A koronavírus-járvány mindenkit elszakított megszokott életétől, szerettei jelentős részétől, munkájától és kedvelt elfoglaltságaitól. Bízom benne, hogy e fájdalmasan sok szenvedést okozó kór mihamarább, és remélhetőleg örökre eltűnik az életünkből. Mindemellett szeretnék emlékeztetni arra, hogy a mostani, kedvezőtlennek tűnő körülményeket, a kényszerű visszavonulást a zaklatott világ kihívásaitól, elmélyedésre, önmagunk fejlesztésére, illetve az igazán fontos dolgok felismerésére és előtérbe helyezésére is felhasználhatjuk.
A kollektív traumákat általában változások kísérik
Valahányszor, amikor eddig gyökeres változás következett be, vagy ahogy mondani szokás, paradigmaváltás zajlott le az emberiség történelmében, az mindig egy-egy világégéshez, de legalábbis valamilyen kollektív traumához kötődött. Természetesen ezek a változások az utókor szemében elsősorban a technológiai áttörések, illetve a korábbi viszonyokat alapvetően megváltoztató társadalmi mozgások miatt maradtak emlékezetesek. Mégis, fontos hangsúlyozni, hogy ezeket az átrendeződéseket mindig megalapozták, vagy gyakrabban nyomon követték olyan szellemtörténeti, sokszor az emberek ontológiai helyzetének újraértelmezését is elhozó átalakulások, amelyek a megítélésem szerint – ha szorosan összefüggnek is azokkal –, fontosabbak az említett technológiai-társadalmi változásoknál. Véleményem szerint komoly esély kínálkozik arra, hogy a koronavírus-járvány nyomán ismét ilyen nagyléptékű változás következzen be az emberiség életében.
A 2008-as világválságot követően a második világháború után kialakult, és a vasfüggöny leomlásával a Francis Fukuyama és más elemzők által a végső győzelem dicsfényével felövezett világrend meginogni látszik. Olybá tűnik, mintha a történelem mégsem ért volna véget, nem beszélve arról, hogy számos folyamat, például egyes feltörekvő, ambiciózus világpolitikai szereplők megerősödése, és az ennek folyományaként sűrűsödő nemzetközi konfliktusok, vagy éppen a növekvő eladósodottság emelkedő kockázatai a koronavírus-járvány miatt (is) napról-napra érzékelhetőbbé válnak.
A világrend mindenkori megváltozását azonban – amint arra már céloztam – a meglátásom szerint nem célszerű teljes egészében a társadalmi mozgások átalakuló dinamikájával, vagy pusztán a technológiai áttörések fényében értelmezni. Ezeknél fontosabbnak tartom az ember antropológiájának változásait, vagyis azt, hogy a mindenkori egyén miként vélekedik a világban elfoglalt helyzetéről.
A tudomány vallása
A felvilágosodással kezdődően elindult egy olyan folyamat, amelyben a tudomány szerepe alapvetően megváltozott. Egyfelől a természettudományok és ezek nyomán a technológia lélegzetelállító fejlődésnek indult, ennek eredményeként vált ilyen kényelmessé, és sok tekintetben biztonságossá a világunk – bár a civilizációs vívmányainkból levezetett biztonsággal kapcsolatos vélekedéseink inherens korlátaira a mostani járvány is kérlelhetetlen egyértelműséggel rámutat –, másfelől a valóban lélegzetelállító eredményeink az évszázadok során szép lassan elfeledtették velünk, hogy a technológia valójában csak egy eszköz, de nem maga a Dolog. Vagyis az életünk értelme, a cél, amiért küzdve a világban legjobb esetben rendelkezésünkre álló 120 évünket eltöltenünk érdemes.
Eszközként szemlélve, és ezt újra hangsúlyoznom kell, a technológia vívmányait minden csodálatunk megilleti. A tudománynak köszönhetően az elmúlt fél évszázadban a születéskor várható élettartam csaknem harmadával, 72 évre nőtt a világban. A mélyszegénység a felére, a csecsemőhalandóság pedig 72%-kal csökkent. Ugyanakkor azt is látnunk szükséges, hogy a létezést érintő alapkérdéseket, amelyeket nem csak az antik világ embere, de az újkorig gyakorlatilag mindenki feltett magának, ma már meglehetősen kevesen firtatják. Márpedig ezek azok a metafizikus magasságokig elvezető kérdések, amelyek a helyünket és a feladatainkat egyaránt kijelölik a létezés összetett szövetében: van-e a célja és értelme az életemnek, illetve a világ létezésének? Ha igen, mi lehet az?
Mindazonáltal az elmúlt 4-5 évtizedben eljutottunk odáig, hogy a posztmodern valóság embere e kérdéseket többé nagy valószínűséggel ne tegye fel, mi több, már e kérdések feltevésére irányuló igyekezetet is feleslegesnek, értelmetlennek ítélje. Ugyanis a tudomány ezen új, mindenre választ talál, ezért a szerepe a végletekig felmagasztosul.
A szcientizmus felemészti önmagát
Csakhogy a felvilágosodás pozitivista objektivitásra törekvése végső soron szubjektivizmushoz és relativizmushoz vezet. Célkitűzései ugyanis már-már mindenek fölé emelt (ezért többé nem eszközként kezelt) „tökéletes” módszertan állítólagos objektivitása ellenére absztraktak maradtak, azaz legfőként mégiscsak az igazság keresése vezérli. Ennek megfelelően az „objektivizmus” programját képtelen beteljesíteni. Ezen ismeretelméleti paradoxonból kiindulva ráadásul csakhamar eljut addig a felismerésig, hogy a külső világ nem vizsgálható „objektíven”. Innen már csak egy lépés, hogy elérkezzen a „minden elmegy”, valamint az egymást váltó paradigmák tudományfilozófiai kinyilatkoztatásaiig, majd ezek abszolutizálásáig is. A fentiekből következően a metafizikai természetű kérdések úgyszólván „okafogyottakká” válnak, a tudományos emberkép egydimenzióssá silányul, és mivel ez a redukcionista aktivizmus a társadalommal kapcsolatos kijelentéseket is dominálni kezdte a legutóbbi időkben (hazánkban egyelőre kevésbé), a társas kapcsolataink alakítását is a „tudományvallás progresszivista hívei szeretnék egyre inkább meghatározni.
Mivel minden „társadalmi konstrukció”, saját identitásunknak is szükségképpen annak kell lennie. Ennek megfelelően a biológiai korlátok elmosódnak, és annál, hogy ki minek is született, illetve annál, hogy mi az, ami a józan észnek és a társadalom szempontjainak egyaránt megfelel, időközben jóval fontosabbá vált, hogy minek érzi magát. Ezért a nyugati világban például a Facebook felhasználói ma már 71 különféle gender-meghatározás közül választhatják ki azt, amelyiket a legmegfelelőbbnek gondolják önmagukra nézve. Azokat pedig, akik kritikát fogalmaznak meg ezzel szemben, vagy nehezményezik a különféle „társadalmi nemekhez” önkényesen társított, mondvacsinált megszólítások használatának drákói szigorát, a folyamatosan balra tolódó akadémiai világ könyörtelenül kiveti magából. Így járt a közismert példával élve a Torontói Egyetem pszichológia tanszékének világhírű professzora, Jordan Peterson is, vagy éppen James Damore, a Google programozója, aki 10 oldalas memóban értekezett a nemek közötti, biológiai alapú kognitív különbségekről.
Külön érdekes, hogy a tudomány vallása – hangsúlyozom, történészként magam is őszinte híve vagyok mind a tudományoknak, mind a tudományos eredményeket hasznosító modern technológiának –, azaz a túlhajtott, és az élet összetett szépségét, „misztériumát” kiiktatni igyekvő, szélsőségesen redukcionista szcientizmus, vagy ahogy nevezni szeretem, a „tudományizmus”, miután ráébredt önnön társadalomformáló erejére, egyúttal a relativizmus csapdájába esett, a szemünk láttára kezdi el önmagát felemészteni. Először csak posztmodern pszeudotudományok sorával töltötte fel az egyetemei tanszékeket nyugaton, majd új hangadói elkezdték a reáltudományok és humaniórák konzervatív szemléletű képviselőit ekézni, mondván, ezek csak „elnyomó kereteket” állítanak a „valóban szabad”, értsd: sehova sem vezető gondolkodás elé.
Márpedig az életnek értelme van
Amennyiben a létezésünk magától értetődő és többé nem értékelünk semmit, arról is hajlamosak vagyunk elfelejtkezni, hogy az életünknek értelme van. Csupa olyasmivel kezdünk el foglalkozni, aminek nincsen tétje. Viszont így könnyen eljuthatunk odáig, hogy bár jólétben élünk, mégsem érezzük jól magunkat a bőrünkben, hiszen az ember élete – minden idők egyik legnagyszerűbb, a haláltábort is megjárt pszichiátere, Viktor Frankl felismerése nyomán – csak abban az esetben teljesedhet ki, ha úgy érezheti, hogy a létezésének értelme van.
A tudomány azt hangsúlyozza, hogy mindenre képes, és minden korábbi kiszolgáltatottság, ami korábban elvezette az embert a lét alapkérdésein való gondolkodásig, eltűnhet a segítségével. Ám a koronavírus megjelenése eloszlatta ezeket a hiteket, és a betegség nyomán ismét mindenki feltenni kényszerül a legfontosabb, a saját létezésének értelmére irányuló kérdéseket. Másképpen fogalmazva, a dolgoknak újra valódi tétje van. Többé nem pusztán a kedvünk, elvárásaink, és a megfigyeléseink függvénye minden.
Ezekben a napokban mindenki a saját bőrén tapasztalhatja, mennyire kiszolgáltatottak vagyunk. Éppen ezért nagyon bízom abban, hogy minél többen eljutunk odáig, hogy újra felismerjük: hagyományaink örökérvényű igazságokat közvetítenek felénk. Természetesen nem tudhatom, valóban így alakul-e, de a világban egyre többen kezdenek visszatérni a józanság útjára. Ezért tartom az előző példánkhoz visszatérve üdvözlendőnek, hogy az anyakönyvi eljárásról szóló magyarországi törvény kiegészül azzal a kitétellel, hogy a születési nem az elsődleges nemi jelleg, illetve kromoszóma alapján meghatározott biológiai nem, és a törvény módosításaként a szövegbe bekerül, hogy a személyazonosító adatok nyilvántartása tartalmazza az érintett születési nemét és ez az adat nem változtatható meg.
Bízom benne, hogy amennyiben – jó esetben legalábbis – legalább részben magunkba mélyedve kényszerülünk eltölteni azt a reményeim szerint nem túl hosszú időt, amely még előttünk áll addig a pillanatig, amíg az életünk visszatérhet a megszokott kerékvágásába, minél többen eljutunk annak a felismeréséig, hogy a dolgoknak értelmük, jelentésük és céljuk van. Van valami, ami az anyagi világ mögött meghúzódik. Ekkor elkezdhetünk valóban felelősséget vállalni az életünkért.
zsido.com