Jó helyen lenni jó időben – alapmottó Gene Schwartznál, aki Erdélyből elindulva Amerikában lett milliomos – többek között magyar alumínium és üveg termékek értékesítésével. Floridában ingatlan vállalkozásai révén érdekelt. A zsido.com tudósítója Sarasotában találkozott az üzletemberrel, akivel Steven Spielberg csapata is interjút készített.

„Apósom mondogatta, hogy olyan vagyok számára, mint egy playboy. Én nem gondolom azt, hogy ez volt rám a legjellemzőbb” – fogalmaz tengerparti lakásában Schwartz úr, aki manapság csak ritka vendég Floridában. Élete nagy részét New Yorktól alig 45 percnyire lévő házában, Long Islanden tölti. Világ életében sokat utazott, most is épp egy rövid vizit apropóján futottunk össze. Sarasota, New York, Budapest – ez a következő pár hét menetrendje a szüntelenül aktív férfinak. Ami azt a bizonyos playboy jelzőt illeti: most mondja meg akárki, mit gondoltak az emberek arról, aki a szocialista világban nagy, amerikai autóval jelent meg a szürke városok utcáin? 1961-et irtunk… Főhősünk ekkor járt először Magyarországon a deportálása után.

Schwartz úr valójában Bécsben lett úr. Előtte Jenő, Jajni, Eugén volt mindenkinek. Ki, miként szólította a szatmárnémeti, jiddisül is beszélő, ortodox zsidó családból származó fiút. Bécsben 1948 és 1950 között „a legjobb dolgom volt” – emlékezik vissza. „Dézsa számra, komoly száz dollárokért tudtam adni-venni a segélyszervezetektől beszerzett portékákat. Volt ott minden: cigaretta, borotva, cukor, harisnya, csokoládé, ami épp jutott a piacról” – meséli a zavaros helyzetben a túlélést segítő ügymenetről. Na de ki kérhetné számon ezeket a praktikákat azon az emberen, aki épp csak megmenekült az üldöztetések elől, és – ha csak átmenetileg is, de – elfordult a Tóra tanításaitól.

Pedig a gyermekkor az erdélyi Szatmárnémetiben vallási értelemben teljesen kóser volt. A szülők gyertyagyárában tucatnyian dolgoztak, és legalább ennyien tartották fontosnak, hogy részt vegyenek az istentiszteleteken is. Schwartz papa a gyárban létesített egy imaházat, saját tórával. Jajni itt nőtt bele az ortodoxiába. Itt tanulhatta el őseitől az adakozás micvéjét is: „Hozzánk minden nap jöttek környékbéli, szegény kéregető zsidók. Valamire mindig számíthattak apáméktól. Meleg étel, ruha, némi pénz – ezeket rendszeresen beszerezhették”

„Nekem ez a világ legtermészetesebb dolga volt. Reggel és este is ima a gyárban, otthon kóserság, reggel polgári iskola, délután zsidó iskola. Azt nem mondom, hogy ez a legkedvesebb emlékem a zsidóságról…” – meséli, bár akadtak jóval kellemetlenebb velejárói is származásának: „Már gyerekként megtanultam, ha nem akartam verést másoktól, bizonyos utcákban csak óvatosan járkáltunk. Az antiszemitizmussal már gyermekkoromban szembesülnöm kellett”. Emiatt a család 1934-es Steyer márkájú autójával nem is igen közlekedtek a városban. „Akkor tudtuk az autónkat használni, ha az otthonunktól 100 km-re lévő másik gyárunkba kellett valamiért ellátogatnunk” – idézi fel.

A Schwartz család tagjai Erdély 1942-es visszacsatolása után egyre biztosabban érezték, hogy a menedéket kereső lengyel zsidók rémtörténetei előbb-utóbb náluk is valósággá válhatnak. Tudatosan készültek az önvédelemre. Gyáruk aljában titkos bunkert létesítettek, értékeikkel és élelemmel felszerelkezve várták sorsukat. A legkisebb fiút, az akkor tinédzser Jajnit, a munkaszolgálat alól mentesítendő 1943-ban elküldték Budapestre taníttatni. Az idősebb báty ekkor már Jugoszláviában volt munkaszolgálatos. Ő onnan soha nem tért vissza.

A németek március 19-i bevonulásának napján Jajni vonattal visszautazott Szatmárnémetibe, habár a zsidóknak akkor már nem lehetett az államvasutat használniuk, de a vakmerő kölyök megúszta lebukás nélkül. A papa családi nyomásra a fővárosban maradt, ahol bujkálva túlélte a következő hónapok megpróbáltatásait – távol otthonától és családjától.

Schwartz-ék a gettóba vonulás előtti éjjelen eltűntek a világ szeme elől. Mintegy tízen húzták meg magukat a gyári bunkerben. Több mint két hónapig maradtak a föld alatt. „A legnagyobb nehézség a friss levegő hiánya volt. Éjjelente, teljes csendben tudtuk csak az ajtókat kinyitni. Már mindenkit elvittek a városból, senki nem maradt. Az egyik éjjel a szokásosnál hangosabbak lehettünk. Másnap a németek fegyverrel lepleztek le mindannyiunkat…” A városi börtönből Debrecenbe vitték őket. Ott a hasonlóan sikertelen bujkálókkal együtt várták a fejleményeket. Realitásérzékük és tájékozottságuk megint hasznosnak bizonyult: tudták, hogy a következő transzport egy Auschwitz nevű haláltáborba indul majd. Éppen ezért olyan tárgyakat csempésztek a vagonba, amelyekkel eséllyel tudták kitörni a szerelvény ajtaját.

Kassa elhagyása után, de még közel a magyar határhoz, az éjjel közepén sikerült kitaszítaniuk az ajtót. A 80 emberből nagyjából 60-an döntöttek a szökés mellett. Egyesével vetették bele magukat a pusztába a száguldó vonatból. Jajni elvétette az ugrást, hatalmas fájdalommal és egy törött lábbal tért magához másodpercekkel később. Miközben mindenki menekülőre fogta, a Schwartz család – a mama és egy másik testvér – hátramaradt a sérült fiúval. Nem tudtak mit tenni, 30 méterrel arrébb kúsztak a vasúti sínektől, és bokrokkal, falevelekkel takarták el magukat. Biztosak voltak abban, hogy a németek előbb-utóbb visszatérnek és hajtóvadászatot indítanak a szökevények után. Alig pár órával később síri csendben, imák mormolása közepette figyelték, ahogyan a náci katonák elmasíroznak mellettük…

Két nap kuporgás után valamit tenniük kellett. A fájdalom nem akart csillapodni a törött bokában, de étel és ital nélkül sokáig nem lehetett kihúzni. A szlovákul beszélő mama belopózkodott a legközelebbi faluba élelemért. Ott gyanúsnak tartották a helyiek, de nem adták fel a hatóságoknak. Sőt, csodával határos módon két férfi is menedéket kínált a családnak. Azt mondták, hogy üljenek fel a teherautójukra, és menjenek velük. A jármű több órás út után egy Tátra melletti kis településre vitte el őket. Jajni később tudta meg, hogy a család egyik távoli ismerőse, Schwartz Menyhért tudott a szökevényekről, és minden megtalált menekültért 5000 koronát ígért a helyieknek.

Jajni lábát a következő nap begipszelték, és a család meghúzhatta magát Liptószentmiklóson. „Ez egy olyan oázis volt, ahol mások is biztonságban és kényelemben vészelhettek át heteket a legborzasztóbb időszak alatt. Felfoghatatlan a mai napig, hogy mivel tudott Schwartz Menyhért egy ilyen biztonsági burkot fenntartani. Még Jom Kipurt is tudtunk tartani, szóval ősz végéig maradhattunk ott” – emlékezett.

Novemberben kénytelen voltak továbbállni. A közelben partizánok és a nácik harcoltak egymással. Újabb kalandos időszak következett: hosszú hetekre felköltöztek a Tátra hegység ormai és sziklái közé. Viszontagságaik regényekbe illenének, mert a németek ismét rajtuk ütöttek. Megint fogság, újabb transzport, ezúttal Terezinben kötöttek ki. Lassan véget ért a tél, de még mindig több ezer félholt foglyot szállítottak a nácik ebbe a koncentrációs táborba, hogy az Endlösungot megvalósíthassák. Gene életének leghorrorisztikusabb élménye volt, ahogy a halottakat kellett kipakolniuk a vagonokból. „Én akkor egy időre leszámoltam mindennel. Sem a vallásban, sem az iskolákban nem hittem hosszabb ideig” – meséli, hozzátéve, hogy később ismét visszatalált a hitéhez. Olyannyira, hogy évekig kóser háztartásban éltek, és még két gyermekét is jeshivába küldte Amerikában.

1945 májusában Gene és családja felszabadult. Hazatértek Szatmárnémetibe. Otthon a családfő várta őket, és a beindított üzem. Két évig folytathatták a termelést, míg a kiépülő szovjet rendszerben egyértelművé nem lett, hogy megint menniük kell. 1947 karácsony estéjén – „arra számítva, hogy mindenki részeg lesz”, egy megrakott szekérrel búcsút mondtak otthonuknak. Lefizették a határőröket, és útra keltek Bécs irányába, ahol nyugalmas és prosperáló időszak várt rájuk, főleg a felnőtté cseperedő Gene-re.

A németül is remekül beszélő, gátlásait a haláltáborokban hagyó fiú illegális ügyleteiről még a szülei sem tudhattak. Postakocsikban rejtőzködve, hajnali hajszák során tudott igazán eredményesen kereskedni a csempészett árukkal. A négy szektorra osztott Bécs ekkor a bátor és hazardírozó elemek Mekkája lehetett. „Jókor lenni jó helyen – ezt akkor értettem meg. Nagy szerencsém volt, de persze sokat is tettem érte. Hivatalosan a szüleimmel éltem, de közben béreltem magamnak és barátaimnak egy kis lakást. Bátyám is tőlem kérte el a kulcsot teljes titokban akkor, amikor neki voltak ott privát összejövetelei.” – idézi fel Gene a háború utáni éveket.

A család célja Amerika volt, az emigrálás csak 1950-ben sikerült, addig is Gene habzsolta az életet. Hivatalosan nemzetközi szervezetek pénzéből éltek, szüleinek és neki sem kellett dolgoznia a mindennapi betevő falatért. Ezek után valódi megpróbáltatást jelentett az első amerikai munkabér – vagy négy évig női függőket vagdosott egy gyárban, az elején heti 30 USD-ért…  

New Yorkban Ausztria még egy igazán különleges ajándékot adott Gene-nek: újabb csodás véletlen folytán – egy újságban talált cikk apropóján – lelt rá osztrák feleségére. Az asszony pár éve bekövetkezett haláláig tartó, több évtizedes házasságuk egy fiúval és egy lánnyal ajándékozta meg a párt, akik a kezdeti nehézségek után először 1959-ben tértek vissza Európába – a több hetes vakáció mérföldkő lett életükben.

Egy újabb véletlennek köszönhetően – jó időben voltak a megfelelő helyen – Gene fejest ugrott az export-import kereskedelembe. Amerikában a ruhavagdosás után betársult bátyja prosperáló lámpaernyő készítő műhelyébe, ahol 8 évig foglalkozott az alapanyagok beszerzésével. A vakáció egyik napján Németországban – egy telefonkönyvből kikeresett cím alapján! – betért egy lámpagyárba, ahol megkérdezte a vezetőt, nem volna-e véletlenül szükségük olyan lámpa vásznakra, amelyeket ő Amerikából exportálna. Nem sokkal később – a gyár külön kérésére – ez a német cég lett a hivatalos országos beszállítója Gene termékeinek. Ezután rendszeresé váltak  a transzatlanti utazások.

Pár évvel később Milánóban egy több ezer résztvevős gazdasági vásáron egyszer csak megpaskolta valaki Gene vállát, majd ajánlattal állt elő. Később ez hozta meg főhősünk első millióit. „Egy maroknyi réz huzalköteget adott egy kedves barátom, valamikori ügyfelem a kezembe, Milánóban. Fogalmam sem volt mi volt az. Emlékszem, eltettem a papírba csomagolt huzalokat, majd amikor Amerikában megmutattam valakinek, azt mondta, hogy ez később aranyat fog érni. Több tonnával rendeltünk belőle” – idézi fel a történetet.

Gene a következő évtizedekben többek között rézhuzalokkal, csillárok alapanyagait képző öntvényekkel, alumínium csövekkel-csavarokkal, kristályokkal, üvegekkel kereskedett. Ázsia és Európa számos országában épített fel értékes és gyümölcsöző kapcsolatokat. Magyarországra elsőként 1961-ben tért vissza. Amerikai autóval érkezett, ahogy a későbbiekben mindig. Nem kis feltűnést kelthetett az utcákon. Budai lakását egy pártcsinovnyiknak köszönhette, nem igen kaphatott akkortájt csak úgy amerikai ingatlant Magyarországon. Később ez a lakás mindenféle összejöveteleknek adott otthont. Különböző pártfunkcionáriusok és klikkjeik nyíltak meg és engedték ki a fáradt gőzt kapitalista barátjuknak.

„Soha semmi bajom nem történt, mindig meg volt az, akit esetenként fel tudtam hívni. Volt olyan, hogy vidéken a portások jobbnak látták, ha egész éjjel vigyáznak az autómra egy szálloda előtt, de történt olyan is, hogy Pesten egy csinos fiatalasszony váratlanul rám nyitotta az ajtót egy piros lámpánál, és szó nélkül beült mellém a kocsiba.” – mondja Gene, akinek a kommunista hatóságokkal nem akadt összetűzése az évek során.

Gene – akit 20 éve Steven Spielberg munkatársai is meginterjúvoltak, és a történetét elmesélő videó a washingtoni Holokauszt Múzeum archívumának része – márciusi találkozásunkkor épp egy floridai ingatlan értékesítése és egy újabb tervezett múzeumi adományozás – saját terezini dokumentumait szándékozik felajánlani a St. Petersburgi Holokauszt Múzeumnak – között éppen újabb budapesti látogatását tervezte.

Az utóbbi években egyre többet tér vissza Budapestre. Barátai, ismerősei, és most már egyik unokája is itt él. A Londonban élő fiának egyik gyermeke magyar-angol tolmácsként dolgozik a magyar fővárosban, ahol a nagypapa által megvett lakásban él. Sőt, Gene életébe ismét beszökött a szerelem: Katalin, egy évtizedekkel fiatalabb ügyvédnő lett a társa. Vele utaznak többnyire Amerika és Európa között, amikor épp idejük engedi, merthogy mindketten módfelett elfoglaltak.

Akik időben vannak jó helyen, esetleg megpillanthatják őket ahogy egymás kezét fogva sétálnak be a nagykörúti Európa kávéházba. Merthogy ott találkoztak először, és azóta is az az egyik törzshelyük.

Wallenstein Róbert