„Midőn elesik az ellenséged, ne örülj, s midőn megbotlik, ne vigadjon szíved…” (Mislé, Példabeszédek 24:17)
Ez a mondat az emberi természet lényegét érinti. Természetes, hogy az ember megkönnyebbül, sőt, akár örül is, ha olyan ember bukásáról vagy éppen haláláról értesül, aki ártott másoknak. Slomó (Salamon) király bölcs mondása azonban arra ösztönöz, hogy mélyebben magunkba nézzünk és megpróbáljuk a maga teljességében átlátni a helyzetet, írja Yisroel Bernath rabbi a Facebookon.
Amikor a kivonulást követően a zsidókat üldöző egyiptomiak belefulladtak a tengerbe, az angyalok dicshimnuszt akartak énekelni az Örökkévalónak. Ő azonban nem egyezett bele, hanem azt mondta nekik:
„Kezem teremtményei vízbe fulladtak, ti pedig énekelni akartok?” (Megila 10b).
Azt tanuljuk ebből, hogy minden egyes ember, még a leggonoszabb is, Isten teremtménye. Bukása, romlása tragédiát jelent, nem pedig győzelmi táncot.
A gonosz legyőzése felett érzett öröm azonban különbözik az ember bukásától. Kényes egyensúlyról van itt szó:
hálásnak kell lennünk, amiért a világ megszabadult a benne levő sötétség egy darabjától, de mindeközben tudatában kell lennünk annak, hogy az örömünk nem bosszúállásból vagy gyűlöletből fakad. Inkább arra kell ösztönöznie minket, hogy még odaadóbban dolgozzunk azért, hogy olyan világot teremtsünk, ahol ilyen gonoszság nem tud gyökeret verni.
Nincs itt szó se bűnösségről, se ellentmondásról, csupán együttérzésről és magasabb célokról.
Az igazságot és az ártatlanok védelmét ünnepeljük, miközben észben tartjuk, hogy minden egyes lélekben ott van egy isteni szikra és imádkozunk, hogy még a legjobban megkeményedett szívek is megtalálják az utat a megváltás felé.
Igyekezzünk emberek lenni a szó legigazibb jelentésében – az igazság és az istenfélelem útján haladva legyen a szívünkben törvény és kegyelem is.