A legendás brit miniszterelnök, Margaret Thatcher híresen jó kapcsolatot ápolt országa zsidó közösségével és Izrael Állammal is. Szimpátiája és kiállása a zsidó ügyek iránt egy gyermekkori emlékéhez, egy bécsi zsidó lány befogadásához kötődik.
A 17 éves Edith Mühlbauer jómódú zsidó polgárcsaládba született. Szülei Bécs egyik elegáns, az asszimilált zsidók által kedvelt részén, az Alsergrundban lakott, távol a vallásos zsidóknak otthont adó Leopoldstadtól, a Duna túlpartján. Az idillnek az Anschluss vetett véget 1938. március 12-én, amikor a német csapatok a bécsiek ujjongása közepette bemasíroztak a városba. Hamarosan 70 000 zsidó sorsa fordult tragikusra. Az első szerelvények már néhány hét után útnak indultak Dachauba. A zsidó tulajdonban lévő üzemeket és üzleteket bojkottálták. A zsidókat kihajtották az utcákat takarítani. Hamarosan foganatosították a nürnbergi törvényeket, a zsidók nagy része elvesztette megélhetését és megszűnt az állampolgárságuk is. 1938. november 9-én, a Kristályéjszaka során Bécs 41 zsinagógáját gyújtottak fel, mindössze egy kerülte el a pusztulást. A zsidó üzleteket megtámadták és kifosztották. A rendőrség 8000 zsidót letartóztatott, közülük 5000 ember került Dachauba.
A Mühlbauer család látta, hogy a dolgok egyre rosszabbra fordulnak. Ekkor Edith levelet írt angliai levelezőpartnerének, és megkérdezte, hogy kiutazhat-e hozzá. Muriel Roberts megmutatta apjának a levelet. Alfred Roberts válaszában leírta, nincs pénze a kérés teljesítéséhez, de tagja a jótékonysággal foglalkozó Rotary klubnak, és megpróbál tőlük segítséget kérni. A klub tagjai vállalták Edith utazási költségeit, még havi zsebpénzt is megszavaztak a számára. Úgy döntöttek, hogy a tagok felváltva adnak szállást a lánynak.
Alfred levelében a vízum kiváltásához szükséges engedélyt is elküldte a Mühlbauer családnak. Edith rögtön válaszolt: „Nagyon köszönöm Önöknek. Soha sem felejtem el, amit tettek. A szüleim is boldogok, hogy lehetőségem lesz Angliába utazni.” A lány azt is megérdeklődte, hogy a vendéglátók milyen ajándéknak örülnének.
Edith csak a tervezettnél később tudott indulni, mert hatalmas volt az igény a Nagy-Britanniába szóló vízumok iránt. Végül 1939 áprilisában ült vonatra, és a közép-angliai kisvárosban, Granthamben szállt le. Két egyforma, piros ridikült vitt ajándékba. Egyet levelezőpartnerének, Murielnek, egyet pedig barátnője húgának, Margaretnek, akiről akkor senki sem gondolta volna, hogy negyven évvel később belőle válik Anglia első női miniszterelnöke.
Bár Edith a közvetlen életveszélyből menekült el, a kor Angliája koránt sem volt mentes az antiszemitizmustól. Egy brit lap 1932-es felmérése szerint az ország lakóinak 90%-a táplált negatív előítéletet a zsidók iránt. Nem volt ritka az olyan álláshirdetés sem, melyben közölték, hogy zsidók ne pályázzanak. A legtöbb sportklubba nem vettek fel zsidókat és voltak olyan szállodák, ahol nem fogadtak zsidó vendégeket. A zsidó menekültek befogadását is sokan ellenezték, és a háború kitöréséig a náci Németországgal is nem kevesen szimpatizáltak.
Alfred Roberts azonban nem tartozott közéjük. Mélyen vallásos metodista volt, és tagja volt Grantham város tanácsának is. Bár egy vidéki kisvárosban éltek, Alfred nagy gondot fordított arra, hogy lányai tájékozottak legyenek a világ dolgaiban. Margaretet a Nottinghami Egyetem előadásaira is elvitte, hogy szélesedjen látóköre. Lányaival hetente egyszer ellátogatott a könyvtárba, ahol a komoly könyvek olvasására biztatta gyermekeit. Alfred az antifasiszta Picture Post újság előfizetője volt, és családja hamar tudomást szerzett a nácik brutalitásról és a zsidóüldözésekről. Margaret nem tartotta meg magának véleményét, az utcán többször összevitatkozott a Hitlertől Anglia felemelkedését remélő honfitársaival. A család tehát természetesnek vette, hogy mindent megtesz egy bajban lévő zsidó lány megmentése érdekében, és befogadták Edithet apró, szegényesen berendezett otthonukba.
„Mi tehet az ember egy ilyen helyzetben? Ezt a kérdést sokan felteszik. Ha egy emberélet megmentéséről van szó, nem szabad hezitálni és mindent meg kell tenni, amit csak lehet.”- nyilatkozta később Thatcher.
Edithet meghatotta a család kedvessége, de nehezen szokott hozzá a protestáns puritánsághoz és szigorhoz. Robertsék élete a munka és a templom körük forgott, a Bécsben megszokott vidám összejövetelek, táncórák lehetősége fel sem merült.
„Nekünk még rendes fürdőszobánk sem volt. Láttuk, hogy Edith sokkal jobb élethez szokott.” – idézte fel emlékeit a későbbi miniszterelnök. „Elmesélte, hogy a zsidóknak min kellett keresztül menniük Bécsben. Sokkolt, amit hallottam.”- tette hozzá.
Alfred, a családfő is megértette, hogy Edith egy egészen más világból jött, és attól tartott, hogy viselkedése rossz hatással lesz lányaira. Félelme nem volt alaptalan: a 17 éves Edith cigarettázott, időnként kimaradt esténként és flörtölt a helyi fiúkkal. „Úgy viselkedik, mint azok a bizonyos lányok Amszterdamban.” – aggódott az apa. Edith ezt követően egy másik családhoz költözött a városban, de továbbra is jó kapcsolatot tartott fent Robertsékkel.
Margaret parlamenti képviselőként és miniszterelnökként is rendkívül jó kapcsolatot tartott fent a zsidó közösséggel. A londoni Finchley kerületet, mely jelentős zsidó lakossággal bír, 30 évig képviselte, kormányában hat zsidó miniszter szolgált, és az ő idejében fordult sok zsidó a konzervatív párt felé. Izrael irányában is elkötelezett volt, 1986-ban az első brit miniszterelnökként látogatott el a zsidó államba. Edith Mühlbauer a háború után Brazíliában kezdett új életet, lánya részt vett Margaret Thatcher temetésén. „Nagy megtiszteltetés, hogy részt vehettem annak az embernek a búcsúztatásán, akinek családja megmentette anyám életét. Örökké hálásak vagyunk nekik.”
Forrás: TOI