„Nagyon szerencsés voltam”- mondja a 97 éves, ma Los Angelesben élő, francia származású nő. Életéről hamarosan dokumentumfilm jelenik meg „Egy szokatlan kém” címmel.
A fiatal nő, aki a szövetségeseknek kémkedett, egy hómezőn vágott éppen keresztül, útban a német frontvonal felé, amikor megreccsent alatta a talaj, és nem sokkal később egy jeges vízzel teli csatornába zuhant. Nem engedhette meg azonban magának, hogy kihűljön, meghaljon, és beteljesítetlenül hagyja fontos küldetését. Testvérei zsidókat mentettek a náci uralom terrorja elől, vőlegénye, Jaques szintén az ellenállásnak dolgozott, őt később a német hadsereg végezte ki tevékenységéért. Marthe is sokat szenvedett már vallása miatt, de nem akarta feladni. Végül sikerült kikeverednie a vízből, de küldetését azon az éjszakán nem tudta teljesíteni.
Marthe Cohn története Metz városában kezdődik – itt nevelkedett négy lány- és két fiútestvérével. Zsidó szülei folyékonyan beszéltek németül, ezt a tudásukat továbbadták gyermekeiknek is. Nagyapja a metzi ortodox zsinagóga alapítója és rabbija volt. Hitler hatalomra kerülésével megváltozott az életük. „Rettegtünk, de nem gondoltuk, hogy ez elérheti Franciaországot”- mondta az asszony, a Harmadik Birodalomra utalva. „Olyan naivak voltunk.” Amikor a németek benyomultak Franciaországba, a francia kormány arra ösztönözte a családot, hogy hagyják el otthonukat, és költözzenek délre, Poitiers-be. Így is tettek, és onnantól kezdve ott segítették a menekülő zsidókat. „Emberek százai csöngettek nálunk. Soha nem tudtuk, honnan jönnek, vagy kik ők, de segítségre szorultak.”
Marthe eközben ápolónak tanult a francia Vöröskereszt iskolájában. Amikor Párizs 1944-ben felszabadult, abban a reményben csatlakozott a hadsereghez, hogy használhatja egészségügyi képesítését. Azonban azzal kellett szembesülnie, hogy nem fogadták el a jelentkezését, mivel, mint mondták, nem tett meg az országáért mindent, hiszen hivatalosan soha nem csatlakozott az ellenálláshoz. „Jó néhányszor meghallgatott az ellenállás vezetője. Rám néztek – összesen alig 150 centi voltam, nagyon sovány voltam, nagyon szőke, kék szemekkel, világos bőrrel – úgy érezték, semmi anyag nincs bennem. Így aztán soha nem vettek fel maguk közé.” Ezért katonai ápolónőség helyett szociális munkát kapott, amiről bár semmit nem tudott, mégis elvállalta. Néhány héttel később találkozott egy másik hivatalnokkal, Fabien ezredessel, aki megkérte, hogy ebédidőben fogadja a telefonhívásait. Amikor kiderült, hogy a nő folyékonyan olvas és beszél németül, a férfi felajánlotta neki, hogy áthelyezi a hadsereg hírszerző szolgálatához, amit Cohn azonnal el is fogadott
Vonaton Mulhouse-ba, majd Colmarba utazott, Franciaország keleti részére, közben megismerkedett a német egyenruhákkal, valamint a térképolvasás és a fegyverhasználat tudományával, utóbbiban különösen tehetséges volt: „Fantasztikus volt, száz százalékos voltam. Nagyon-nagyon jó volt a látásom.” Közben kitalálták a karakterét: fiatal német nő volt, Martha Ulrich, aki egy bombázás során elveszítette a szüleit, náci kedvese pedig a Szövetségesek kezére került. Először hadifoglyokat kérdezett ki, majd át kellett lépnie a német frontvonalat. Ez a küldetés több mint egy tucatnyi alkalommal hiúsult meg, többek közt a hírszerzés hibáinak, illetve a háború különlegesen gyorsan változó körülményeinek köszönhetően.
Ezután Németországba küldték. „Kettős célja volt a küldetésemnek. Katonai információt kellett szereznem emellett azt is meg kellett tudnom, hogy a német polgári lakosság hogyan reagál a háborúra, mivel nem tudtunk erről. Nagyon kevés információnk volt.” Svájcon keresztül lépett be Németországba, ahol egy hónapon keresztül gyűjtött adatokat, és küldte vissza haza. Zsidóként Németország területén ez a munka különösen veszélyes volt. Hiteles alakításának és kiépített kapcsolatainak köszönhetően azonban a nő túlélte az akciót. „Segítettem nekik, amikor csak tudtam, cserébe alhattam náluk, és el is láttak étellel. Ez persze nem jelentette azt, hogy nem kerültem néhányszor komoly bajba, de mindig megtaláltam, mit kell nekik mondanom ahhoz, hogy megmeneküljek.”
Szinte fényképezőgép-memóriájának köszönhetően a Fekete-erdőben található katonai tábor minden adatára képes volt fejből emlékezni, és továbbadni a szövetségeseknek, akik neki köszönhetően fel tudtak készülni a németek mozgására. Szolgálataiért a francia hadsereg háborús kereszt kitüntetésében részesítették.
2002-ben elkészült, „Az ellenséges vonalak mögött” című emlékirataiban így írt az asszony: „Nem a dicsőségért lettem kém. Váratlanul ért, hogy ilyen nagy nyilvánosság előtt megköszönték az erőfeszítéseimet.” Amikor vége lett a háborúnak, nem értette, hogyan élhette túl, amikor annyian elvesztek. Csupán hét évvel később tudta meg, hogy testvére, Stéphanie Auschwitzban lelte halálát. „Mindig azt hittem, hogy megtalálom őt. De nem így történt. Nem tudtuk, mi zajlik a koncentrációs táborokban. Az amerikaiak és az angolok nem tájékoztattak minket. Azonban amikor északra utaztunk a sereggel, találkoztam túlélőkkel. Azt hittem, elmegyógyintézetből jöttek. Nem tudtam elhinni, amit mondtak. Felfoghatatlan volt, hogy megtörtént. Ekkor értettem meg, hogy ő [Stéphanie] valószínűleg nem él.”
Évekkel később Marthe hozzáment egy orvostanhallgatóhoz, Major L. Cohnhoz, és együtt költöztek Amerikába. Két gyermekük született. Múltját azonban titokban tartotta. „Úgy éreztem, hogy amíg nem beszélek róla, addig ez egy tiszta történet. És amint beszélni kezdek róla, már nem lesz tiszta.” „Sosem kérdeztem, hogyan került a hadsereghez. Annyit tudtam csupán, hogy ápolónő volt, és Németországban kötött ki”- tette hozzá a férje.
1996-ban beszélt először a tapasztalatairól, miután jelentkezett a Soá Alapítvány egy felhívására, melyben olyanokat kerestek, akik a német hadsereg ellen harcoltak. Két évvel később, amikor a francia hadsereghez fordult, hogy kikérje saját adatait, az egyik legmagasabb francia katonai érdemrenddel tüntették ki; ezután még egy francia és egy német kitüntetést is kapott 2005-ben, illetve 2014-ben.
A 97 éves nő a mai napig tökéletes pontossággal képes dátumokat, neveket és egyéb adatokat felidézni a múltjából. A most készülő dokumentumfilmmel kapcsolatban a rendező így nyilatkozott: „Azt gondolom, hogy nagyon fontos életben tartani az emlékezetet. Azt hiszem, a második világháború sokak számára rettenetesen távoli. De ha ránézünk [Cohnra], aki még mindig életben van, már nem is olyan távoli, és ha megnézzük a világpolitikát, fennáll a veszélye annak, hogy mindez megismétlődik. Nagyon fontos, hogy ne feledjük el, ami történt.”
zsido.com
Forrás: TOI