A Kozma utcai zsidó temetőbe nemcsak az elhunytak rokonai járnak, hanem több műkedvelő is, akik elgyönyörködnek egy-egy mívesebb kivitelezésű síremléken vagy a mauzóleum sor egyik építményén, illetve olyanok is, akik leróni jönnek tiszteletüket a kedvelt hírességük előtt. A zsidó művészeti hagyományoknak megfelelően a sírok többsége a nonfiguratív ornamentika – egyébként gazdag – díszítéséből merít, ám találkozni egy-két kivételes példával is, így a temető szívében például egy pelikáncsaládot ábrázoló szoborcsoporttal. Egy elfeledett költő, Kisteleki Ede sírját őrzik. Ki volt ő és mit jelentenek ezek a madarak a síron? Cikkünkből megtudhatja.
Reichlinger Ede a Csongrád megyei Kisteleken születetett 1861. november 26-án Reichlinger Zsigmond kisbirtokos és Ausländer Mária fiaként. Nevét csak jóval később, 1897-ben magyarosította, helyesebben szülővárosától Kistelekinek kölcsönözte – ahol egykori szülőháza áll, ott később pedig a város adta az ő nevét az utcának.
Nagyapja svájci származású katonatiszt volt, a napóleoni háborúk egy regényszerű hőse, akit egy szerelem sodort Bécsen keresztül a magyar Alföldre. Nagyapjához hasonlóan apja is kardforgató volt, az 1848/49-es szabadságharcban, mint honvéd-őrmester Damjanich mellett harcolt; 1849. augusztus 5-én, a szőregi csatában súlyos sebet szerzett, melynek hegét büszkén viselte élete végéig.
Kisteleki költészetében apja alakja központi szerepet kapott, külön kötetet is írt Feltámadunk címmel, melyben apja, egyszerre jelenik meg, mint a magyar paraszt, a délceg huszár és a falusi szatócs mintaképeként.
„A régi huszárnak feltűnik alakja,
Hogy jő lovagolva falunkba, tanyánkról,
A termete délceg, zsinórba’, magyarba’,
A zárt kapu mellett nyitjára palánkol.”
Ám a lovashuszár – kinek lovát egyébként Vércsének hívták – leszerelése után nem sokkal elvesztette kis vagyonát, s tehenész lett, mely időszakot szintén érzékletesen mutat be Kisteleki:
„– hogy rája esteledett,
Hajnalban az aklon fújták bocikái
Fagyvette kezére a hőteli párát,
Könnyekre be könnyebb, mint rímre találni,
A régi huszárnak engesztelem árnyát.”
Végül az apja, a házuk utcafronti részén kis szatócsboltot rendezett be, melyet így énekelt meg a költő:
„Akácok az utcán, lágyan simogatták
A ház fedelét, hol jövék e világra.
A kertben alant gyümölcsteli nagy fák.
Ott kívül a bolt nyílt, zöld ajtaja tárva.”
Aztán a jó eszű fiú a szegedi Kegyes Tanítórendi Katolikus Gimnáziumba került, ahol tíz másik osztálytársával egyetemben a hittanórákon az ottani hitközség rabbijaitól okultak, így még tanulhatták a Tóra bölcsességeit a város emblematikus rabbijától, Löw Lipóttól (1811–1875), dr. Bacher Vilmostól (1850–1913), a pesti Rabbiképző Intézet később ikonikus alakjától, dr. Seltmann Lajos (1854–1932) később hódmezővásárhelyi főrabbitól, illetve Löw Immánuel (1854–1944) rabbitól is.
Írói képességére már korán felfigyelnek, Vak Bottyán című verses elbeszélésével pályadíjat is nyert.
A középiskolai tanulmányai után, 1881-ban a fővárosba került, ahová Mikszáth Kálmán (1847–1910) hozta fel. A költő a Pesti Hirlapnál helyezkedett el, mindeközben pedig a Budapesti Királyi Magyar Tudományegyetemen jogot, majd bölcsészetet hallgatott, de igazán a szerkesztőségben és az írók másik törzshelyén: a kávéházi asztaloknál érezte otthonosan magát.
A fővárosba költözése után jelentek meg első könyvei, így 1888-ban a Költemények című első verseskötete, majd 1894-ben a Vándor uton, 1900-ban Szabad ég alatt című novelláskötete stb…
A kávéházi zsivajtól függetlenül hamisítatlan alföldi gyermek maradt, s nem igazán kedvelte a nagyvárost. Nem értette miért akarnak emberek egymás fölé költözni, telefonon kiabálni egymással, mikor a nagyváros mellett szép magyar mezők virulnak a szabad ég alatt… Egyik strófájában az Alföld szépségével kapcsolatban egyenesen a teremtés áhítata kerítette hatalmába a költőt:
„Te nagy szellős tájék, halomtalan síkság!
Fehér tanyaházid, tavaid mily tiszták!
Milyen ékes rajtad, mily ünnepi minden!
Itt a kusza világ egy összhangba olvadt,
Ó ilyen lehetett a legelső szombat,
Mikor a teremtést bevégezte Isten!”
Ahogy Lőrinczy György (1860–1941) író fogalmazott a költőről:
„Dalai elbujkálnak a lombos fák között, csöndes alkonyi szellőben, hogy megvigasztalják, megnyugtassák és szelíd ábrándokba ringassák azokat, akik nem kávéházi füsttel, hanem a magyar rónaság szűztiszta levegőjével táplálkoznak.”
1890-ben újból Szegedre került és a Szegedi Hiradó munkatársa és a Szegedi Napló főszerkesztője lett, ám újságírói pályafutásától függetlenül a legtöbben „csak” úgy emlegették Kistelekit, mint a „költő”.
1908. június 18-án a Dugonics Társaság szervezésében a szegedi városházának dísztermében ünnepelték Kisteleki Ede munkásságának negyed évszázados működését, majd a hivatalos köszöntések után a mulatság a Kass Vigadóban folytatódott, melyen megjelent még a szülővárosa plébánosa, volt országgyűlési képviselő Várossy Gyula (1858–1926) is.
Aztán 1920-ban végülis újból Budapestre került, s így már fővárosban veti papírra a trianoni szerződés felett érzett fájdalmát. Az Imádság hazámért című versét az irredenta körök gyakorlatilag felekezeti hovatartozás nélkül olvasták; hazafi verse a Könyörgések könyve című kötetében jelent meg, melyhez Zadravecz István (1884–1965) – nem sokkal korábban Szegeden felszentelt – püspök írta az előszót. „[…] mindenesetre érdekes, hogy a zsidó költő egyházi verseit a tábori püspök ajánlja az olvasók figyelmébe.” – jegyezte meg a Világ szerkesztősége az új könyv kapcsán.
A költő, aki sokat merített a héber bibliából, s így kiérdemelte a „zsoltáros” jelzőt is, az élete végéig aktív maradt, s még halála előtt néhány nappal is eljárt az „Otthon” Írók és a Hírlapírók Körébe az Eszterházy (ma: Puskin) utca 4. alá, a Tisztviselő Kaszinó épületébe. Ahol az „Otthonban” a hetvenéves ősz, de friss mozgású és derűs tekintetű költő asztalhoz ült, ott hamar népes tömeg alakult ki. Azonban csak az asztaltársasága, Kisteleki már nem érhette meg, hogy a kedvenc Köre 1934-ben visszaköltözött a New York palotába, ahol a társaság még az 1890-es években virágzásnak indult.
1931. május 14-én, vagyis ijár hónap 27-én örök nyugalomra szenderült a zsidó költő, kinek versei átíveltek származáson és politikán. Nagy részvét mellett dr. Hevesi Simon (1868–1944) főrabbi temette el Kisteleki Edét. Négy hónappal később Kisteleki özvegye, Kohn Emma (1868–1931) is követte „a szegedi költőt” a sírba.
Pelikános sírjukat egy évvel később, 1932. május 22-én avatták fel többek között Móra Ferenc (1879–1934) beszédével.
S mi a sír története? Valamikor az 1920-as években Kistelki besétált Istók János (1873–1972) műtermébe, ahol meglátott egy pelikánszobrot. A vízimadár nagyon megtetszett a költőnek, s még ott a teremben pennát s papírt ragadott, verset írt. Ekkor még nem sejtette, hogy saját sírversét írta meg.
A költő halálakor Istók János szobrász felkereste a gyászoló családot az elhunyt versével, majd kifaragta a pelikáncsaládot: a költőt, feleségét, s öt gyermeküket, mely jelképezni hivatott azt a mély szeretetet, mely Kisteleki Edét családjához kötötte. A sír aljára a pelikánvers négy strófáját is bevésték:
„Napfény sugárzik e madarakról,
Szívért epedni jobban nem lehet,
Szülöttet, mely szülővel egybekapcsol,
E szobrocskában él a szeretet.”
A síremlék felállításában komoly szerepe volt gróf Klebelsberg Kuno (1875–1932) volt vallás- és közoktatásügyi miniszternek is, többek között az javaslatára került a síremlék kompozíciójára egy nyitott könyv is, rajta híres művének címe: Könyörgések könyve. Külön érdekesség, hogy a sír gipszmodelljét még a Magyar Zsidó Múzeumban is kiállították.
A síravatón Patai József (1882–1953) a tökéletes harmónia poétájának nevezte Kistelekit:
„Az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat nevében hozok egy babérágat a magyar zsidó költő sírjára. Kisteleki Ede a tökéletes harmónia poétája volt és az ő lelke nem ismert konfliktust abban a sorrendben sem, hogy magyar zsidó-e vagy zsidó magyar. Úgy érezte, hogy minden ember a végtelen kiteljesülése és abban a távlatban, ahol »égi fényszemek kísérik« a halandók útját, nincs különbség nép és nép, faj és faj között. »A névtelen jót látom minden arcon« – dalolta egyik versében.”
Szegedi barátja és költőtársa, Juhász Gyula (1883–1937) pedig a következő verssel búcsúzott tőle:
„Magány, szegénység szőrköntöse fed,
De te vagy az Úr papja, ne feledd.
A te igédre épülnek falak
És ődon tornyok porba omlanak.
Irigység, átok kövét rád vetik,
De meg fog majd követni mindenik.
Mert a jövendő Trója rád marad.
Romok fölött és szivárvány alatt.
Koldusszegényen bármily egyedül,
Szívedben mégis Dávid hegedül.
Ceciliának orgonája búg,
Benned dalolnak minden vértanúk.
Benned zenélnek minden csillagok,
Szemedben Isten viszfénye ragyog.
Magány, szegénység szőrköntöse fed:
De hordozod az örök életet.”
Források
|