Az 52 éves Rachel (Ruchie) Freier a világ egyetlen haszid bírónője, aki nem lát ellentmondást vallásos hite és világi karrierje között.
„Az emberek mindig abból csinálnak nagy ügyet, hogy én vagyok a világ első haszid bírónője, pedig a férjem, David, az első haszid férfi, aki arra biztatta a feleségét, hogy induljon a választásokon, megszervezte a kampányt, megoldotta a finanszírozást és megszerezte a rabbik támogatását. Ő az igazi úttörő!” – jelentette ki a bírónő.
Ruchie Freier elsősorban vallásos, haszid nőnek tatja magát, és a legfontosabb szerepe az életében az, hogy feleség, anya (hat felnőtt gyermeke van), nagymama, és a brooklyni Boro Park zsidó közösségének tagja. Jogi karrierjét sem tudta volna felépíteni a család és a közösség támogatása nélkül. Különösen, amikor bírói pályára lépett, mert Amerikában ehhez szükség van a választói szavazatok begyűjtésére is.
A kampány során odafigyeltek a haszid közösség igényeire. A Boro Park körzetében osztogatott propagandaanyagok mind jiddis nyelven készültek, és nem tartalmazták Ruchie fényképét, mert a helyi szokások, a szemérmességet előíró szabályokra hivatkozva, nem engedik meg nőkről készült fotók közzétételét.
Freiernek két versenytárssal kellett megküzdenie: egy szekuláris zsidó nővel és egy ortodox férfival. Ezen kívül olyan, vegyes vallási és etnikai összetételű körzetekben is diadalmaskodnia kellett, mint Bay Ridge, Bensonhurst, Dyker Heights vagy Windson Terrace.
„Olyan emberek ajtaján is bekopogtam, akik feszületet viseltek a nyakukban. Emlékszem valakire, aki beinvitált a házába, és érdeklődéssel hallgatta, amit mondtam. A végén azt mondta, hogy meggyőztem és rám fog szavazni. Azt hiszem, hogy fontos a választók számára, hogy a valóságban is lássák az indulókat, és érezzék a feléjük irányuló bizalmat. Ezzel lehet megszerezni a támogatásukat.” – mondta Freier. „Én mindig büszke zsidó és büszke haszid voltam. Vannak, akik baseball sapka alá rejtik a kipájukat, vagy olyan parókát vesznek, amit nem lehet megkülönböztetni a hajtól. Jobb egyértelműen képviselni, hogy ki is vagy valójában, nem számít, ha kilógsz a sorból” – tette hozzá.
Freier bírónő büntetőügyekben ítélkezik. Az előállított gyanúsítottak jobbára lecsúszott, szegény sorból származó emberek. Vajon mit tenne, ha egyszer csak egy haszid vádlott felett kellene pálcát törnie? Talán átadná másnak az ügyet? Erről Freier nem volt hajlandó nyilatkozni, ahogy politikáról sem, mert nem szabad elfogultnak tűnnie.
Ruchie Freier önmagát a haszid közösség és a külvilág közötti összekötő kapocsnak tartja, és megtestesíti a két világ között létrehozható összhangot. „Senkinek sem akarom megmondani, hogy mit tegyen, de remélem, hogy az én történetem megmutatja, hogy mit lehet elérni úgy, hogy az ember tagja marad a haszid közösségnek.”
Freier eleinte vallásos zsidó intézményekben tanult, majd beiratkozott az állami Brooklyn Law Schoolba, ami valóságos kulturális sokk volt a számára. Életében először került teljesen szekuláris környezetbe és félt, hogy ez hatással lehet az értékrendjére.
„Ekkor egyezséget kötöttem Istennel: Kérlek, segíts, hogy anélkül végezzem el ezt az iskolát, hogy sérülne a meggyőződésem. Cserébe ígérem, hogy mindig segíteni fogok, amikor a gyermekeid ügyében kell eljárnom. (…) Meglehetősen sok kihívás elé állított Isten. Én pedig elkezdtem a haszid közösségben élő veszélyeztetett gyermekekkel és nőkkel foglalkozni és egy alapítványt is létrehoztam az érdekükben. Ezen kívül alapítottam egy kizárólag nőkből álló mentőegységet is.” – mondta.
Freier egyébként határozottan elutasítja, hogy feminista lenne. Ennek a vallási életre is lenne kihatása, mert a tradicionálisan férfiak által betöltött szerepeket osztaná a nőkre, ő pedig nem tenne olyat, ami ellentétben ál a zsidó törvényekkel. Ezzel együtt Ruchie kicsit lazított a szigorú szokásokon: bár televíziójuk természetesen nincs, időnként megnéz egy-egy filmet, autót vezet, szívesen korcsolyázik és okostelefonja is van.
Az egyetemen mindenkivel jó viszonyban volt és társai hamar megtanulták, hogy Ruchie-t hiába is hívnák partizni. A bíróságon sem volt még probléma abból, hogy szombaton és ünnepeken helyettest kellett találniuk, és antiszemita incidenst sem tud felidézni. Freier akkor szembesült a problémával, amikor egy ügyvédi irodában gyakornokoskodva fültanúja volt férfi kollégái ízléstelen viccelődéseinek és trágár nyelvezetének. „A zsidó iskolában azt tanultuk, hogy ha valamilyen zavaró helyzetben találjuk magunkat és nem teszünk ellene semmit, akkor idővel megszokjuk és megkedveljük azt. Nem akartam, hogy ez történjen. Odamentem a főkolomposhoz, elmagyaráztam neki, hogy neveltetésem miatt nagyon zavaró ez a stílus. Ezt ő megértően fogadta, és soha többet nem fordult elő, hogy illetlen megjegyzéseket tettek a jelenlétemben”.
A férfiakkal való kézfogás tilalmát már nehezebb volt elfogadtatnia. „Volt, aki megértőnek tűnt, majd kézfogás helyett megpróbált átölelni… Amikor egy férfi kezet nyújt, azt mondom: Haszid vagyok, nálunk férfiak és nők nem fognak kezet. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem lehetünk barátok”.
zsido.com
Forrás: Forward