A 18. században, amikor a nagy Báál Sém Tov tanításainak köszönhetően a haszidizmus virágzásnak indult, a tudás mesterről tanítványra, majd apáról fiúra szállt. A mesterek harmadik generációjában a mezricsi Dov Beer egyik tanítványaként ragyogott fel a szaszovi cádik, reb Majse Júda Léb Erblich (1745–1807), aki egyhamar zsidó szívek ezreit hódította meg a Tórának.
Reb Majse Júda Léb svát hónap 4-én, szép korban, életével megelégedetten térhetett vissza Teremtőjéhez, s így valószínűleg a legrosszabb rémálmában sem merte volna azt gondolni, hogy egyik fia a halála után letér a Tóra útjáról…
Pedig alig, hogy sírba tették a szaszovi cádikot, éppen, hogy letelt a siva, az első gyászhét és még alig kezdődött a slosim gyászidőszaka, amikor egyik fia elszakadt a szülői háztól, messze sodródott Szaszovból és könnyelmű, világi életet kezdett el élni, mintha teljesen kitörlődött volna minden ami az ősei hitéhez kötötte őt. A városka lassan elfelejtette a fiút, a haszid udvar is lemondott róla.
Tíz évvel később történt, hogy váratlanul megjelent a szaszovi jámboroknál, s könnyes szemmel kérte őket, hogy fogadják újra maguk közé. A tsuvának, vagyis az igaz szívből jövő megtérésnek pedig nincs olyan vallásos ember, aki ellen tudna állni, így visszafogadták. Azon túl alázatos, s hallgatag jámborként élt közöttük haláláig. Megtérésének történetét a halála előtti napon mesélte el egy másik aggastyánnak:
„Mint nyitott könyv áll mindenki előtt milyen kicsapongó, lázas életet éltem. Sok városban jártam, messze nyugaton, tengereken és hegyek között. De egyszer, magam sem tudom hogyan történt, egy baráti társasággal visszavetődtem valahová Lengyelországba, már a nevére sem emlékszem, hogy pontosan hová. Nagy lakomát csaptunk, mert a csapatból az egyik örökséghez jutott, azt ünnepeltük. Már éjféltájt lehetett, amikor egy hangos mulatóhelyen egyikünk azt indítványozta, hogy fogassunk be a szekérbe, s hajtassunk a szomszéd városba ahol valami énekes komédiások lépnek fel éppen.
Ugyan még tartott a tél, de az évszakhoz képest különösen enyhe, szinte tavaszi idő volt, így aztán borgőzös fővel a szomszéd városba hajtottunk. Azonban amikor a városba érkezünk karnevál helyett halotti csend fogadott minket. Mi persze a kocsiról hangosan kiabálva jártuk végig az utcákat, nótázva keresve azt a kocsmát amely még befogadna minket.
Hajnal felé, amikor már csak kóvályogni bírtunk, egy városszéli szűk sikátorhoz értünk, amikor én egyszer csak hátramaradtam a társaság többi részétől. De nem zavart ez a kis magány, sőt, ebben a pillanatban igen tisztán emlékszem, már valami különös öröm érzése lüktetett bennem, egy olyan furcsa érzés, amikor valaki azt szeretné, hogy én boldog legyek.
Az utca végén három hegyre nyílt a kilátás melyek éppen akkor kezdtek kibontakozni az éjszaka sötétségéből. És ebben a pillanatban, ahogy ott a sikátorban egymagam álltam, világosan láttam, hogy a három hegy egymásnak hajlik s hallottam amint felsóhajtanak: »Jiszgádál vöjiszkádás sömé rábó!…«
Úgy csuklottam össze, mint akit szíven ütöttek. Megfordultam, de a vidám társaság már rég messze járt, nem törődtek velem, talán észre sem vették, hogy elmaradtam. Kiáltani akartam, de egy hang sem jött ki a torkomon. S akkor az utca is mintha megváltozott volna és hangok töltötték meg a levegőt.
– »Jiszgádál vöjiszkádás sömé rábó!…« – suttogták a házak.
– »Jiszgádál vöjiszkádás sömé rábó!…« – búgták odakint az erdők és a folyók.
– »Jiszgádál vöjiszkádás sömé rábó!…« – kiáltotta a hajnal a város felett.
– »Jiszgádál vöjiszkádás sömé rábó!…« – dadogták a kövek, a fák, füvek, virágok. Az egész város megmozdult.
– »Jiszgádál vöjiszkádás sömé rábó!…« – sírta ezer emberi hang a távolból.
Tántorogva értem az utcasarokra, ahol egy öreg koldus aludt egy kapuban összegömbölyödve. Felráztam, s megkérdezte tőle: »Ember, micsoda város ez? Hol vagyok?«
»Szaszov.« – felelte fáradtan és szemeit újból lehunyta. Majdnem elájultam. Hát Szaszovban vagyok, apám városában! Dehát milyen nap van ma? Tél vége, január… és hirtelen a szívembe vágódott: ma van tíz éve, hogy apám meghalt… és itt a fák, az erdők, a hegyek és a város mondják érte a kádist. Helyettem.
Leroskadtam az utcasarokra és sokáig sírtam. Végül viszont valami olyan boldogság töltött el, amilyet még sohasem éreztem gyermekkorom óta. Mintha az apám lett volna valahol egészen közel hozzám és a fejemet simogatná. Végre újból megtaláltam, már újra az enyém volt!
Ekkor határoztam el, hogy visszatérek a vallás útjára. Hogy hazamegyek, most már örökre.”
Legenda a rebbe megtért fiáról című elbeszélés alapján.