A Lefkovicsék gyászolnak című dramedy (tragikomédia) három gyászforma ütközése adja a feszültséget. Azonban mélyebben akad még sok-sok elhallgatott sérelem és érzelem. Az egyik gyászforma egy vallásos, ortodox zsidó fiatalemberhez kapcsolódik, akit Szabó Kimmel Tamás (Lefkovics Iván szerepében) alakít a filmben. Ausztrics Andrea producerrel és Breier Ádám rendező–társforgatókönyvíróval arról (is) beszélgetünk, hogy mennyire volt nehéz nekik és a szereplőknek belehelyezkedni a vallásos környezetbe, instruálni a színészeket ezzel kapcsolatban.
– Miért volt fontos, hogy a főszereplő (Iván – Szabó Kimmel Tamás) nem csupán egy Izraelbe alijázott fiú, hanem egy ortodox vallású karakter legyen?
AA: Elsősorban azért volt fontos az ortodox szerep, hogy nagyobb legyen az ellentét a főszereplők között. Iván azokban a döntéseiben, amiket például a siva kapcsán hoz, amellett, hogy bemutatja az általa képviselt karakter életének szabályrendszerét, néha megszegi azokat a körülmények miatt. Ezek a humor forrásai is lehetnek, hiszen egy dramedy-t szerettünk volna készíteni.
BÁ: Nemcsak vígjátéki, hanem drámai szempontból is fontos, hogy ők nagyon is másképp képzelik el azt, hogy miként kell gyászolni. Minél komolyabb képe van egy vallásos szereplőnek arról, hogy ő hogy gondolja ezt, annál jobb lesz a kontraszt köztük az édesapjával. Ez a konfliktus létrejöhet más vallás, meggyőződés mentén is, a lényeg az ellenállás a nagyapa részéről ezzel kapcsolatban. Neki nem a fia vallásosságával van problémája, hanem a fiával van rosszban, és innentől kezdve semmiben nem ért vele egyet és butaságnak gondol bármit, amit a fia csinál.
– Mi a szerepe ebben az ellentétben a generációknak és a vallásosságnak?
AA: Amikor arról beszélgettünk, hogy a különböző korosztályok hogyan fogalmazzák meg a saját zsidóságukat, egyértelműen szóba került, hogy a holokauszt utáni generációk mit kezdenek a saját identitásukkal. Próbáltuk felhasználni és beépíteni az ezzel foglalkozó szakirodalom alaptéziseit, miszerint a legtöbb esetben az első generáció elhallgatással reagál, a második generáció (jelen esetben a nagyapa) nem akar ezzel semmit sem kezdeni, a harmadik generáció pedig újraéli és újradefiniálja a zsidóságát. Ezen kutatások eredményeit, az általánost szerettünk volna bemutatni a karakterekben. Ha és amennyiben nem így teszünk, akkor véleményem szerint megkérdőjelezhető a hitelessége a történetnek.
BÁ. Azért erre a generációra sokszor jellemző az az attitűd, hogy „a nagyapám vallásos volt, mégis megölték”, akkor én minek legyek vallásos.
– Forgatókönyvíróként, rendezőként és producerként milyen alapismeretek álltak a rendelkezésükre az ortodox vallásos világról? Például a dibukokról, amelyeknek a létezéséről és szerepéről a talmudtudósok is különféle véleményeket fogalmaznak meg.
BÁ: Magam is jártam zsidó iskolába, voltak vallásóráink, de azért az írás és a forgatás során kiderült, hogy komoly kutatómunkára van szükség és lesz olyan szakértő, aki mást mond. Nem véletlenül tudnak emberek egy egész életet eltölteni ennek a tanulmányozásával. Ha az embernek van indíttatása, akkor mindig lehet mélyebbre ásni. Volt bőven újdonság, amit sikerült megtanulnom ezalatt az idő alatt.
– Miként vesz részt egy vallási konzulens egy film életében a forgatókönyvírástól a készülés folyamatán át? Hogyan került képbe Cseh Viktor ezzel kapcsolatban?
AA: Amikor én becsatlakoztam a munkába, akkor felvettem a kapcsolatot Cseh Viktorral (az Egység magazin főszerkesztő-helyettese, a zsido.com rovatvezetője, kollégánk – a szerk.) – akivel régi barátok vagyunk és többször is dolgoztunk együtt –, hogy az írás közben rögtön el tudjuk dönteni, hogy az működik vagy sem a valóságban. Amikor a forgatókönyvírók (Csaba Bálint és Breier Ádám – a szerk.) elkezdték formálni ezt a karaktert, a dinamikáját, hogy honnan jöjjön, hogy a történetben egyaránt cselekvő és hiteles is legyen, szükségünk volt egy hozzáértő konzulensre és ez volt Viktor.
– Hogyan zajlott ez a gyakorlatban?
AA: Nyilván egy forgatókönyv elkészülte után a forgatás nem úgy zajlik, hogy mindenki megtanulja azt kívülről, hanem a színészek és stáb (elsősorban az írók, rendező és a szakértők) reakciói függvényében is sok dolog változhat. Mindenkinek van valami a fejében, a forgatókönyvírónak esetleg más, mint a producernek vagy a színésznek. Viktor az elejétől részt vett ebben a munkában, hogy segítse a különböző változatok életszerűségét. Amikor jelen tudott lenni a forgatáson, akkor úgy, ha nem, akkor gyorsan felhívtam, hogy hirtelen felmerült egy kérdés, és azonnal dönteni kell, mert a forgatás nem várhat.
BÁ: A színészek között akadtak olyanok, akiknek nagyon távoli volt az, amit játszott, így nagyon jó volt az, hogy volt ott valaki, akitől megkérdezhette, hogy „ezt miért csinálom?”. Rendben van, hogy le van írva, de miért is történik ez a dolog, mire kellene gondolnia. Egy színész életében többször fordul elő, hogy olyan szerepet játszik, ahol a „hiányzó részeket” ki tudja tölteni a saját fantáziájával, tehetségével. Itt sokkal több volt az olyan, hogy „fogalmam sincs”, hiszen nem ismerte például a szokásokat. Azért ülsz vagy állsz, vagy tartod így a gyertyatartót szombaton, mert ennek ez és ez a története, hagyománya. Fontos, hogy könnyebb legyen nekik és ne „papírszagúan” játsszák el a jeleneteket, hanem jobban értsék ők is, hogy mi miért történik.
AA: Vagy ha akad olyan helyzet, amelyben a színész azt mondja, hogy ezt így szeretné, akkor meg tudjuk kérdezni, hogy ez még belefér-e. Ez fontos a számára, hogy jobban bele tudjon helyezkedni a karakterébe. Így aztán sokszor hívtuk Face-time-on Viktort, amikor adódott egy ilyen helyzet, hogy biztos, hogy jó lesz-e, ahogy megváltoztattuk az eredetileg leírt jelenetet.
– A helyszínek és a szükséges eszközök kiválasztásánál hogyan sikerült megvalósítani az előzetesen megálmodott koncepciót?
BÁ: Volt egy elképzelésünk arról, hogy miként nézzen ki a zsinagóga és a Nagyfuvaros utcai volt az, amelyik leginkább illett ahhoz, ami meg volt írva. Voltunk több helyen is fotózni, de logisztikai szempontokat is figyelembe kellett vennünk. Például azt, hogy mennyire lehet a környező területeket lezárni, oda felvonulni, be lehet-e jól világítani kívülről is azzal a stábbal, amellyel mi dolgozunk.
AA: Voltak még olyan apró részletek például, mint amikor szembesültünk azzal, hogy mennyibe kerül egy tfilin. Nekünk csak pár napra volt rá szükségünk, így felmerült, hogy mit csinálnánk utána vele? Vagy például az imakönyvek kapcsán, amelyeknek réginek kellett lenniük, hiszen a közösség használja őket. Szerencsére ezeket mind kölcsön tudtuk kérni. Nem is lett volna értelme újakat vásárolni, hiszen az nem hiteles. A zsinagógai forgatáskor a minján tagjai például mindig kóser ételt fogyasztottak (ebben a Carmel étterem támogatott minket), és kóser bort tettünk a kidusasztalra. Igyekeztünk mindent autentikusan előkészíteni és megjeleníteni, illetve tiszteletben tartani a zsinagóga kóserságát. Ezekről tudjuk, hogy nem ezeken múlik a film, de ha hibát vétünk, azt azonnal észreveszi valaki. Apróságnak tűnnek, de a részletek nagyon fontosak.
– A producerek feladata volt a film vallási részeinek a menedzselése? Hogyan lehet ezt közel hozni a különböző nézők számára?
AA: Producertársammal, Felszeghy Ádámmal úgy osztottuk fel a feladatokat, hogy kinek mi „fekszik” jobban. Eddigi pályafutásom során ez az első olyan produkció, amelyben 3 évig dolgoztam és a téma miatt kértek fel éppen engem erre. Sokat foglalkoztam zsidó hagyományokkal, holokauszt-filmekből írtam a diplomamunkámat az esztétika szakon. A kulturális antropológia szakon pedig zsidó szervezetekkel foglalkoztam. Értelemszerűen nőként az ortodox zsidó férfiak lelkéről kevesebbet tudok, így Viktor nagyon sokat segített: ha valamiben több opciót is szerettünk volna, lelkesen utánanézett. Ezenkívül több rabbi és általánosságban az egész zsidó közösség is a segítségünkre volt, ki judaikákkal, ki kóser cateringgel, vagy irodával és próbatermekkel, mint a Bálint Ház.
BÁ: A társadalom más részei számára is az ortodoxia egy zártabb világ, kevesen látnak annyira bele, hogy arról lehessen beszélgetni, hogy mit érezhet az a bizonyos ember, hiszen nem feltétlenül mutatja meg a személyiségét minden esetben. A szekuláris világban a nagyon vallásosokkal szemben sokszor előfordul ellenérzés, sőt néha direkt hülyének vannak nézve.
Ezért az is fontos volt, hogy emberközelivé tegyük a közösséget, láttassuk, hogy ők is olyan emberek, akikkel lehet azonosulni. A főszereplőnek pedig picit a lelkét, az emberi oldalát megmutatni egy olyan közegnek, amelyben vannak előítéletek. Nem előtérbe hozni, hogy ez pozitív vagy negatív, hanem egyszerűen közelebbről láttatni és egy emberi sztoriba elhelyezni, hogy megismerhetőbbé váljon. A szekuláris világban sokszor hirdetjük, hogy mennyire elfogadóak vagyunk, aztán kiderül sokszor, hogy mégsem. Ezért van jelentősége annak, hogy megmutassuk, hogy egy vallásos ember miként viselkedik hétköznapi szituációkban, hogy meglássuk őt, mint embert.
– Mit tud adni azoknak a nézőknek a film, akik nem nagyon jártasak az ortodox világban?
AA: Aki nem vallásában, hanem kulturálisan definiálja magát, annak is tud adni ez a film, mert nemcsak a szokásokat ismeri meg, hanem – ahogy Ádám mondta – a vallásos zsidóság emberi oldalát is. Igenis itt vannak döntések, nem feltétlenül automatikus dolgok ezek, hanem minden ima vagy nem elmondott ima, vagy lépés vagy nem lépés egy döntés és egy ebből fakadó érzés is egyben. Számomra ez volt nagyon izgalmas a filmben, ahogy folyamatában felépül ez a vallásos zsidó karakter. Ahogy a gyermekkori emlékeiből kiindulva hol tart most és majd hova fut ki. Amikor filmet készít valaki, a néző fejével is próbál gondolkodni. Jó esetben azon gondolkodunk el a film vége után, hogy mi történik majd ezután a szereplőkkel. Nem ott ér véget a történet, ahol véget ér – és ez csak akkor működik jól, ha a karaktereket jól építjük fel. Reméljük, hogy ez tud adni a nem zsidók nézőknek vagy olyan embereknek is, akik elzárkóznak az ilyen típusú témák befogadása elől. Bemennek a moziba, megnézik a filmet és szerencsés esetben elfogadják, hogy ez is egy választás, ez is egy életforma. Fontos, hogy toleránsabbak legyünk egymás iránt.
BÁ: A kommentekben olykor megjelenő „zsidózás” azért is furcsa számunkra, mert az a szó, hogy zsidó, nagyon sok mindent jelenthet (ez megjelenik a filmben is). Akik ilyeneket írnak, úgy írják oda ezeket a megjegyzéseket, mintha a zsidóság egy nagy massza lenne, miközben az egy ötven országban szétszórt, különböző, vallásos, nem vallásos emberek összessége. Ettől válik a zsidóknak és nemzsidóknak is érdekessé a Lefkovicsék gyászolnak. A zsidóknak azért, hogy lám, ennyifélék vagyunk, a nemzsidóknak pedig többek között azért, mert úgy gondolhatják: nahát, én ennél sokkal szűkebb képben gondolkodtam a zsidó szó hallatán, pedig sokkal változatosabb a jelentése, mint hittem.
– Az a prekoncepció is előkerülhet a filmcím láttán, hogy biztosan ez is egy „holokausztfilm” – mert ha zsidók vannak benne, akik gyászolnak, akkor csak az lehet itt Kelet-Közép-Európában.
AA: Ez nem egy holokausztfilm, nagyon fontos, hogy ez egy pozitív alkotás arról, hogy hogyan élünk, hogyan élhetünk, a történeten belül (és a zsidóságon belül) is különbözőek a szereplők választásai. Nagyon kevés film készült arról, hogy egy adott helyen, egy zsidó közösségben élő, vagy éppen nem ott élő (esetünkben a nagyapa) emberek választásairól. Mindig is azt képzeltem, hogy szeretnék filmet készíteni a zsidóságról és ha sikerül, akkor annak ilyen íze kell, hogy legyen.
BÁ: Érzek egy felelősséget ezzel kapcsolatban, mivel még nem nagyon készült ilyen típusú film itthon. A magyarországi zsidó közösségek tagjai sok esetben még nem lépték meg azt, hogy ne a holokauszttal identifikálják magukat, hanem úgy, hogy: ezek vagyunk mi, és ez történik velünk a hétköznapokban most.
Azzal, hogy a holokauszttal kapcsolatos témájú filmeket ismerik az emberek, azt érzik sokan a szekuláris világban, hogy bár nem antiszemiták, mégis mindig bűntudatot keltenek bennük a holokauszt-témával. Muszáj túllépnünk azon, hogy egy traumával határozzuk meg magunkat. Az jó dolog, hogy egyre több olyan film készül, ami már nem ennek mentén határozza meg a zsidóságot. A mi filmünk egy elem ebben a törekvésben, azt szeretnénk, ha ez lenne inkább az irány. Sokan dolgoznak/dolgozunk ezen, hogy legyen új identifikációja a zsidóságnak. Ezért azt szeretnénk elérni, hogy ez egy olyan film legyen a zsidókról, amire beülnek zsidók, nem-zsidók egyaránt, legyen ez egy közösségi élmény.
Nagyon nehéz kimondani, mert nem píszí, hogy sokszor van az, hogy az emberek már nem akarnak holokauszt-filmeket nézni. Ezért fontos, hogy változzon a prekoncepció egy filmcím láttán.
– Különös aktualitást adnak az október hetedikei események a film azon részének, ahol az alijázott fiú a katonaságban eltöltött időszakáról mesél el a nagyapának részleteket.
AA: Izraelben van egy korhatár, hogy hány éves korig tart a katonakötelesség, amikor alijázik valaki. A főszereplőnk 18 éves korában költözött ki Izraelbe, így természetesen teljesítette a szolgálatot. Amikor a forgatókönyv íródott és a forgatás elkezdődött, akkor ezeknek a történéseknek még nyoma sem volt. A folyamatos konfliktusnak nyilván igen, de ez a mostani eléggé felkavaró mindannyiunk számára, sajnos aktualizálta Iván traumáját.
BÁ: Nem véletlen, hogy a filmben is elhangzanak az izraeli helyzetre vonatkozó mondatok, mert ez a konfliktus nem tegnap kezdődött, hanem jó pár ezer éve megoldatlan szituáció, aminek most egy szörnyű csúcsosodását látjuk – jóval nagyobb médiafigyelemmel, mint azelőtt. A filmben elmesélt történet a hadsereggel kapcsolatban (aki már látta, tudja, aki még nem látta, nézze meg és megtudja) egy konkrét szituációból, egy valós katonatörténetből inspirálódott. Bár közel húsz éves a sztori, szinte szóról szóra megmaradtak bennem az ismerősöm által elmeséltek, élénken élnek bennem a szavai, amelyek nagyon illettek a kerettörténetbe.
– A különböző gyászformáknak az ütköztetésével és egymás melletti bemutatásával végső konklúzióként az elfogadás rajzolódik ki. Ez volt a cél?
BÁ: A végső célunk valóban az volt, hogy egy „befogadható” drámát lássunk ebben a témában. Hogy ne féljen az ember bejönni rá, pedig elsőre ijesztő lehet a film tónusa, hiszen a címben ott van az a szó, hogy gyászolnak. Az volt a cél, hogy miközben a néző átéli ezt, érzelmileg a szomorú és az élet hozta abszurditással az emberi, megmosolyogtató oldal is bejöjjön egyszerre. Ezáltal a kiegyezés, kibékülés, a megoldás felé haladás is kapcsolódik ehhez. Az életben is ez segít, ha tudjuk magunkat kissé távolabbról, ironikusan nézni. Miért vagyok én ennyire rágörcsölve, mikor ennél nagyobb problémák is vannak az életben? Például az, hogy mi történik a gyerekkel – talán vele (is) érdemes lenne foglalkozni, nemcsak azzal, hogy mi vitatkozunk, és a sérelmeinket emlegetjük.
– A forgalmazás és a film utóélete kapcsán milyen terveik vannak?
AA: A forgalmazásról már több helyen beszéltünk, jelenleg van egy Észak-Amerikai forgalmazónk, aki már elég sok fesztiválra benevezte a filmet és a szám folyamatosan nő. Európában is nemsokára megtörténik a fesztiválpremierünk és a film 22-én kerül a hazai mozikba. Ezenkívül szeretnénk, ha a film eljutna oktatási céllal hazai iskolákba, hogy amikor a zsidóságról szó van, akkor ne csak a klasszikus holokauszt-filmeket vetítsék, hanem lehet akár egy kicsit felemelőbb hangvételű, jövőbe mutató művet is bemutatni. Ez egy fontos célunk. Ennek érdekében járjuk az országot és mutatjuk be a Lefkovicsékat a lehető legtöbb helyen, a magyar forgalmazónknak, a Mozinetnek köszönhetően.
| Szintén február 22-től látható országszerte a film mozikban. Bővebb információt itt talál. |
Fotók: Paseczki Lídia, Mozinet és Racsmány Kata