Az izraeli településpolitika barátainál és kritikusainál is alaposan kiverte a biztosítékot az ENSZ Biztonsági Tanácsa, amikor tavaly év végén minden korábbinál élesebb Izrael-ellenes határozatot fogadott el. A döntés felizzította a régi vitákat a zsidó települések bővítéséről és a palesztin területek „megszállásáról”, úgyhogy összefoglaltuk a legalapvetőbb tényeket, amiket hiába is keresnénk a magyar sajtóban.

Benjamin Netanjahu az elmúlt évek­ben, a meghozott ENSZ döntések kapcsán többször is felidézte 1987-es találkozóját a lubavicsi Reb­bével, Menáchem Mendel Schneer­son rabbival. Erre a bizo­nyos találkozásra – melyet sok má­sik követett – a Rebbe hívatta ma­gához Netanjahut, aki akkor kez­dett el ENSZ nagykövetként dolgozni Washingtonban. A Rebbe Szimchát Torá estéjén más egyebek mellett azt mondta neki az ENSZ-ről: „A hazugságok házába mész… Emlékezz, hogy egy tökéletesen sötét teremben, ha meggyújtasz egy kicsi gyertyát, azt a drága fényt messziről meglátja majd mindenki. A küldetésed, hogy gyújts egy gyertyát az igazságért és a zsidó népért.”

Az ENSZ eddig sem Izraelhez fűződő jóindulatáról volt ismert, hogy finoman fogalmazzunk. Csak 2015-ben húsz Izraelt elítélő határozatot fogadott el a szervezet. Összehasonlításképpen: világ összes többi országával (köztük Szíria, Irán, Észak-Korea vagy bármelyik afrikai diktatúra) szemben mindösszesen három hasonló határozat született, ez a legelvakultabbak szá­mára is egyértelműen mutatja, hogy a világ országait tömörítő szer­vezet kedvenc lábtörlője a zsidó állam.

Mit tartalmaz az ENSZ határozat?

A 2016-os év végén meghozott határozat, mely ismételten elítélte a zsidó államot a Júdeában és Somronban (lásd még Ciszjordánia vagy Nyugati-part) épülő zsidó otthonok (melyeket nem-kevés eufemizmussal telepeknek hívnak) építésével kapcsolatban eddig precedens nélküli volt. Ez alkalommal ugyanis a Biztonsági Tanács állandó és vétójoggal rendelkező tagja, az Egyesült Államok, ez alkalommal tartózkodott a szavazáson, noha a hasonló határozatokat eddig rendre megvétózta, így azok nem váltak kötelező érvényűvé. Ezt a legutóbbit azonban így elfogadta a Tanács.

Az Egyesült Államok Izrael leg­főbb szövetségese nem csak a Közel-Keleten, de talán az egész vi­lágon. A két állam értékrendje, vi­lágnézete és nem utolsó sorban ér­dekei eddig teljes azonosságot mu­tattak. Ezt a szövetséget köpte szem­be a leköszönő amerikai kor­mány a határozati szavazáson történő tartózkodásával, nemcsak rend­kívül kényelmetlen diplomáciai

konfliktust okozva, de sarokba is szorítva Izraelt. A zsidó államnak így nem lesz más választása, mint szembemenni a határozattal, ami egy sor hasonló elítélő döntést és ki tudja, mi mindent hoz majd maga után. Mert ugyebár a határozatot betartani, azaz a telepek építését leállítani vagy Isten ments a már leglévő kb. 600.000 zsidót, akik Júdeában és Somronban élnek, belterületre költöztetni egyen­lő volna Izrael halálos ítéleté­vel.

Milyen következményekkel jár a határozat?

Ha a határozatnak megfelelően Izrael visszavonulna ezekről a területekről, azzal fel kéne adnia fővárosának, Jeruzsálemnek egy részét. Meg kéne szüntetnie évtizedek óta virágzó településeit annak jól működő infrastruktúrájával együtt: falvak, városok, turisztikai központok, iskolák válnának ebek martalékává.

Ugyanakkor megmaradt területeit is súlyos veszélynek tenné ki, hiszen az amúgy is aprócska ország szívébe nyomulhatna ezáltal az ellenség. Elég csak arra gondolnunk, hogy ha a Golán-fennsík feladása valóban megtörtént volna, akkor most az ISIS terroristái Tel Avivot tudnák lőni. A területek feladása tehát nem csak erkölcsileg helytelen és gazdaságilag megoldhatatlan: egyet jelent az öngyilkossággal.

Mik azok a „megszállt területek”, és miért lennének „a béke akadályai”?

A sajtóban Ciszjordániának nevezett terület, tehát a történelmi Júdea és Somron akkor lenne valóban megszállt, ha Izrael azt egy másik szuverén, jogszerű birtokosától, mondjuk Jordániától hódította volna el és kolonizálná, a saját lakosság kényszerű áttelepítésével. Erről azonban távolról sincs szó. Vitatott státusú területekről van szó, amelyek majdani formális okkupálásáról vagy visszaadásáról Izraelen belül is nagy viták folynak.

Az Izrael létrejöttét lehetővé tevő, egy szomszédos palesztin állam megalapítását is célzó 1947-es ENSZ megosztási tervet az arab államok kezdettől fogva elvetették, s egy nappal Izrael Állam 1948-as kikiáltása után támadást indítottak. Valóban megszállt területté 1949-től vált Jeruzsálem keleti fele, amely, akárcsak a Jordántól nyugatra fekvő terület, az akkori Transzjordánia uralma alá került. A jordán király kitiltotta a zsidókat a Templom-hegy, a Siratófal környékéről és ötvennyolc zsinagógát lerombolt. Az 1967-es hatnapos háborúban ismét megtámadott, de végül győztesnek bizonyult Izrael aztán felszabadította, majd újraegyesítette Jeruzsálemet, és bevonult Júdeá­ba, Somronba, a Golán-fennsíkra,  Gázába és a Sínai-félszigetre (ezek nagy részét idővel visszaadta szomszédainak).

A nemzetközi közösség 1967-től beszél tehát Izrael által „megszállt területekről”, holott az ENSZ Alapokmányának 51. cikke is megengedi a nemzetek önvédelmét, beleértve az elementáris biztonsági okokból történő területszerzést. Izrael az oslói szerződésben a „West Bank” jó részét átengedte a Palesztin Hatóságnak, a palesztinok 98 százaléka már az ő fennhatóságuk alatt él.

De most akkor illegálisak a júdeai és somroni zsidó telepek vagy sem?

Kétféle települést kell megkülönböztetnünk. A többnyire tömbök­ben szerveződő települések (settle­ments) le­gálisak, a sokszor vallá­si vagy na­cio­nalista okokból, arab kör­nyé­ke­ken történő spontán területfoglalások (outposts) még izraeli jog szerint sem azok. Azonban nem ezek a telepek a béke akadályai, hanem a palesztin kompromisszumképtelenség, az esetleges terület- és lakosságcseréről szóló tárgyalások kizárása. A zsidók által lakott települések a vitatott területek 2 százalékát teszik ki, lakosaik 70 százaléka a nagyobb izraeli városok környékén él. A legnagyobb zsidó település a 14 közösséget átfogó Gus Ecion, Jeruzsálem és Hebron között.

A mostani BT-határozat még az 1967-ben elfogadott, elhíresült 242-es ENSZ-határozatnál is szigorúbb. Az ugyanis, bár szintén élesen elítélte Izrael területfoglalásait, nem az összes terület, hanem meghatározatlan területek visszaadását irányozta elő számára (nem „the occupied” hanem csak „occupied territories”). Számos példa bizonyítja azonban, hogy hiába fagyasztotta be Izrael már többször is a telepek bővítését, sőt hiába számolta fel egyoldalúan számos telepét (lásd pl. Gázát, ahonnan 2005-ben kiköltöztették 21 telep 8500 lakosát), a palesztin fél ezt a gyengeség jelének vette, és fokozott terrorral reagált.

Megoldás-e a kétállami megoldás?

A palesztin és a palesztinok ügyét felkaroló oldal érvrendszere szerint a zsidó jelenlét a júdeai és somroni te­rületeken akadálya a kétállami meg­oldásnak. A valóság azonban, ahogy a gázai övezet szomorú példája mutatja, az, hogy egy esetleg létrejövő palesztin állam nemhogy nem teremtene békét, de olaj volna a már amúgy is túl nagy lánggal égő tűzre.

A Gázai övezetből a béke reményében több ezer zsidót száműztek, rákényszerítve őket otthonaik, virágzó településeik elhagyására. Sokan a mai napi szükséglakásokban, rendezetlen körülmények között élnek. A létrejött palesztin autonómia azóta a terrorizmus gócpontja, vezetése és feltehetően a lakosság többsége is a zsidó állam elpusztítására tették fel életüket. Hasonló hibát még egyszer nem szabad elkövetni.

A gázai példa alapján, a zsidó állam érdeke nem a kétállamiságban rejlik, pláne nem abban a formában, ahogy azt bármelyik korábbi elképzelés előrevetíti. A palesztinok a zsidó jelenlét teljes megszüntetésére tették fel az életüket, térképei­ken, tankönyveikben Izrael állama nem is létezik. A folyamatos terror­cse­lekmények, a nemzetközileg fi­nan­szírozott erőszakos cselekede­tek csak és kizárólag egyállami meg­oldást proponálnak, amely természetesen nem Izrael volna.

Az elmúlt két évtized bebizonyította, hogy hiába kínál Izrael nagyvonalú kompromisszumokat, egyre nyilvánvalóbb, hogy az autonóm Palesztin Hatóság nem hajlandó hosszú távon egy zsidó államot szomszédként elfogadni. Szélsősé­ges vezetőik elképzelései szerint a ki­szorításukra szövetkezett nemzet­közi „cionistákat” vagy vissza kéne küldeni hazájukba, vagy a zsidóknak kisebbségként kéne élniük egy arab többségű, kétnemzetiségű Palesztinában.

Miért tartózkodott az Egyesült Államok?

Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök mérhetetlen csalódottságának adott hangot amiatt, hogy az amerikaiak a szavazáson tartózkodtak az egyértelmű vétó helyett, és joggal érezte magát hátba támadva. A leköszönő amerikai kormány, amelynek az izraeli miniszterelnökkel enyhén szólva sem volt rózsás vi­szonya, még mielőtt eltűnik a tör­ténelem süllyesztőjében, utolsó le­heletével akart valami maradandót alkotni, valamivel odaszúrni az izrae­li vezetésnek. Sajnos azonban ezzel a lépéssel nem csak az izraeli vezetést bírálta, hanem Obama elnök és Netanjahu személyes konfliktusa terelődött olyan politikai szintre, melynek következményei akár végzetesek is lehetnek.

Az amerikai tartózkodásnak nem­csak jelzés értéke van, de olyan fo­lyamatokat is elindíthat, melyek kimenetele egyelőre nem látható és talán visszafordíthatatlan. A bizottság határozata ugyanis a jövőben referenciapontként szolgálhat az iz­raeli telepépítések sorozatos elítélésére, illetve egy bizonyos ponton akár komolyabb lépések, szankciók foganatosítására.

A hamarosan hivatalba lépő amerikai kormány politikusai, illetve a republikánus párt tajtékzik a dühtől. Majdnem precedens nélküli ugyanis, hogy egy leköszönő elnök olyan intézkedést foganatosít, melynek hivatali idejében semmi jelentősége nincs, ugyanakkor számos hosszútávú következménye van. A szenátus mindkét házának másik oldali padsoraiban, demokratáknál is, nem kis visszatetszést váltott ki Obama lépése, ugyanakkor legélesebben természetesen a republikánus oldalon ostorozták a leköszönő elnököt és a külpolitikai vezetést, akiknek cseppet sem volt meglepő a heves tiltakozás. Mi sem mutatja ezt jobban, minthogy John Kerry, leköszönő külügyminiszter rendhagyóan hosszú, majd másfél órás sajtótájékoztatón magyarázta a magyarázhatatlant, hogy tulajdonképpen miért is szolgálja ez a határozat a kétállami megoldást, egyben a zsidó állam érdekét. Felmerül persze a kérdés, hogy amennyiben ez a határozat valóban Izrael érdekét (is) szolgálja, miért tartózkodással, miért nem egyenesen igen szavazattal élt az amerikai vezetés. Természetesen a kérdés költői.

Netanjahu miniszterelnök ezért nem győzi hangsúlyozni, hogy nem haladtak jó irányba az ügyek az Obama vezette amerikai kormánnyal, és egyértelműen bizakodó jeleket mutat a Trump adminisztráció irányába. Erre minden oka meg is van. A megválasztott elnök ugyanis élesen bírálta az amerikai lépést és azonnali megoldást sürgetett arra vonatkozólag, hogy miként tud a hivatalba lépő kormány visszalépni a döntéstől. A Biztonsági Tanácsot és az ENSZ egészét kvázi gittegyletnek nyilvánította, és Netánjáhuhoz hasonlóan kilátásba helyezte a szervezet pénzügyi támogatásának megvonását, amely lépés nem csak jelzésértékű.

Miért fogadta el ezt a döntést a Biztonsági Tanács?

Erre a kérdésre a legnehezebb válaszolni, hiszen a határozat nyomán Izrael nyilván nem kezdi el kiköltöztetni több, mint félmillió állampolgárát a településekről. Ezek többsége eleve olyan tömbökben található (főként Jeruzsálem keleti, ill. déli külvárosaiként), amelyek egy átfogó nemzetközi rendezés után bizonyosan Izraelhez tartoznának. A zsidó állam a mai napig vár a telepek ügyének nemzetközi rendezésére, ám erre egyre kisebb az esély, hiszen sem a Palesztin Hatóság, sem a Gázát irányító Hamász nem tekinti őt tárgyalópartnernek.

A fő ok az ENSZ notórius, Ban Ki Mun főtitkár által is elismert Izrael-ellenessége lehet: a BT ezidáig

47 egyoldalú Izrael-ellenes hatá­ro­zatot fogadott el, miközben máig várunk mondjuk a valóban sú­lyosan jogsértő, népirtó szíriai, szu­dáni, jemeni vagy észak-koreai re­zsimek elítélésére. (Épp a határozat­hozatal előtti időszakban zajlott pl. Aleppó drámája, anélkül, hogy a BT észrevette volna.)

Az Egyesült Nemzetek Szervezetének megalakulása óta úgy tűnik mindösszesen egy pozitív döntése volt Izraellel kapcsolatban, mégpedig a zsidó állam megalakításának megszavazása.

A négy állam, Új-Zéland, Malajzia, Szenegál és Venezuela által beterjesztett, 14 tagállam által egyöntetűen jóváhagyott 2334-es határozat azt követeli a zsidó államtól, hogy „azonnal és teljes körűen vessen véget a telepeslakások építésének a megszállt palesztin területeken, köztük Kelet-Jeruzsálemben”. A dokumentum szerint az izraeli telepes-tevékenységnek „nincs jogi alapja, és súlyosan megsérti a nemzetközi jogot”. A határozatot szó szerint véve mostantól Kelet-Jeruzsálem, de még a Siratófal környéke sem legitim izraeli, hanem „elfoglalt palesztin” terület. Így például a jeruzsálemi óváros zsidó negyedében évszázadok óta élő családok is „megszállókká” váltak.

A BT határozata jogilag nem kötelező érvényű, ezzel együtt roppant súlyos következményei lehetnek. Bár a testület határozatai, ajánlásai nem számítanak jogforrásnak, a „nemzetközi jogra” hivatkozó döntés számos támadási felületet kínál a zsidó állam ellen, megerősítheti a szélsőséges palesztin erőket, újabb antiszemita uszító kampányok, bojkott-felhívások, merényletek ürügyévé válhat. A lépés azt üzeni, hogy a nemzetközi közösség „Palesztina” mellett áll azzal, hogy kizárólag az 1967-es hatnapos háború előtti állapotot, az 1949-es tűzszünetben elfogadott ún. zöld vonalat tekinti Izrael határainak.

Kevés elemzőnek tűnik fel, hogy a palesztinok már az Arafat-féle PFSZ 1964-es (!) megalakulásakor „megszállt területekről” beszéltek, három évvel a hatnapos háború előtt. A békét tehát nem a „megszállt területek” akadályozzák, hanem az, hogy az iszlám radikalizmus hatására egyre agresszívabb palesztin vezetés szerint maga Izrael a „megszállt terület.”

Elemzők szerint személyes, illetve pszichológiai okai lehetnek az USA tartózkodásának: a Közel-Keleten bármiféle konstruktív megoldást előmozdítani képtelen Obama-adminisztráció így „állt bosszút” a szerinte folyton akadékoskodó, keményvonalas, az iráni atomalkut is élesen ellenző Netanjahu-kormányon (Kerry külügyminiszter a döntést követő beszédében élesen ostorozta is a szerinte a mainstream izraeli pártokat túszul ejtő radikális nacionalista, ill. ortodox vallásos erőket). Amerika ezzel több évtizedes Izrael melletti elkötelezettségét rúgta fel, hiszen bár maga is osztja, hogy a zsidó telepek „a béke akadályai”, eddig minden ilyen egyoldalú és rosszhiszemű tervezetet megvétózott.

 

Megyeri Jonatán és Ackermann László írása

A cikk az Egység magazin 92. számában jelent meg. Az Egység magazin legújabb számát keresse a Keren Or Központban (1052 Károly krt. 20) vagy a Kóser Piacon (1074. Dohány utca 36.). Ha érdekesnek találta írásunkat, és szeretne még több zsidó témáról olvasni, csatlakozzon előfizetőink táborához! Előfizetésért kattintsonhttp://fizetes.zsido.com/ujsag.php oldalra.