Még sok tennivalónk lesz a Messiás eljöveteléig…

Még sok tennivalónk lesz a Messiás eljöveteléig…

Az 1998-ban New Yorkból hazánkba érkezett Sudak házaspár egyike azoknak az ifjú házasoknak, akik mint a lubavicsi rebbe küldöttjei – sliáchjai – egy olyan országban telepednek le, ahol aktív és önfeláldozó munkájukkal tudják segíteni a zsidó közösség munkáját. Dvorá Leá és Sálom Ber Sudak az Oberlander család hívására választották Magyarországot, hogy a Budán működő óvodánkban és iskolánkban tanítsanak és gazdagítsák a nevelés színvonalát. Őket kérdeztem új életükről és tapasztalataikról itt Magyarországon.

Ha jól tudom immár két és fél éve hogy Budapesten éltek. Milyen nyelven beszélgessünk?

S.B.: Hogy őszinte legyek, az angol még jobban megy nekem mint a magyar. Végül is ez az én anyanyelvem, ezt beszéltem életem első huszonöt évében. Azért itt Magyarországon mégis szívesebben próbálok meg magyarul beszélni.

D.L.: Szinte az első naptól kezdve, hogy megérkeztünk Budapestre hetente egyszer magyar órákat veszünk. Habár már két éve tanuljuk a nyelvet, és nekem ez már a hatodik nyelvem, a tanulás gyümölcseit csak most kezdem el érezni. A férjem heti négy öt alkalommal tanul párban, a közösségünk olyan tagjaival akik csak magyarul tudnak, így hát mindenképp rá vagyunk szorulva a nyelv használatára.

Ahogy szavaitokból kiveszem, New York nem az első állomás volt az életetekben, honnan jöttök eredetileg?

D.L.: Igazság szerint mind a ketten európaiak vagyunk. A férjem Londonból én pedig Hollandiából származom. Mi ott nőttünk fel és a szüleink a mai napig is ott élnek.

Hogyan határoztátok el – két nyugat-európai akik eddig főleg vallásos körülmények közt és vallásos közösségben éltek,– hogy egyszercsak egy éves kisfiatokkal eggyüt Magyarországra jöttök?

S.B.: Amikor Oberlander rabbival találkoztam New Yorkban, és megkért, hogy jöjjünk Budapestre segíteni az Iskola munkájában, végül amellett döntöttünk hogy költözünk. Az ismerősök közül nagyon sokan csodálkoztak az ötleten, de például a szüleim nagyon is támogatattak bennünket. Nem csoda, hiszen az én szüleimnek is hasonló nehézségekkel kellett megküzdeniük harminc–negyven évvel ezelőtt. Édesapámat, aki még a Szovjetunióban született 1959-ben a Lubavicsi Rebbe Londonba küldte, hogy építsen fel egy zsidó közösséget. Londonban akkor még távolról sem volt olyan aktív zsidó élet mint ma, és – bár neki a nyelvet nem kellett megtanulnia – sok nehézséggel kellet megküzdenie, hogy megalapozza azt ami ma van Londonban. Amúgy, épp egy pár héttel ezelőtt nagy megtiszteltetés érte őt és az egész lubavicsi közösséget Angliában: Édesapám mint az első zsidó szervezet képviselője megkapta az Order of British Empire díjat. Ez nagyon nagy szó Angliában.

D.L.: Nekem sem volt új a gondolat, végülis ebben nőttem fel. Szüleimtől egész életemben azt a példaképet láttam, hogy minden zsidó lényeges, és a zsidóság tanításáért, a zsidó élet felélesztéséért akár a kényelmet is fel kell adnunk. Hollandiában távolról sincs olyan sok zsidó, mint például Belgiumban. Édesapám Hollandia főrabbija. Csak hogy egy dolgot említsek: Életünk része volt az, hogy már egészen fiatal korunkban el kellett otthonról költöznünk, hogy megfelelő iskolába tudjunk járni.

Térjünk rá egy pár szóval az itteni életetekre és munkátokra! Miben különleges az iskola ahol tanítotok? Foglalkoztok-e még valami mással is a tanításon kívül?

S.B.: A Bét Menáchem iskolába és Gán Menáchem óvodába ugyanolyan zsidó gyerekek járnak mint más zsidó iskolákba. A gyerekek túlnyomó részben nem vallásos zsidó családokból jönnek. A mi iskolánkban megtanulják ugyanazokat a világi tantárgyakat mint minden más iskolában. Réz Gáborné a Radnóti Miklós gyakorló iskola igazgatónője felügyeli nálunk a világi tantárgyak tantervét. Ugyanakkor nagy hangsúlyt fektetünk a zsidó hagyomány, történelem és szokások megismertetésére. Ez az, ami a mi feladatunk. Az óvoda és iskola kisseb létszáma miatt minden gyermekre külön is nagyobb figyelmet tudunk fordítani. Sok szülő éppen ezért küldi hozzánk gyermekét.

Nemrég átköltöztünk Budára az Istenhegyi útra, s nejemmel itt Budán próbálunk egy kis közösséget kialakítani, részben az iskolába járók, részben pedig más Budaiak közül. Egy héten többször tanulok különböző emberekkel az otthonunkban. Péntek este vendégeket látunk stb.

D.L.: Mindenek előtt szeretnénk, hogy minél több gyermek járjon az óvodánkba és iskolánkba. A gyermeknevelés mindennek az alapja. Ahhoz hogy Magyarországon is aktív zsidó élet legyen nagyon fontos a gyerekeket tanítani és átadni nekik a zsidóság életérzését. Nem feltétlenül az a célunk, hogy mindenki akivel kapcsolatba kerülünk vallásos legyen, hanem az hogy legalább egy kicsit jobban megismerkedjen a saját szellemi örökségével, és értékeivel, és hogy a zsidóidentitás ha egy kicsit is, erősödjön.

Meddig maradtok Magyarországon?

S.B.: Ez a kérdés csak akkor lenne aktuális, ha már nem lenne számunkra munka itt Budapesten, de én azt hiszem hogy a Messiás eljöveteléig még bőven lesz itt tennivalónk.

D.L.: Hogy meddig leszünk itt?… A Rebbe azt hirdette, hogy a Messiás már nincs messze, bármelyik pillanatban eljöhet…

Nem mindennapi életformát és életcélt választott a Sudak család, akik nemrég ünnepelték második kisfiúk születését. Habár ők csak egy példája annak a már közel háromezer fiatal lubavicsi családnak, akik a világon mindenütt hasonló küldetést töltenek be, mégis a mi számunkra nagyon fontos az ő szerepük a mai magyar zsidó életben.