Pearl Hinda Nagel holokauszttúlélő túlélte a łódźi gettót, túlélte a nácikat, és megérte a 101 éves kort.
Pearl Hinda Nagel holokauszttúlélő egy szerető, vallásos családban nőtt fel, édesapja köztiszteletben álló héber tanár volt. Egyedüli gyermek volt. Békés gyermekkorát apja halála törte ketté. Édesanyja, Rivka Lea ezután egy textilgyárban dolgozott, hogy eltartsa őket.
A háború kitörésekor egy német nő, aki együtt dolgozott az édesanyjával, felajánlotta, hogy elrejti őket. Rivka Lea azonban visszautasította az ajánlatot, attól tartva, hogy ezzel veszélybe sodorná a segítőjüket. Nem sokkal később, 15 évesen Pearl Hindát és édesanyját a łódźi gettóba kényszerítették.
Állandó volt az éhség
„Az ott történteket szinte lehetetlen szavakba önteni”, így emlékezett vissza később. Az éhség állandó volt, egy darab kenyérnek napokig, akár egy hétig kellett kitartania. Az emberek az utcán estek össze, a halottakat sokszor ott hagyták, ahol meghaltak, a gyerekeket pedig elhurcolták. A világ, amelyet ismert, egyik napról a másikra megszűnt létezni.
Tizenhét éves volt, amikor édesanyja végleg legyengült. Az utolsó éjszakán mellette ült, próbálta ápolni, és hallotta az utolsó szavait:
„El kell mennem, de te fiatal vagy, neked élned kell.”
Ezek a mondatok egész életében elkísérték. Édesanyja a karjaiban halt meg, ő pedig teljesen egyedül maradt.
A gettóban egyik helyről a másikra sodródott, és újra meg újra szemtanúja volt annak, ahogy családokat visznek el úgynevezett „esküvői meghívókra”. Ez a deportálás kegyetlen fedőneve volt. Ő valahogy mindig kimaradt ezekből a transzportokból. Végül anyja korábbi kapcsolatai révén munkát kapott egy műhelyben, ahol varrógépen dolgozott, ezért cserébe levest kapott. Ételét megosztotta egy nála éhesebb lánnyal is, próbálta megőrizni emberségét.
Elhunyt édesanyja adott neki erőt
Később a czestochowai táborba került, ahol lőszergyárban dolgozott. Egy balesetben az ujját is elvesztette, és hónapokig tartott a felépülése. Ebben az időszakban különösen erős lett a hite. Folyamatosan imádkozott, és kapaszkodót keresett a reményben. Gyakran álmodott az édesanyjával is, aki ezekben az álmokban vigasztalta és erőt adott neki. Egyszer, amikor beteg volt és attól félt, nem tud majd dolgozni, álmában az édesanyja egy almát adott neki, és azt mondta, egyen belőle. Amikor felébredt, valóban erősebbnek érezte magát.
A felszabadulás napját, 1945. január 17-ét soha nem felejtette el. A szovjet katonák tankokkal érkeztek, és egy nő a tank tetejéről kiáltotta: „Szabadok vagytok!” A hír szinte felfoghatatlan volt számukra. Nem tudták, hová menjenek, hogyan kezdjenek új életet. Egy ideig húszan laktak egy szobában, négyen osztoztak egyetlen ágyon.
Később visszatért Łódźba, és elment ahhoz a házhoz, ahol egykor az édesanyjával élt. Amikor megkérdezték tőle, hol van az anyja, csak annyit tudott mondani: „A temetőben.” Fel akart menni a lakásba, de azt tanácsolták neki, inkább ne tegye, mert az visszahúzná a múltba. Ő pedig úgy döntött, előre néz.
Férje is holokauszttúlélő
Nem sokkal később megismerte későbbi férjét, Eliézert, aki Auschwitzot is túlélte. 1945-ben összeházasodtak, szerény körülmények között, kölcsönruhában, család nélkül. Később az Egyesült Államokba emigráltak, ahol új életet kezdtek, gyermekeik születtek, és együtt öregedtek meg.
Amikor a hosszú élet titkáról kérdezték, egyszerűen azt mondta, hogy mindig igyekezett kedves lenni másokhoz, nem veszítette el a reményt, és hitt Isten segítségében. Azt kívánja mindenkinek, hogy becsülje meg az életet, szeresse a családját, és használja jól az idejét.
Forrás: aish
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.