Ha vidéken járok mindig igyekszem felkeresni az összes, még kézzel fogható zsidó emléket. Néhány nappal ezelőtt Tiszafüredre sodródtam, a városszéli körforgalomnál kiszálltam az autóból, s gyalog indultam felfedezni a várost. Míg én a közel negyven fokban, árnyékba csak ritkán boruló utcákon és földes utakon sétáltam végig Tiszafüredet, most az olvasók akár egy hűtött szobából, kényelmes karosszékből is végigkövethetik akkori utam.
A budapesti Google térképhez szokott szememet mindig megcsalják a vidéki települések térképei. Most sem volt ez másképp: míg ránézésre néhány utcasaroknak tűnt a város széléről a zsidó temető, addig a valóságban egy meglehetősen hosszú út állt előttem. A forróság ellenére vágtam neki, mert szeretem befogadni a településeket. Elképzelni, ahogy alig egy évszázada még népes zsidó közösség rótta ugyanezeket az utcákat, hogy az utcafrontokra nyíló szatócs és egyéb üzletek ajtajai sűrűn nyitódtak-záródtak stb.
A mellékutcákban szinte szöget lehetne verni a csendbe, a redőnyök őrzik a házak hűsébe visszavonult lakók nyugalmát, csak én masírozok a főutca irányába, hogy annak vonalát követve eljussak a temetőhöz. Direkt választottam a főutcát magában foglaló kerülőutat, mert tudom, hogy áll még a zsinagóga, helyesebben, sajnos már csak az épület porhüvelye. De akárhogyan is, nem találom a címét. Bár – sajnos – annyira nem lepődöm meg, de ha zsinagógaként keresek rá, csak néhány archív képeslap ugrik fel. Ráadásul akkor sem jutok találathoz amikor Tisza Áruházként keresek rá – amiként az elmúlt időszakban a legtöbbet működött – így azt sejtem, hogy már biztosan megszűnt, de az ott elvétve karikázó néhány idős embertől még nem kérek segítséget.
Elhaladtam a két templom mellett, de az egykori zsinagógának nyomát sem láttam, úgyhogy végülis úgy döntöttem, hogy majd a temetőből visszafelé keresem meg. A református templom kapcsán érdemes felidézni, hogy amikor 1926. júliusában felszentelték az új harangját, akkor Baltazár Dezső (1871–1936) püspök is eljött az eseményre, s mint más hasonló esetekben, ő ekkor is találkozott a helyi zsidó közösség képviselőivel. Strasser Sámuel (1889–1944), Tiszafüred rabbija magas szárnyú beszédben köszöntötte a püspököt, s kohanita révén a papi áldás szavait is elmondta – a működése alatt végig a felekezeti békét hirdető – Baltazár Dezsőre. S ami talán még ennél is érdekesebb, hogy a püspök héberül válaszolt Strasser rabbi köszöntésére: „Aki megáldotta Ábrahámot, Izsákot és Jákobot, áldd meg, Uram, ezt az egész hitközséget!”
Szembejött a Tiszafüredi Járásbíróság, az előtte lévő háromszög alakú park közepén pedig egy turulmadár kiterjesztett szárnyai védelmében ágaskodik az első világháborús hősök emlékműve. Olvasgattam rajta a neveket, és rögtön az elején már két zsidónak imponáló név: Adler.
A városból egyébként 471 férfiú vonult be katonának, s közülük 63 fő héberül dicsérte az Örökkévalót, azaz a tiszafüredi hősök közül minden kilencedik-tizedik zsidó volt.
Az első világháborúban még nem számított a felekezet, akkor még mindannyian magyarként vonultak a hadtérre hazaszeretettől fűtve. A nevek csengéséből lehet következtetni, hogy ki lehetett zsidó, de mint egykor minden egyház, úgy a helyi ortodox hitközség is külön megörökítette hőseinek névsorát a zsinagógában.
A tiszafüredi hősi halálát halt zsidók névsorát megörökítő márványtábla ma a Kozma utcai zsidótemető hatalmas ravatalozójának egyik folyosóján van, rajta a következő nevekkel: Adler Arthur (Ávrahám ben Mose Zeév), Ádler Szilárd (Szimhá ben Jákov), Braun Ede (Eliezer ben Simon), Csillag Gábor (Gávriél ben Mordecháj), Flamm Sándor (Smárjáhu ben Efrájim), Goldner Rudolf (Ruven Ávrahám ben Slomó), Kancler Emánuel (Menáchem ben Báruch), Lichtig Samu (Smuél Niszim ben Árje), Rubinstein Péter (Pinchász ben Dávid Mordecháj), Spitzer Endre (Mose Menáchem ben Eliezer) és Schwarc Herman, kinek a héber neve nem szerepel.
Aztán a főutcát magam mögött hagyom, s lassan befordulok a Nyúl utcába, ahol a temető van. Egykor itt volt a város széle, de mára körbe nőtte a zsidótemetőt Tiszafüred. A héberbetűs sírkert gondozott, a kulcs a szemközt lakó gondnoktól kérhető el. Itt átadom telefonom fotózás céljából az ide kocsival érkező kísérőmnek. Mert én kohanita lévén egy ponton túl nem mehetek a temetőbe. Elmondok néhány zsoltárverset, majd fellapozom dr. Szegő Ágnes online is elérhető, tiszafüredi zsidókról szóló könyvét, abban szerepel, hogy a temető legrégebbi sírkövén az 1770-es évnek megfelelő héber dátumot lehet kibetűzni.
Átkémlelek a téglafalon, látom a zsinagóga egykori mózesi kőtábláit, mögötte a sírkövek hullámoznak, illetve két épület áll. Két ohel, mely alatt két nagy rabbi pihen: a bal oldali, klasszicizáló épületben Jungreisz Mose Nátán háLévi (1833–1889), míg az egyszerűbb, jobb oldaliban Móse Szófer (Mór, 1841–1917).
Tiszafüreden, a hitközség fennállása alatt szinte végig neves rabbik működtek.
Az első vallási vezető a szikszói rabbi fia, Schönfeld Mose Mordecháj (1780–1867) volt, aki aztán innen Sarkadra, majd Simándra (Șimand, Románia) tette át székhelyét. Schönfeld rabbi idejében épült az első zsinagóga, mely egy évszázadon keresztül szolgálta az itteniek hitéletét.
A következő rabbi Rosenberg Jiszráél Joná Cvi (Hermann, 1802–1866) volt, aki Óbudáról érkezett ide és a 19. század egyik legnagyobb Tóra harcosa volt, aki mindent megtett az akkoriban egyre nagyobb teret hódító vallási reformok terjedése ellen. Halála előtt röviddel ő alapította meg a tiszafüredi jesivát, mely aztán a vészkorszakig fennállt. Egyszerű piszkei vörösmárvány sírja a temető fala mellett húzódik.
Rosenberg rabbi után érkezett a városba a híres csengeri csodarabbi, a Menuchet Áser egyik fia, a fentebb említett Jungreisz Mose Nátán rabbi, akit a legtöbben csak mint Reb Mojse Noszonnak hívtak. Halálhírét a következőképpen örökítette meg az Egyenlőség:
„Jungreisz Mózes Natan Nétah m. hó [szeptember – Cs. V.] 23-án 57 éves korában hirtelen meghalt. Temetése roppant részvétel mellett ment végbe. A holttestét bevitték a zsinagógába, hol a mezőcsáti, berettyóújfalusi, nagybajomi, nádudvari és marosvásárhelyi orthodox rabbik szívreható gyászbeszédeket tartottak. Az elhunyt ritka jámborságánál és a földi örömöket megvető, csak imádkozás, kasztigálás és szent könyvekben való búvárlás közt megosztott életmódjánál fogva nagyszámú hívek előtt szent nimbuszában állt és messze vidékről is elmentek hozzá jó tanácsért, gyógyításért. Sokan pénzt adtak neki, melyet azon- ban a rabbi, amint vette, a szegények közt szét is osztotta. Bizonyítja ezt az a nagy szegénység, mondhatni nyomor, melynek özvegye és négy árvája ki vannak téve. A tiszafüredi hitközség meg is emberelte magát és a hátramaradottak számára még a temetés napján 300 forintot gyűjtött, az özvegy egy évig húzza elhalt férje teljes fizetését, ezután haláláig évente 250 forintot kap.”
Az özvegy rebecen, a mátészalkai rabbi Kahana-Heller Jechiél háKohén (1775?–1862) unokája, Chájá Perl (1856–1917) pedig férje halála után még hosszú évekig volt a zsidó asszonyok példaképe. Így is lehet az, hogy nem csak Jungreisz rabbi sírja előtti dobozba gyűrnek a zarándokok kvitliket, vagyis kédőcédulákat, de az erényekben gazdag rebecen, Chájá Perl asszony sírja előtti kövek alá is raknak papírdarabkákat…
A következő rabbi az egyik híres pozsonyi rabbicsalád sarja, Mose Szófer volt, akinek temetéséről szintén az Egyenlőség hetilapból kaphatunk közelebbi képet:
„Szoffer Mór a híres Szoffer rabbidinasztia ivadéka, ki negyedszázadon át volt a tiszafüredi hitközségnek tudós és jámbor lelkipásztora, augusztus hó 25-ikén, 76 éves korában, jobblétre szenderült. Földi maradványait vasárnap, augusztus 26-ikán, ritka nagy részvét mellett kísérték utolsó útjára. A környék összes konzervatív rabbija, mintegy 26-an, jelentek meg ravatalánál és többen dicsőítették nagy tudását és példás, szép életét. Műveit, melyeket szerénysége folytán, közzétenni nem engedett, a temetés alkalmából koporsójára helyezték.”
Még Szófer rabbi temetése előtt a hitközség rendkívüli közgyűlést tartott, melyen a megboldogult vejét, a tokaji rabbi fiát, Strasser Sámuelt válaszották meg főrabbinak, aki egyébként már 1911-től, mint rabbihelyettes működött az apósa mellett. Strasser rabbi működése alatt – az első világháború utáni recesszió és az egyre erősödő antiszemitizmus ellenére – újabb virágzásnak indult a tiszafüredi hitélet. A jesivában például bevezették az állandó menzát is. A negyvenes években már segédrabbiként mellette működött egyik fia, Strasser Elemér (1918–1944) is.
A temető ravatalozójában négy hatalmas gránittábla található, rajta a holokauszt áldozatainak szívszaggatóan hosszú sorával.
1944 tavaszán Rubinstein Adolf (1879–1944) hitközségi elnök téglagyárában gettót állították fel, s az oda bezsúfolt embereket a módszeres megaláztatások sorozata után a kerecsendi gyűjtőtáborba, majd a maklári állomásra vitték és június 8-án az egyik utolsó transzporttal Auschwitzba deportálták őket. Az emléktáblákon ötszázhetvenkét helyi és környékbeli mártír neve szerepel, az eredeti, zsinagógában felállított tábla az első világháborús áldozatokéhoz hasonlóan a Kozma utcai ravatalozóban van.
A temetőből az egykori zsinagóga – általam vélelmezett – irányába indultam el. A zsinagógát a közösség maradéka 1963-ban volt kénytelen eladni. Amikor a fő utcára fordultam összetalálkoztam egy arra bicikliző postással, s gondoltam, ennél jobb alkalmam úgysem lesz útbaigazításra, így leszólítottam az urat. A levélhordó készségesen megállt, de meglepetésemre, amikor a Tisza Áruház iránt érdeklődtem, ő visszakérdezett, hogy az egyes vagy a kettes számút keresem-e?
Erre előadtam neki, hogy fogalmam sincs, s hogy valójában én azt keresem, amelyik zsinagóga volt, viszont ezen meg ő lepődött meg, hogy itt valaha volt zsinagóga. Mutattam neki egy képet az áruházzá alakított zsinagógáról, s akkor már tudta, hogy merre van az arra. Két hosszú percig magyarázta nekem a mindenféle támponttal – templom, fodrászat, drogéria, kocsma, gyógyszertár stb… – teletűzdelt utat, hogy miket kell elhagynom, hogy megtaláljam. Jó egészséget kívánva elváltunk egymástól és nagyjából abban a sorrendben, ahogy a különböző épületeket és üzleteket mondta, egyszer csak a házak fölé emelkedve ott állt előttem az egykori zsinagóga, most éppen a „Kényelem Bútorbolt”.
Az 1912-ben felavatott szecessziós stílusú zsinagóga már csak a tömegében van jelen. Díszeitől teljesen megfosztották, egyedül klinkertéglás oldalfalai mutatnak némi rokonságot az eredeti épülettel. A 110 évvel ezelőtti avatásról az alábbiakat tudhatjuk:
„A tiszafüredi orth. hitközség május hó 17-ikén este ünnepélyes formák közt adta át új templomát rendeltetésének. Az avatáson a község lakossága felekezeti különbség nélkül jelent meg, a hatóságok és testületek szintén képviseltették magukat. A politikai község avval segítette elő templom építését, hogy a hozzá szükséges 40.000 koronás törlesztéses kölcsöntért jótállást vállalt. Az új alkotás létesítésével egyébként Schwarz Alajos elnök szerzett sok érdemet. A felavató-ünnep énekrészeit Wolfgang miskolci kántor látta el.”
Az egykori zsinagóga oldalán kis emléktábla található. A tiszafüredi zsidó hitközség és emberek emlékét a Tiszafüredi Menóra Nyílt Alapítvány ápolja, mely Szegő Ágnesnek köszönhetően időről-időre kellő nyilvánosságot is kap.
Források
|