrortámadások után?
C-G: Életem során volt alkalmam megfigyelni, amikor nem fedtem fel a származásomat, hogy a zsidókkal szemben még mindig komoly előítéletek élnek Franciaországban. Ez eredhetett szomszédoktól, vagy olyan értelmiségiektől is, akik kötetlen helyzetben elengedték magukat. Ez mindig rettenetesen zavart engem. Ennek a mindennapi rasszizmusnak a közös pontja, hogy olyanoktól ered, akik komoly sértettséget éreztek a zsidókkal szemben és magukévá tették Mire Le Pen nézeteit. Azt gondolom, hogy január 11-e egy pozitív fordulóponthoz érkeztünk. Most a franciaországi zsidók megtapasztalhatják a toleranciát, testvériességet és tiszteletet.
E: Miért volt fontos az Ön számára, hogy – pár hónapos unokájával – részt vegyen ezen a bizonyos január 11-i hatalmas, terrorizmus elleni tüntetésen?
C-G: Talán ez hihetetlenül hangzik majd az olvasóknak, de ez volt életem legfontosabb nyilvános eseménye. Életem 58 éves alatt számos rendezvényt láttam, de sosem éreztem ilyen közösségi szellemét magam körül, ami magam körül, ami egyszerűen a saját emberi értékeinken alapult.
E: Mi az általános vélemény a támadások utáni összefogásról?
C-G: A január 11-i tüntetés balzsam volt erre a szörnyű sebre. A tudat, hogy körül vagyunk véve emberek millióinak a szeretetével, örömöt szerzett számunkra. Az imahelyeket és az intézményeket védelem alá vonták – komoly erőfeszítéseket tesznek a nyilvános helyek védelméért.
E: Benjamin Netanjahu hazatérésre szólította a francia és az európai zsidókat. Mit tapasztal, valóban sok zsidó határozta el a terrortámadások után, hogy kivándorol Izraelbe? Önnek vannak ilyen tervei?
C-G: Azt gondolom, hogy ez ezeknek a rettenetes terrortámadásoknak a fényében egy természetes védekező reakciónak tekinthető. De ez számomra nem releváns dolog. Miért kéne elmenekülnünk az országból, aminek felépítésében a mieink generációk óta együttműködtek? Elképzelhető, hogy vannak, akikre serkentően hatott a beszéde, és készülődnek az indulásra. De ez rám nem áll. Aktívan közreműködtem és közreműködök ennek az országnak a társadalmi és kulturális életében, és tudom, hogy ha mi elmennénk, az komoly csapás lenne a francia demokrácia számára. Ott kell állnunk a fedélzeten és szembenézni a problémákkal, amik jönnek.
E: Hogyan látja a gyermekei és unokája életét: van jövőjük zsidóként élni Franciaországban?
C-G: Ha az unokám részt vesz ebben a harcban, hogy kivívja az elismerést és tiszteletet: én ezt tiszta szívvel támogatom. Szeretném, ha az én kisunokám egy olyan országban nőhetne fel, ahol szabadon vállalhatja zsidó gyökereit és nemhogy nem kell szégyenkeznie, hanem büszke lehet közös történelmünkre.
„Miért mennék el? Én szeretem Franciaországot!” – Interjú Menachem Mendel Samama rabbival
Menachem Mendel Samama tősgyökeres strasbourgi zsidó: édesapja, Shimon Samama rabbi, a helyi chábád közösség feje. Az ifjabbik Samama rabbi, miután befejezte tanulmányait, szülővárosában telepedett le és alapított családot. A kilencgyermekes édesapa rabbiként és programszervezőként dolgozik a strasbourgi lubavicsi közösségben.
Egység: Milyen zsidó közösség él Strasbourgban?
Mendel Samama rabbi: Franciaországban él Európa legnagyobb zsidó közössége. Bár nincsenek pontos statisztikák, mert ilyeneket itt nem készítenek, de körülbelül 500-600 ezer zsidó él az országban. Nagyon szép, erős és jól szervezett a közösség. Mi itt Strasbourgban nagyon szerencsés helyzetben vagyunk, gyönyörű zsidó közösség él itt, körülbelül 15 ezer zsidóval, akik a legkülönbözőbb irányzatokhoz tartoznak. Ezen belül a chábád közösség viszonylag kicsi, de nagyon aktív, nagyjából 25-30 családot foglal magába. Strasbourgban található harminc zsinagóga, így mindenki megtalálja, amit keres. Több iskola is működik, köztük a chábádé is, ahol hozzávetőlegesen 150 diák tanul. Itt minden megvan, ami a zsidó élethez kell: boltok, éttermek, minden. Nagyon jó itt élni.
E: Érintette-e az Önök életét a párizsi terrorcselekmény-sorozat?
M.S.r: Természetesen! Először is mindenhol ott vannak a katonák, minden zsidó intézménynél őrködnek, és az ember egy kicsit úgy érzi magát, mint Izraelben. Másrészt azt látni kell, hogy a zsidó közösség nem az egyedüli célpont volt. Természetesen, nagyon súlyosan érint minket, de itt a demokráciát is támadás érte, és az egész nemzet van veszélyben. Ezt meg kell érteni, hogy ha itt és most nem teszünk valamit, akkor mind nagyon nagy veszélyben leszünk. Én azt gondolom, hogy az üzenetet megértette a társadalom, a leckét megtanultuk és most mindenki talán egy kicsit nagyobb biztonságban érezheti magát.
E: Ha ilyen komoly készültség van a zsidó intézmények körül, akkor ezek szerint várható, hogy Strasbourgban is terrortámadás lesz?
M.S.r: Ezt természetesen nem tudhatjuk előre. Ezek a dolgok sajnos bárhol Európában megtörténhetnek, ahogy megtörténtek Belgiumban és Dinában is. Nem hiszem, hogy nagyobb veszélyben vagyunk, mint mondjuk Németországban, vagy Belgiumban, vagy bárhol máshol Európában. Mindenhol ugyanazzal a veszéllyel kell számolnunk.
E: Ön Strasbourgban nőtt fel – mi a véleménye, hogyan változott az antiszemitizmus helyzete az évek során? Tapasztalnak a franciák részéről ellenségességet a mindennapi életben?
M.S.r: A mindennapi életben nincsenek problémák, a mi környékünk nagyon kellemes és biztonságos a zsidók számára, barátságosak a szomszédaink. De sajnos a gyerekkoromhoz képest sokat romlott a helyzet, és már nem olyan annyira jó a viszony, mint volt. A társadalom rossz irányba fejlődött sajnos. Gyerekként én nyugodtan kint biciklizhettem, játszhattam órákon át az utcán, de a saját gyerekeimnek ezt már nem merem megengedni.
E: Benjamin Netánjáhu a terrortámadások után arra buzdította a zsidókat Franciaországban és egész Európában, hogy „térjenek haza” Izraelbe. A média a francia zsidók exodusáról beszél. Mi a tapasztalata erről?
M.S.r: Benjamin Netanjahu azt is mondta ugyanakkor, hogy biztosítani kell azoknak a zsidóknak, akik Európában akarnak maradni, hogy biztonságban élhessenek. Netanjahunak ez a feladata, mint izraeli miniszterelnöknek, hogy Izraelbe hívja az embereket, hiszen ez Izrael Állam célja, hogy befogadja a zsidókat. Az Európai zsidók exodusa – ez nagyon jól hangzik, lehet menni a reptérre fotózni azokat, akik kivándorolnak, de a média hibás képet mutat. Az emberek nem indulnak neki csak úgy, mert Netanjahu ezt mondta. Tavaly összesen 7000 francia zsidó alijázott, ez a teljes zsidó lakosság egy százaléka. Ha idén kétszer ennyien mennek el, akkor is itt marad még 97 százalék. Az embereknek itt van az életük: a munkájuk, a családjuk, a barátaik. Reggel felkelnek, iskolába mennek, dolgoznak, ezt nem hagyják itt egyik pillanatról a másikra, az emberek nem változtatják meg így az életüket. Akik Izraelbe mennek, azok többnyire olyanok, akik már eddig is így tervezték, beszélnek héberül, stb. Akik nem látják itt a jövőjüket, a gyerekeik jövőjét. De nem tömegekről van szó. Senki a közösségemből nem hívott fel, hogy a Netanjahu azt mondta, menjünk, úgyhogy csomagolok. Ez nem így működik. A francia zsidóságnak hagyománya van, és ez fennmarad.
E: Ezek szerint Ön sem tervezi, hogy elhagyja Franciaországot?
M.S.r: Miért mennék el? Én szeretem Franciaországot, szeretek itt élni. Nincs miért elmennem.
E: Hogyan látja a gyermekei jövőjét? Gondolja, hogy élhetnek majd Franciaországban felnőttként?
M.S.r: Nem tudom. Arról sincs pontos elképzelésem, mi lesz holnap, hát még tíz év múlva. Bízom benne, azt kívánom, és azt hiszem, hogy Franciaország jó hely lesz a zsidóknak, hogy itt éljenek, amíg el nem jön a Mosiách. Tunéziából, Marokkóból is rengetegen elmentek, mégis vannak ott zsidó közösségek, rabbik, iskolák. A hagyomány fennmarad itt, Franciaországban is. Azért is így gondolom, mert a Rebbe nagyon szerette Franciaországot és különlegesen kötődött a francia zsidókhoz. A nemzeti himnuszt, a Marseilles-t beemelte a chászid köztudatba, egyedül ezt a himnuszt. Ez egy különleges hely, és hiszem, hogy a zsidóknak jó lesz itt élni továbbra is.
A cikk megjelent az Egység magazin 81. számában.