Kiszlév hó 14., amely idén november 17-re esett, különleges nap a haszidizmus történetében. Akár a házasságkötés napjának is tekinthetjük, hiszen az utolsó lubavicsi rebbe Menachem Mendel Schneerson és Chája Mushká, az előző rebbe lánya, 1928-ban Varsóban ezen a napon (akkor november 27-et mutatott a Gergely naptár) esküdtek örök hűséget, s frigyük pontosan hat évtizedig, a rebecen haláláig tartott. Gyermekük nem született.

5782. Kiszlév hó 14. különleges nap az Óbudai Zsinagóga történetében is, hiszen éppen ezen a szerdai napon este kezdődött el az Óbuda Kult rendezvénysorozata, Budapest legrégebben működő zsidó imaházában. A jeles nap áldásos szelleméhez méltóan majd 200 érdeklődő előtt, az Izraelből érkezett Ben és Chani Farhat megható epizódokkal tarkított „A boldog házasság titka” című előadásával szórakoztatta a közönséget.

Csodálkozva hallgattuk, amint kiállt a Tóraszekrény előtti alkalmi dobogóra egy határozott, hétgyermekes csinos asszony, aki öt nyelven – köztük oroszul és kínaiul – beszél és aki az életét arra tette fel, hogy a világ – akár Izraeltől is távol eső pontjain – segítsen az ott élőknek zsidóságuk megélésében. Mindezt a Chabad lubavicsi mozgalom haszid szellemiségének jegyében természetesen, továbbá helyi közösségeket alakít ki az ortodox hagyományok és az autentikus vallási elvek megtartása mellett, úgy, hogy mindehhez a modern világ minden eszközét felhasználja.

A 2000-es évek elején előbb Ukrajnában, majd Oroszország távol-keleti nagyvárosában Vlagyivosztokban, a Tengermellék politikai, gazdasági, kereskedelmi és közlekedési központjában, amelyhez illik a neve: Urald a Keletet! S az akkor mindössze 21 esztendős Chani, aki ott találkozott először az eurázsiai birodalom nyelvével, Puskint olvasva tett szert arra, hogy ne okozzon gondot számára a jórészt 60-70 éves zsidókkal való aktív kapcsolatteremtés.

 

A férjével való munkálkodás ezernyi akadály ellenére egyre eredményesebb lett, s lassacskán már a fiatalabbak is kezdtek megismerkedni az évezredes kultúrával, hagyományokkal, héber nyelvvel, a zsidó vallással. Chaniék emberfeletti teljesítményt nyújtottak. A „legközelebbi” mikve Moszkvában volt, amelyet nyolc órányi repülőúttal értek el, s az orosz fővárosban szerezték be a kósersághoz szükséges alapvető élelmiszereket is. Mindennapjaikat nem tette könnyebbé, hogy a mediterrán vidékekhez szokva egyszer csak a csontig hatoló fagyos hideggel is meg kellett küzdeniük. Négy esztendős vlagyivosztoki munkájuk még sem volt hiábavaló, s nagy örömükre megszületett ott első két gyermekük.

Hazatérvén Izraelbe egy rövid időre, majd  nem sokkal a 2008-as nyári olimpiai játékok előtt, küldetésük a legjelentősebb ázsiai birodalom, Kína fővárosában, talán még az ukrajnainál vagy az oroszországinál is nehezebb terepen, Pekingben folytatódott.

Nyilvánvaló volt, hogy szinte kizárólag a külföldi cégek helyi leányvállalatait képviselő üzletemberek, a nemzetközi intézmények munkatársai és az odalátogató turistacsoportok zsidó tagjai számára nyithatták meg a kínai fővárosban a Chábád Központot, s amit Chani csodálkozva észlelt, az a helyi hatóságok barátságos, befogadó magatartása volt.

Itt már a kóserság betartása is kevesebb gondot okozott, a szombatok is emlékezetesek voltak. A gyerekek, akiknek a száma időközben hétre növekedett, Montessori elven működő óvodába, iskolába jártak.

A szülők a gyermekeket is ebben a szellemben nevelték, amelynek a lényege a tiszteletükre és az ártatlanságukra építkező jövő kialakítása. A Chábád-közösség az ott töltött nyolc esztendő alatt, a kezdeti négy családról hatvanra növekedett. Arról ugyan nem számolhatott be Chani, hogy valamennyien az ortodox, haszid irányzatot követték, mert bizony akadtak a hitsorsosok között reformzsidók is.

A közösség kialakításában sokat segített, hogy az olimpián számos zsidó versenyző, sportvezető vett részt, akik a hitüknek kedves körülmények között imádkozhattak, s vehettek részt a péntek esti kidusokon és a szombati Tóraolvasásokon. 

A küzdelmes, de nehéz körülményeket is figyelembe véve eredményes munkát, egy drámai fordulat árnyékolta be: az asszony egy kórház pszichiáterétől nem várt telefonhívást kapott. Az orvos arra kérte, hogy sürgősen keresse fel.

Chani taxiba ült, s amire legkevésbé számított, a doktor nem kevesebbet közölt, minthogy azonnal szakítania kell férjével, gyermekeik apjával, mert olyan pszichés zavarban szenved, amelynek révén kiskorúakat molesztál.

Az asszony előtt ebben a pillanatban elsötétült a világ. Úgy érezte minden összeomlott, a házassága, a mindennapi élete, s nem utolsósorban a hosszú évek munkájával felépített közösség sorsa. A férje szabályosan lelépett, szakított korábbi életével, munkájával, családjával, feleségével, hét gyermekével, de még a vallásával is. Az asszonyt megviselték az események, gondjaival egyedül maradt, két esztendeig élte ezt a minden ízében harcos életet. Mígnem egyszer csak egy újabb telefont kapott hazulról, Izraelből. Egy barátnője hívta, aki mindenek előtt figyelmébe ajánlotta a Rebbe „Napról napra” című kötetét, amelyből sikerült erőt merítenie.

Tudta, kihívás volt a vallási kiküldetés alatti férje mellett töltött évek, de éppúgy kemény kihívásnak bizonyul élete új szakaszának megélése is. Egy barátnői telefonbeszélgetés 360 fokos fordulatot jelentett számára, elhatározta, hogy gyermekeivel ismét visszatér hazájába, Izraelbe. Számolt azzal, hogy ez gyermekei számára a megváltozó környezet, életmód befogadása korántsem lesz könnyű, de úgy érezte, ez az egyetlen út, amelyen tovább haladhatnak. Egy 23 milliós metropoliszt kellett felcserélniük egy olyan országgal, amelynek teljes lakossága akkor alig haladta meg a 8 milliót.

Tizennyolc év után ismét a Szentföldön, Erec-Jiszroelben képzelte el életét. A beilleszkedésben hatalmas segítséget jelentettek szülei is, valamint húga is szívén viselte sorsukat. Kijárta, hogy eljuthatott az egyik izraeli Montessori iskolába, ahol az igazgató fogadta. Nemcsak gyermekei taníttatását intézte el, hanem felajánlotta, hogy pedagógiai munkát is szívesen végez az intézményben. Meglepő fordulat következett: az igazgató nem volt más, mint Ben, akihez rövid ismeretség után férjhez ment. A házasságba a férfi három gyermeket hozott. Az új házaspár összeköltözött és velük együtt bútorozott a 10 gyermek is.

Ezzel egy fedél alá került két világ.

Chani az ortodox zsidó és Ben a vallástalan. Az azóta eltelt három és fél esztendő az összecsiszolódás időszaka lett. Ahogy a férfi elmesélte: a kompromisszumok eredményes időszaka volt. Ben következetes, Chani engedékenyebb, s a gyerekek fokozatosan megtanulták, hogy a kettő egymás mellett is működhet. Házasságukat boldognak tartják, Chani arca sugárzik a boldogságtól, s örömmel elfogadja azt is férjétől, amire korábban gondolni sem mert. Ezek a mindennapok kis, de elengedhetetlen kompromisszumai.

Egymás mellett is megvalósulhat, hogy mit kedvel a házaspár és mit gyermekeik, ráadásul mindezt úgy, hogy senkinek nem kell feladnia egyéniségéből. Chani gyermekei természetesen tudják, Ben nem az apjuk, mégis úgy tekintenek rá, mintha az lenne. Ben eközben közeledett a valláshoz is, sőt, nem is akárhogyan, ma már Tóra-oktató és úgy érzi,

„hazatalált.”    

Megszakítás