Ma legalább együtt félünk – Andrew Baker, az AJC nemzetközi zsidóügyi igazgatója

 

A minap Ön egy ebéddel egybekötött zártkörű előadással örvendeztette meg a helyi zsidó közösséget. A szervezők engem arra köteleztek, hogy fizessem be a 28 dolláros belépőt, ha érdekel, mit is gondol az európai zsidóság jövőjéről. Mondja, elhangzott ott olyan is, amit most egy európai újságírónak nem mondana el?

Nem hiszem. Én csak vendég voltam. Nem tisztem minősíteni a szervezők döntését. Mondandómban semmi titkos nem volt. Sajnos egy eléggé ismert diagnózisról tartottam előadást.  Azt a kérdést feszegettük, amit manapság egyre több európai zsidó is feltesz magának. Merre és hogyan tovább? Nos, meg kell állapítanom, hogy az utóbbi 10-15 évben egyre inkább pesszimistábbak vagyunk. A hidegháborút követően ismét felszínre kerültek kisebbségi és etnikai kérdések. Új nemzetállamok jöttek létre, ahol egyre másra visszacsengenek az ősrégi bűnbak-szólamok. „Soros-rejtélyes körei” – és a társai. Ezen felül egy­értelműen új helyzet az extrém isz­lamisták erősödése.  Persze a kihívás más és más Európán belül is. Egy fran­cia zsidó Párizs külvárosában más­képp érez, mint egy magyar zsidó Budapesten.

 

Három éve szintén tartott előadást a városban ugyanerről a témáról. Mi a különbség mostani és a korábbi roadshow-ja között?

Vannak jó és rossz változások az eltelt 3 év óta. A rossz az, hogy a valódi terrorveszély ma sokkal reálisabb. A jó, hogy a radikálisok támadásai minden ember számára a közös veszélyt jelentenek. Három éve a zsidók egyedül voltak a szorongásaikkal, mára ez közös üggyé vált. A másik pozitívum, hogy a kormányok ma sokkal aktívabbak, proaktivitásuk azt jelenti, hogy biztosítják az állami védelmet.

 

Tehát az a jó hír, hogy most közösen félünk?

A jó az, hogy a 2012-es Touluse-i és a 2014-es párizsi kóser bolt elleni merénylet kiváltotta a többségi társadalom közösségeinek szolidaritását.

Régóta tölt be vezető szerepet a nemzetközi szintű antiszemitizmus elleni harcban. Milyennek látja a saját szerepét? Az eredmények azt mutatják, hogy a jelenség egyre csak erősödik.

Én folyamatosan utazom, és vizsgáljuk a jelenségeket. Az OSCE-ben (Organization for Security and Cooperation in Europe) 2009 óta vagyok vezető, minden évben vannak nemzetközi konferenciáink. Nem vagyunk elégedettek, folyamatosan riportokkal és jelentésekkel látjuk el a kormányokat. Vannak kormányok, amelyek megfogadják, és vannak olyanok, akik ignorálják a tanácsainkat. 2014-ben történt egy érdekes dolog. Dániában tapasztalhattam azt meg, hogy tanácsunk ellenére sem alkalmaztak fegyveres őröket zsidó intézményeknél. Az állam ezt azzal magyarázta, hogy a civil lakosság kényelmetlenül élné azt meg, ha fegyveres őröket látnának olyan intézmények előtt, mint például egy zsidó közösségi központ, amit a nem zsidó dánok is előszeretettel használnak. Amikor erre azt mondtuk, hogy de vajon mi a helyzet a zsidókkal, akik pedig fenyegetettséget éreznek? Nos, az lett a dolog sajnálatos vége, hogy pár hónappal a mi jelentésünk és javaslatunk után egy támadó végzett a főváros egyik zsinagógáját szolgáló fegyvertelen zsidó önkéntes őrrel… Mindezek után a skandináv államok elköteleződtek, és mára olyan jogalkotást hoztak, hogy a legtöbb zsidó közösségnek megvan a felhatalmazása arra, hogy fegyverrel védje meg magát.

Egyszóval tehát mi emeljük a középpontba a kérdést, tárgyalásra bocsátjuk, és próbálunk a felek között finomhangolni. Nincsenek illúzióim. A helyzet nem lett könnyebb vagy biztonságosabb, de ami változott, az a felelősen gondolkodó nemzeti kormányok attitűdje a kérdés iránt. A hozzáállás ma sokkal biztatóbb mindenfelé, ezt én előrelépésként értékelem.

 

Az antiszemitizmus felmérése kapcsán sokan az antiszemita események monitorozásának módszertanát kérdőjelezik meg. Mit gondol az Ön által is sok éve képviselt OSCE-féle módszertanról és a magyarországi TEV munkájáról, ami hazánkban is ezt a módszert alkalmazza?

Mi 57 ország kormányára és civil szervezeteire vagyunk ösztönző hatással. Ezek a partnereink gyűjtik össze hazájukban az aktuális gyűlöletbeszédeket. Ez a mi módszerünk primér forrása. Úgy tudom, hogy a TEV ezen felül igyekszik az online felületek monitorozására is. Hogy a mi metódusunkat érik-e kritikai észrevételek, ez csak természetes. Mi nyitottak vagyunk elfogadni és alkalmazni a mienknél hatékonyabb rendszereket is.

 

Politikai és diplomáciai munkásságának fontos állomása az európai zsidóság kárpótlásának ügye. Közel két évtizede foglalkozik ezzel. Én először 1992-ban, gyerekként hallottam erről. Azóta amikor időnként szóba kerül ez a téma gyakoriak a kellemetlen mellékzöngék. Nem érzi támadási felületnek a „vajon meddig lehet még a zsidók fájdalmával pénzt kicsikarni” – visszhangot? 

A 90-es években mindenki nagy vá­ra­kozással tekintett a Claims Con­fe­rence működésére. Voltak jelentések ar­ról, hogy a szervezet ügynökségei és bizonyos képviselői nem ritkán rivalizáltak az aktuális helyi zsidó közösségekkel, hogy vajon ki is kapja vissza egykor volt tekintélyesebb közösségek területeit, vagyonát. Szerintem többnyire tisztességes elvek mentén zajlottak az ügymenetek. Temetők, elhagyatottá vált zsinagógák és egyéb ingatlanok kérdései kerültek napirendre. Nem ritkán komoly feszültségekkel övezett diskurzus indult el. Ismerem a kontextust, ezzel foglalkoztam közel 20 évig, főleg Kelet-Európában kormányok és helyi zsidó közösségek között közvetítettünk. Például Litvániában elértük, hogy a korábbi közösségi tulajdont teljes egészében visszaadja a litván állam. Nem volt nagy a túlélők közössége, de a mintegy 35 millió eurót érő helyszínen valami újraindulhatott, ott, az eredeti helyszínen.

 

Gondolom mindez sok nem-zsidónak szúrhatta a szemét.

Hát akadtak bulvársztorijaim… A pletykalapok karikatúráiban állandóan egy zsák pénzzel ábrázoltak amikor jelentettek a tárgyalásokról. De
emlékszem például az ukránok egyik vezetőjére. Ő azt mondta egyszer nekem: Nálunk lehet antiszemitizmus kárpótlással és nélküle is…, akkor meg már inkább a kárpótlást választjuk.

A szomorú valóság az, hogy vannak és voltak olyan politikusok, akik bár tudják, hogy ez a helyes cselekedet, mégis aggódóak és félnek a tettektől, mondván cselekedeteiknek politikai következménye lenne. Ami különben a privát tulajdont illeti – a legtöbb helyen a kormányok viszonylag gyorsan léptek. Igaz, voltak rész- vagy félmegoldások is. Úgy sejtem, Önöknél a kárpótlási jegyes történet mintha ilyen lett volna.

 

Németország után önt több balti állam és legutóbb Románia is kitüntette. Aligha van olyan zsidó vezető, aki ennyire tele lenne állami keresztekkel. Mire véli ezeket a dekorációkat? Hogy érzi, mit csinált jól?

A tárgyalássorozatok vezetése, a komp­romisszumkeresés kiváló terepe volt az empátiának, a kölcsönös bátorításoknak. A konstruktív szembenézés a múlttal nem mehetett sebek feltépése nélkül. De a közös gyógyulás reménye és esélye jó közös nevezőnek bizonyult. Én próbáltam a felek között a lehető legemberibb módon közvetíteni. Úgy, hogy az egyezségek végén mindkét fél elégedett legyen. A figyelemre méltó eredményesség elérésében nagy segítségünkre volt a NATO. Az 1990-es évek közepén a katonai szervezet egy érdekes folyamat elején járt. A volt kommunista blokk országaival kezdtek el tárgyalásokat. A mi kárpótlási ügyünk kiváló apropó volt a szervezet számára ahhoz, hogy előzetesen felmérjék az adott társadalmakat. Merthogy itt Amerikában a NATO-országok kiterjesztésének kérdése nem csak egy katonai elköteleződést jelentett akkor. Sokkal inkább egy tesztet arra, hogy miként funkcionálnak potenciális tagállamok nyugati társadalmi elvek és normák adoptálásával. Mindez elsősorban egy a toleranciatesztet jelentett. Minden korábbi szovjet típusú államban léteztek mini zsidó közösségek, és ezek reintegrálása a többségi társadalomba, ezek tolerálása, elfogadása és tisztelete, megbecsülése volt egy remek alkalom arra, hogy a NATO mérlegelhessen. Látom, furcsán néz egy kicsit. Talán túlontúl politikainak érzi mondandómat. Engedjen meg egy egyszerű példát arra, hogy érzékeltessem, milyen feladatunk is volt nekünk, nemzetközi zsidó vezetőknek, közvetítőknek. Például 1998-ban egy barátom, aki a kormányhivatalban dolgozott felhívott telefon. Elmondta, hogy hamarosan telefonon fog keresni az észt elnök. Beszélgetésünket követően meghívtak Észtországba egy balti államok közötti kormányközi találkozóra. Pár héttel később ott találtam magam a lett, az észt és a litván állami vezetők körében, akik arról beszéltek nekem, hogy létre akarnak hozni egy nemzeti történelmi bizottságot, amely a holokauszttal foglalkozva készítené fel a társadalmukat arra, mi is történt a zsidó kisebbségekkel a 20. század elnyomása alatt.

Összességében tehát azt gondolom, a kölcsönös nyitottság és tisztelet mellett lehet csak progresszióra számítani. Világos mindenki számára, hogy az olyan szervezetek, mint az AJC legtöbbször kritikus véleményformálóként vannak jelen az emberek tudatában. Feladatunk, hogy vészcsengőt nyomjunk az antiszemitizmus megjelenésekor. Ugyanakkor tudni kell a diplomácia nyelvén kooperálni kormányokkal és más szervezetekkel is. Ilyen esetekben nem ritkán ki lehet nyilvánítani elégedettségünket és elismeréseinket. Úgy vélem, hogy a balti államok példája, az ottani vezetők ráébresztése az ügy fontosságára ilyen cselekedet volt.

Mindezek mellett nem gondolja, hogy amikor ezek az országok Önt kitüntették, akkor gyakorlatilag azzal magukat dicsérték meg?

Nem hiszem… Értem a hátsó gondolatát, de én szeretném azt feltételezni, hogy az akció mögött valódi szándék mutatkozik, és nem csak egy viszont gesztus volt arra, hogy mi is gesztusként értékeltük az elköteleződésüket…

 

Ön négy gyermek apja. Valahol azt nyilatkozta, hogy kifejezetten örül annak, hogy nem Európában, hanem itt Amerikában tudta felnevelni gyermekeit. Ezzel indokolta: „Európában a tudatos zsidó öntudat jellemző, míg Amerikában az öntudatlan.” Mit is értett ezalatt?

Elsősorban azt akartam kifejezni, hogy Amerika mit is kínál a zsidóknak. Számomra az egyik legnagyobb előnye ennek a hazának az, hogy itt öntudatlanul is zsidó lehetek. Vagyis, az én zsidó identitásom semmilyen konfliktusban nem áll az én amerikai identitásommal. Itt teljesen rendben van az ír-amerikai, olasz-amerikai vagy épp a zsidó-amerikai identitás. Azt hiszem, hogy Magyarországon, és a holokauszt után más európai országban ez teljességgel hiányos. Valahogy így fejlődtek a nemzetiségi kérdések. Vagyis zsidónak lenni Magyarországon általában nem jelenti organikusan azt, hogy valaki magyar is. Még akkor is, ha az a zsidó magyar teljességgel asszimilált is a társadalomba.  

 

Magyar állami vezetőknek kijutott bőven ebben a pár évben azokból a kritikákból, amelyek elsősorban amerikai szervezetektől és magától az amerikai kormánytól is érkeztek. Ön is többször járt Budapesten. Milyennek találja ma a kormányunk attitűdjét zsidó ügyekkel kapcsolatban?

Nos, novemberben ismét megyek vissza. Nem vagyok arról meggyőződve, hogy a dolgok olyan hatalmasat változtak volna… Két dologról kell beszélnünk: a realitás, hogy az Önök második legnépszerűbb pártja a Jobbik nyíltan antiszemita szerveződés. Az Önök kormányának vezetője az elejétől fogva flörtöl a szélsőségekkel. Ez nyílt dolog. Én még emlékszem rá, mint agilis és tehetséges liberális vezetőre. Ez a nagy változás eléggé beszédes, úgy hiszem, kettős beszéde figyelemre méltó. Nekem Martonyi János volt mindig a kontaktom, sokat beszéltünk. Mindig azt hangsúlyozta, hogy a Fidesz a Jobbik ellen van. Eléggé sajnálatra méltó, hogy nincs hiteles baloldali alternatívája Orbánéknak. Azt gondolom, hogy félig viccesen és félig komolyan tudom csak jellemezni az önök helyzetét, a magyar zsidók sajátosságát: volt egy felmérés az Európai Unió zsidóságának körében 2012-ben. Azt kérdezte a kutatás, hogy vajon ki hagyná el az országát, amelyikben él? A franciák 46%-a, a belgák 42%-a mellett a magyar zsidók 48% jelentette azt, hogy elhagyná otthonát! Ez egy mentalitás, egyfajta tipikus kelet-európai létbizonytalansági tényező. Persze mindez egyfajta iróniája és specialitása a magyar zsidóságnak, hiszen sehol máshol nem indult be ennyire a zsidó reneszánsz a korábbi keleti blokkon belül, mint önöknél.

Magyarországon hamarosan népszavazást tartanak a migrációs helyzet megoldásáról. Ön mit javasolna a zsidóknak, mi lehet a helyes válasz, miközben sokan egyszerre éreznek együtt a menekültekkel és aggódnak az iszlám radikalizáció miatt?

Biztos vagyok benne, hogy a magyar zsidók sokkal jobban tudják a választ erre a kérdésre, mint valaki, aki Amerikából követi az eseményeket.

Az Európai Unió tavalyi reakciója a bevándorlók okozta humanitárius kihívással kapcsolatban meglehetősen politikaira sikeredett. A kvótarendszer mostani szemmel nézve nem igen nevezhető a leghatásosabb megoldásnak. Mindezek mellett, ami önöknél ezzel kapcsolatban most zajlik, az egy ideológiailg és politikailag új fejezete Magyarországnak.

 

 

Zsidók aránya a világban Bár a zsidó népesség lélekszáma az elkövetkezendő évtizedekben folyamatosan nő majd, ennek üteme elmarad a világ teljes népességének növekedésétől. Utóbbi 2010-2050 között 35 százalékkal nőhet, míg a zsidó közösség létszáma 16 százalékkal emelkedik. Ennek ellenére a zsidók részaránya a 0,2 százalékok szinten marad. A nagy vallások közül a keresztények aránya sem változik, 31,4 százalékkal továbbra is a legnagyobb vallási közösség lesz. Ugyanakkor a muszlimok részaránya jelentősen megnő (a 2010-es 23,2 százalékról 2050-re 29,7 százalékra), majdnem elérve a keresztény csoportét. A harmadik legnagyobb felekezet a hindu marad 15 százalékos részaránnyal.

 

Wallenstein Róbert írása

 

A cikk az Egység magazin 89. számában jelent meg. Az Egység magazin legújabb számát keresse a Keren Or Központban (1052 Károly krt. 20) vagy a Kóser Piacon (1074. Dohány utca 36.). Ha érdekesnek találta írásunkat, és szeretne még több zsidó témáról olvasni, csatlakozzon előfizetőink táborához! Előfizetésért kattintsonhttp://fizetes.zsido.com/ujsag.php oldalra.