„A fagyos folyóban merülünk meg, ami másfél óra utazásra és egyórányi hegymászásra van tőlünk.”

Cháni Lifshitz férjével és gyermekeivel a nepáli Katmanduban él és dolgozik a Rebbe küldötteként. Egy napon egy zsidó házaspár érkezett hozzájuk a Chábád-házba, akik már feladták a reményt, hogy valaha is gyermekük szülessen, emiatt a házasságuk is szétesőben volt.

Limor napokon át csendben, gondolataiba merülve ült Lifshitzék otthonában. Néha feltett egy-egy kérdést, de többnyire némán, szomorúan figyelte a körülötte zajongó, boldog fiatalokat. Férje, Ámir, komoran ült mellette, soha nem szólalt meg. Házasságuk kezdetén minden szép és jó volt, telve voltak reménnyel. Azután elkezdődtek a nehézségek: egy év, két év, három. Vágyakozva nézték a körülöttük növekvő családokat, hallgatták a gyerekek nevetését.

„Mindent megpróbáltunk” – mondja az asszony. – „nem volt olyan specialista, akivel ne konzultáltunk volna. Nem volt olyan kezelés, amit ki ne próbáltunk volna. De mindenki ugyanazt mondta: nem lesz soha gyerekünk.” A házaspár álmai összetörtek, szemükből eltűnt a fény, viszonyuk megromlott. Mielőtt azonban kiléptek volna széthulló kapcsolatukból, elhatározták, hogy még egy esélyt adnak maguknak. Beszüntették az injekciókat és a kezeléseket, „hogy kiszellőztessük a fejünket, és olyan távolra kerüljünk, amilyen távolra csak lehetséges. Először Nepálba, onnan Indiába és talán Kínába. Ha az utazás nem hoz minket össze újra, akkor már nincs több remény”- gondolták.

Eleinte úgy tűnt, semmi sem segít. „Limor, szeretném, ha eljönnél velem megmerülni” – mondta az asszonynak egy napon Cháni. „Megmerülni? Úgy érted, egy mikvében? Miért tennék ilyet? Az esküvőnk előtt már megmerültem egyszer, az elég is volt nekem, köszönöm” – válaszolta az asszony egy-két lépést hátrálva. Cháni azonban nem adta fel, teljes biztonsággal érezte, hogy üzenetet hoz egy másik világból: „Hát nem érted? Gyere velem, merülj meg. Talán ez hozzásegít ahhoz, hogy gyermeked lehessen.”

Limor dühös volt és csalódott: „Hogyan mondhatsz ilyet? Tíz éven át orvostól orvosig jártam, és egyikük sem tudott hozzásegíteni ahhoz, hogy gyermekem szülessen. Te alig ismersz, miből gondolod, hogy pont te fogsz nekem segíteni?” Cháni, mélyen az asszony szemébe nézve, kérte, hogy hallgassa meg:

„Limor, nekünk nincsen mikvénk. A fagyos folyóban merülünk meg, ami másfél óra utazásra és egyórányi hegymászásra van tőlünk. Szó szerint meg kell törnünk a folyó jegét a merüléshez! Szeretném, ha velem jönnél, és megmerülnél. Szeretném, ha segítenél feltörni a jeget, és Isten gyermekkel fog megáldani.”

A folyó, mely Katmanduban mikveként szolgál
A folyó, mely Katmanduban mikveként szolgál
Limor hideg keze lassan felmelegesett, pillantása meglágyult: „Honnan jöttél, Cháni? Hogyan hatottál így rám? Elég. Már feladtuk. És mi lesz Ámirral? Ő nem vallásos. Mi nem hiszünk ezekben a dolgokban. Mit mondok majd neki?” Cháni megnyugtatja az asszonyt. Majd a férje, Chezki beszél Ámirral. Limor rögtön indulni akart. Cháni visszatartotta: még nincs itt az ideje. Először Limornak meg kell értenie a mikve szentségét és jelentőségét, valamint a hozzá kapcsolódó szabályokat.

Heteken át készültek, tanultak, beszélgettek: a tisztaságról, a zsidó nők erejéről, és az ő saját erejéről. Ámir eleinte ellenezte a dolgot, de amikor elérkezett a nagy nap, és Limor hófehér ruhában, szemében rég nem látott fénnyel az induláshoz készülődött, ő is elment a Lifshitz-házaspár otthonába, hogy ott várja meg a feleségét.

Köpködő motorbiciklis riksával jutottak el a buszmegállóhoz, onnan egy öreg, kitörött ablakú busszal utaztak tovább az „ő” falujuk felé. Süvített a szél, a törött székeken kényelmetlen volt ülni. A buszon rajtuk és néhány tucat nepálin kívül tíz csirke és három kecske is utazott. A kanyargós úton időnként kilógtak a szakadék fölé, de Limort semmi nem zavarta, ragyogva várta a merülést. Leszállás után a Himalája hófehér csúcsai vették őket körül, a fákon majmok ugráltak, fölöttük szikrázóan kéklett az ég. Cháni tudta, hogy éppen a hely egyszerűsége vonz sokakat: lelküket hívja a világtól való elszakadás, hiszen a környéken gyakran akadozik az áramellátás, nincs mindig folyóvíz, hiányos az infrastruktúra és nagy a szegénység. A chábád sáliách megtanulta, hogyan használja fel a nehézségeket saját maga megerősítésére és kiteljesítésére.

A buszút után még egyórányi kimerítő hegymászás következett, melyet az asszonyok beszélgetve tettek meg. Cháni igaz nőkről mesélt, akik a körülményektől függetlenül mindent megtettek azért, hogy megmerülhessenek a mikvében. Naplemente után, teljes sötétben érkeznek meg a folyóhoz, csak a csillagok világítottak. Merülés előtt Cháni egy dalt énekel, Limor szavanként mondta utána: „Legyen ez az óra a kegyelem ideje, olyan idő, melyben égi kegyelmed kísér minket”. Ezután Cháni baltával feltörte a jeget, Limor pedig megmerült. Ez a természetes női élmény felemelő. Csak a nő és a Teremtője, senki más, körben a hegyek a nő imáját suttogják. „Ez jeges!!!” – kiáltotta Limor, és hangja egyenesen az Örökkévalóhoz ért. Merülés után csendben ültek egymás mellett, összeölelkezve – két nő a teremtés központjában. Imádkozva. Könyörögve.

A csodababa
A csodababa
Ezután Limor és Ámir folytatták útjukat Indiába, és onnan tovább Kínába. Tíz hónappal később csörgött a telefon, amikor Cháni felvette, csak sírást hallott. Aztán Limor hangját: az előző napon megtörtént a csoda: lányuk született.

Nészjának (Isten csodája) nevezték el.

Forrás: chabad.org