A cím nem véletlen. Ahhoz, hogy megértsük, miről is van szó a jelen helyzetben a Sorsok Házával kapcsolatban és hogy például miért nem „váltja ki” ez a Páva utcai Holokauszt Dokumentációs Központot vagy a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár funkcióját, fontos néhány dolgot tisztázni. Ehhez hívjuk segítségül az ebben az ügyben a Köves Slomó rabbival készült interjúkat.

A kormány 2013-ban határozta el, hogy a volt józsefvárosi pályaudvar területén létrehozza a holokauszt gyermekáldozatainak emlékhelyét. Az oktatási központként is funkcionáló múzeum megépítésének ötletgazdája Szita Szabolcs, a Páva utcai Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékhely (HDKE) igazgatója volt, de a projektet végül a Terror Háza Múzeum főigazgatójának irányításával kezdték meg, Schmidt Mária lett a szakmai vezető.

 

Egy helyben topogás

Az alapkoncepcióról ebben az időszakban nem sok minden derült ki, pusztán Schmidt Mária személy körül lángoltak fel az indulatok. Az akkor kommunikált tervek arról szóltak, hogy szerettek volna emléket állítani a II. világháború idején gyermekkorú áldozatoknak, amihez főként a túlélő (ma időskorú) emberek visszaemlékezéseiről szóló kisfilmek szolgáltattak volna alapanyagot. Egy olyan emlékhely megnyitása volt a cél, amely más megközelítést alkalmazott volna a holokauszttal kapcsolatban.

Ám többen – köztük a Mazsihisz – is aggódtak amiatt, hogy Schmidt irányításával a magyar hatóságok felelősségét mentegető kiállítás jön létre, a tanácsadó testületből pedig kiváltak nemzetközi tekintélyű szervezetek. Schmidt akkor azt mondta, gondolni sem akarnak arra, hogy a Sorsok Házát nem sikerül megnyitni 2014 áprilisáig, a Holokauszt-emlékévre. Nem sikerült: az épületkomplexum 2015 tavaszára lett kész, de azóta sem nyitott meg. 

Mivel 2014-ben KEHI (Kormányzati Ellenőrzési Hivatal) Lázár János, az akkori miniszterelnökséget vezető miniszter utasítására indított egy vizsgálatot az intézménnyel kapcsolatban (hogy mi köze ehhez a miniszter által életrehívott Zsidó Kerekasztalnak és az ott folytatott tárgyalásoknak, azt nem tisztünk megítélni), és 2015-ben Lázár János a Mazsihisz tiltakozására állíttatta le a be-ruházást és közölte, hogy a Sorsok Háza akkor fog megvalósulni, amikor annak tartalmát a magyarországi zsidó közösségek támogatni tudják. Hogy ő itt pontosan kikre gondolt, azt nem fogalmazta meg világosan.

 

Mi az alapkoncepció?

Most, hogy az EMIH ezt a nagy felelősséget igénylő feladatot elvállalta, menetrendszerűen fellángoltak az ezzel kapcsolatos viták, hogy miért pont most, miért pont ők és hogy mi szükség van még egy holokauszt-emlékközpontra.

Köves Slomó: Minél több intézmény van, annál nagyobb a valószínűsége, hogy elérhetünk egy mindannyiunk számára fontos célt. Nem hasonlítanám össze a Sorsok Házát a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltárral, inkább azt tartom kiemelendőnek, hogy a holokauszt témája és a zsidó szellemi örökség milyen módon penetrál a magyar közvéleményben. Azt látom, hogy az egyik oldalról sok frusztráltsággal és politikai feszültséggel terhelt téma ez, ezért sok szó van róla, de a mennyiség nem csap át minőségbe. Az én gyermekeim korosztályát, a zsidó közösséghez tartozókat is ideértve, lényegesen kevésbé érinti meg ez a téma, mint például a saját korosztályomat. Mi még ismertük személyesen a túlélőket, együtt nőttünk fel nagyszüleinkkel. Ha azt szeretnénk, hogy a holokauszt emléke az emberi szívek és lelkek szintjén tudjon valamit üzenni az utókornak, akkor szükség van olyan intézményre, amely el tudja juttatni az embereket a katarzis szintjére. Ha a Sorsok Háza évente több százezer embert, köztük sok fiatalt tud magához vonzani, akkor talán el tudjuk érni ezt a célt.”1 

Hogy ezek a viták pontosan miről szólnak és miért vannak más szervezetek felháborodva ennek kapcsán, arról a következőket mondja Köves rabbi: Azt szeretném kérni mindenkitől, és ezt a magam és közösségem számára is iránymutatónak tekintem, hogy az amúgy is sok fájdalommal, sérelemmel és kifakasztatlan sebbel terhelt téma, amely egyben nem csak a zsidó közösség hanem az egész nemzet ügye, ha úgy tetszik minden ember ügye, ne váljon martalékává egy zsidó hitközségi ellentétnek.

A következő évek sokkal inkább szóljanak a közös építkezésről. A vallásos zsidó közösségen belül is vannak intézményes feszültségek. Ez az egész ügy azonban nem a vallásos zsidó közösségről szól, ezért kár lenne ezt az ügyet ebbe a beszédhelyzetbe terelni.” 2

Azzal kapcsolatban, hogy lesz-e együttműködés a zsidó szervezetek között a kiállítás koncepciója kapcsán, elég, ha ismét idézünk Köves Slomótól, aki szerint ez nem kérdés.

Ezt a nyitást az elmúlt napokban többször is megtettem nyilvánosan. Most is megismétlem. Nemcsak a Mazsihisz felé nyitunk, hanem minden zsidó és nem zsidó, vallásos és nem vallásos, magyar és nemzetközi szervezet felé is. Ez az ügy nem az EMIH vagy a Mazsihisz ügye, hanem minden ember ügye kell, hogy legyen.3

A kiállítás alapkoncepciójáról is sok szó esett az elmúlt hetekben. A Mazsihisz kifogásai szerint senki nem látta a koncepciót, de mivel azt Schmidt Mária és az általa vezetett kuratórium dolgozta ki, teljesen bizonyos, hogy az kizárólag arról szólna, hogy miként mosdatja a magyar állam és az akkori közszolgák felelősségét a kormány. A szeptember 7-én a Sorsok Házánál tartott sajtótájékoztató felvezetőjében Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter kétszer is hangsúlyozta az akkori állami felelősséget és azoknak a közszolgáknak a felelősségét, akik megakadályozhatták volna a zsidó emberek deportálását. „Az a tény, hogy Magyarországon a zsidóság szervezett, tömeges haláltáborokba hurcolása az ország 1944. március 19-ei német megszállása után következett be, nem elkendőzése az azért viselt felelősségnek, annak a bűnnek, hogy az állam ezt követően nem védte meg polgárait. Kollektív bűnösség nincs, állami felelősség van.” Amennyiben ezek után bárki azt gondolja, hogy Köves Slomó rabbi és a közössége a nevét adná egy olyan koncepcióhoz, amely megpróbálná elfedni az állam felelősségét, biztosan téved.

Az előzetes látványterveket és kis-filmeket Köves rabbi megtekintette, az ott látottakról, tapasztaltakról azt mondta: A koncepció eddig elkészült anyagát ismerem. Az állandó kiállítás koncepciója nagyjából hatvan százalékban van kidolgozva. … Rokonszenves volt, mert a központi kiállítás koncepció-ja alkalmas arra, hogy legyen egy érzelmi bevonódás azok részéről, akik ezt meg fogják tekinteni. … El szeretnénk érni azt a célt, hogy ezt az intézményt, amely nemcsak egy állandó kiállításnak, hanem több időszaki kiállításnak, valamint oktatási és kutatási központnak is helyet ad, minél több mindenki a sajátjának érezze, függetlenül attól, hogy zsidó vagy nem zsidó, vallásos vagy nem vallásos, magyar vagy nem magyar. Fontos feladatunk még, hogy az a kontextus, amely gyakran hiányzik a holokauszt prezentálásából, ugyancsak megjelenjen. Itt arra gondolok, hogy a holokauszt áldozataivá váló zsidók nem egy ismeretlen közösséget alkotnak. Ez egy élő közösség, amelynek van egy nagy ívű múltja Európában és Magyarországon is, de van holokauszt utáni jelene is. Fontos, hogy ez a jelen is megismerhetővé váljon. Közelebb kell hozni az eseményeket azokhoz a látogatókhoz, akiknek nincs semmilyen családi vagy személyes kötődésük ehhez a közösséghez.”4

 

Minek még egy múzeum?

A Páva utcai Emlékközpont szintén fontos intézmény. Az itt látható állandó kiállításon emléket állítanak az áldozatoknak, bemutatják a lerombolt épületeket, portrékat láthatunk az elhurcoltakról és igény szerint bele lehet nézni korabeli filmes és egyéb dokumentumokba.

A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár kiállítása a judaizmus alapjait, az ehhez kapcsolódó tárgyakat, az ünnepeket és a hétköznapokat mutatja be. Sok része pedig főleg kutatóknak adhat fontos anyagot, információkat.

Ezzel szemben ez az oktatási célokat is szolgálni kívánó intézmény (ahogy már fent említettük) főleg annak a korosztálynak a tagjait szeretné megszólítani, akik nagyjából most olyan korúak, mint a filmeken látható visszaemlékezők voltak akkor, amikor tömegesen küldték ha-láltáborokba a zsidó embereket. A remények szerint ez közelebb hoz-za majd hozzájuk ezt az időszakot, az, hogy miként élték meg kiskamaszként ezek az emberek azt, hogy a szüleiktől elszakították őket, szerencsésebb esetben a gettóba kerültek, rosszabb esetben őket is feltoloncolták a marhavagonokra – és a csodával határos módon túlélték a haláltáborokat, hazatértek és be tudtak számolni arról – sokszor csak évtizedek elteltével voltak képesek erre –, hogy mi zajlott ezeken a helyeken. Ennek kapcsán került szóba az is, hogy Kertész Imrének és az általa a korszakról írt műveinek is emléket állítana a Sorsok Háza.

Ezenkívül fontos tervként említette Köves rabbi egy-egy olyan típusú kiállítás megvalósítását, amelyekben magát a zsidóságot nemcsak a tradicionális ünnepekkel, a szokások ismertetésével hozná közelebb a fiatalokhoz, hanem azzal is, hogy megmutatja azt – akár egy korban hozzájuk közelebb álló ifjú rabbi személyes vezetésével –, hogy miként élnek ma a zsidó közösségek, hogyan fejlődnek, hogyan tartják életben évezredes hagyományaikat a 21. században és ezeket miként tudják igazítani a modern korhoz. Ahogy Köves rabbi fogalmazott: Fontos feladatunk még, hogy az a kontextus, amely gyakran hiányzik a holokauszt prezentálásából, ugyancsak megjelenjen. Itt arra gondolok, hogy a holokauszt áldozataivá váló zsidók nem egy ismeretlen közösséget alkotnak. Ez egy élő közösség, amelynek van egy nagyívű múltja Európában és Magyarországon is, de van holokauszt utáni jelene is. Fontos, hogy ez a jelen is megismerhetővé váljon. Közelebb kell hozni az eseményeket azokhoz a látogatókhoz, akiknek nincs semmilyen családi vagy személyes kötődésük ehhez a közösséghez.”5

A másik ilyen fontos téma a segítők szerepének bemutatása. Ezekkel a példákkal lehet a fiatalokat ösztönözni olyanfajta felelősségvállalásra az embertársaik iránt, mint amilyet azok a hősök vállaltak, akik segítettek zsidó gyerekeknek, családoknak azzal, hogy bujtatták őket sokszor nagyon nehéz körülmények között a vészkorszak idején. Az ilyen követendő példaképekre is szüksége van a mai középiskolás korosztálynak.

Nem titkolt cél, hogy itt egy oktatási központ alakuljon ki, ahol interaktív és egyéb formában keltenék fel az érdeklődést a téma iránt. Ugyanis érdektelenség, apátia jellemzi nemcsak a többségi társadalmat, de még a zsidó fiatalokat is, és már csupán 2-3000 holokauszttúlélő lehet közöttünk.”6 Ennek jegyében az lenne a legjobb, ha minden középiskolai diák eljutna legalább egyszer ide a 4 év alatt.

 

Mi lenne most a feladat?

Mivel a megnyitó időpontja vészesen közeleg, fontos lenne, hogy egy ilyen emlékhely kapcsán összefogjanak és összeüljenek mindazok, akik elkötelezettek egy őszinte, minél több embert megérintő központ létrehozásában. Adott ez a nagy lehetőség (már néhány éve), ahol a témához méltóan lehet „benépesíteni” egy modern, jó ötletekkel felépített épületet. A helyzet adott, ki kell használni az ilyen adandó alkalmakat. Nem lenne jó, ha egy ilyen lehetőség a vallási zsidó közélet belső feszültségein akadna el. Különleges és nagy dolgok vannak készülőben ezen a gyönyörű és fontos helyszínen, fogadja meg talán mindenki Köves rabbi szavait:

… Ez egy olyan útválasztás, amelyet az emberek nap mint nap megtesznek minden emberi környezetben kialakult sérelem kapcsán, akár személyesen, akár közösségi vagy nemzeti szinten. Az a felismerés fontos, hogy ha vannak olyan dolgok, amelyek szinte feldolgozhatatlannak tűnő sérelmekkel járnak, akkor melyik utat választjuk. Azt az utat, hogy ezeket a sérelmeket protestálva állítunk mementót az eseményeknek vagy megpróbáljuk ezeket a sérelmeket becsatornázni egy építő és gyógyító folyamatba, amelyből mindenki tud tanulni, függetlenül a származásától. A holokauszt valóban felfoghatatlan története, hetvenöt évvel az események után, megérett arra, hogy mindahányan megpróbáljuk ezt a második utat is végre.”7

Juhász Vali írása

 

A cikk az Egység magazin 110. számában jelent meg. Az Egység magazin legújabb számát keresse a Keren Or Központban (1052 Károly krt. 20) vagy a Kóser Piacon (1074. Dohány utca 36.). Ha érdekesnek találta írásunkat, és szeretne még több zsidó témáról olvasni, csatlakozzon előfizetőink táborához! Előfizetésért kattintsonhttp://fizetes.zsido.com/ujsag.php oldalra.

Megjelent: Egység Magazin 29. évfolyam 110. szám – 2018. szeptember 3.

 

Megszakítás