Mi a „gezuntheit” vagy az „Isten áldjon meg”, stb. tüsszentés utáni jókívánságok eredete? Tudja meg Hershel Finmantól, a chabad.org szerzőjétől.
Jóllehet, a háláchá, vagyis a zsidó törvények nem rögzítik, hogy tüsszentés után bármiféle jókívánságot – „gezuntheit”, jiddisül „cu gezunt”, héberül „librijut” stb. – kellene mondani, ez mégis bevett szokásnak számít.
A Midrásban áll, hogy Jákob ősapánk volt az első ember, aki megbetegedett, mielőtt meghalt. Előtte az embereknek akár elég volt tüsszenteni egyet, mielőtt meghaltak volna. Amikor az Örökkévaló beleplántálta az első emberbe a lelket, akkor azt úgy tette, hogy belefújta azt Ádám orrába. Vagyis, ebből az következik, hogy amikor eljön az idő, hogy a lélek visszatérjen az Alkotójához, akkor ugyanazon a portálon át távozik, mint ahol megérkezett, vagyis az orron át.
Ezen túlmenően a tüsszögés mindig is a betegség egyik jele volt. A középkorban persze sokkal rémisztőbb volt, ha valaki tüsszentett, hiszen akkoriban az a pestis egyik tünete lehetett, így nem csoda, ha a környezet áldást kért a tüsszentőre.
A vallásos zsidó világban szokás, hogy amikor valaki egyet tüsszent, akkor azt mondják neki jiddisül, hogy „cu gezunt”, vagyis „egészségére”, a második tüsszentés után pedig, hogy „cum lében”, azaz az életre, a harmadik után pedig „cu lange joren”, „hosszú évekre”…
Többeknek pedig az a szokásuk, hogy tüsszentés után finoman meghúzzák a fülcimpájukat és egy tórai mondatot idéznek: „Lisuátechá kiuti Adonáj.”, „Segítségedet remélem; Örökkévaló.”(1Mózes 49:18.).
Kívánunk mindenkinek jó egészséget!
Fotó: Mojpe