G.S: Milyen családi háttérből érkeztél a Chábádba?
Raj Ágnes: Nem vallásos, de erős zsidó identitással rendelkező családban nőttem fel. Engem viszont mindig is nagyon érdekelt a vallás, s annak lelki vonatkozásai elsősorban. Jesivákról, s az abban folyó tanulásról először Chaim Photok könyveiben olvastam. S azt éreztem, hogy én is nagyon szeretnék így tanulni a zsidóságról. És egyszer csak megláttam egy hirdetést a Pesti Estben: „A Zsidó Tudományok Szabadegyeteme megkezdi első szemeszterét” (szerintem ez 2000-ben vagy 2001-ben volt). Akkor már nagyobbak voltak a gyerekeim, így több szabadidőm lett, s jelentkeztem a Szabadegyetemre. Soha nem felejtem el az első órákat, amikor Oberlander Báruch és Köves Slomó tartotta az előadásokat. Alig tudtam elhinni, hogy egy 40 éves, magyar zsidó nő tanulhat „jesivában”. Ez az élmény aztán örökre meghatározta kapcsolatomat, kötődésemet a Chabad közösséghez.
G.S: Mi a legjobb emléked a chábád közösséggel kapcsolatban?
R.Á: Amikor Slomóval, s az akkori jesiva bocherekkel Amerikában jártunk a Rebbe halálozásának évfordulóján. Imádkoztunk a zürichi repülőtéren, voltunk Brooklynban (soha annyi szőke zsidó nő nem járt még ott, mint akkor) meglátogattuk a Rebbe irodáját, s benézhettünk a zsinagógába, amit addig csak videókon láthattam. Valamint, s nem utolsó sorban, sok-sok kis gyertyalánggal, mint lelkek útmutatója, eltölthettünk egy kis időt a Rebbe és apósa sírjánál. Számomra olyan mély és meghatározó élmény volt az utazás, hogy úgy éreztem, ennek a közösségnek én is tagja, tevékeny tagja szeretnék lenni.
G.S: Hogy kapcsolódtál be a hitközség munkájába?
R.Á: Örülök, hogy részt vehettem a Hanna Klub megalakításában, hogy segíthettem az akkor még kis létszámú óvoda, bölcsőde munkáját. Egy időben – mikor az unokáim születtek – sajnos nem tudtam annyira aktívan részt venni a közösség életében, de teljesen soha nem szakadtam el, és örülök, hogy most megint itt dolgozhatok. Ez számomra nemcsak „munka”. Zsidó közösségben dolgozhatok, s úgy érzem munkám által a zsidóságért, a zsidó közösségért, annak fejlődéséért is munkálkodom. Ez a közösség az elmúlt kb. 13 évben hihetetlen fejlődésen ment át. Onnan indulva, hogy Baruchék előszobájában ketten-hárman dolgoztunk, s a családias Tamási Áron óvoda után ma már egy komoly intézmény a Bét Menáchem, ahol 0-14 éves korig fogadják a gyerekeket. Jó pár alapítványt hívott életre közösségünk, felölelve minden korosztályt. Jó érzés ennek a rengeteg fejlődésnek tanújának és aktív résztvevőjének lenni.
G.S: Mi volt a legnagyobb kihívás, amivel megküzdöttél?
R.Á: Az elmúlt 2-3 évem nem volt könnyű. Egy közel 25 éves vállalkozást kellett felszámolni, befejezni. Ékszereket és divatékszereket árultunk, amit nagyon szerettem. De a válság sajnos minket sem került el, s a forgalmunk annyira visszaesett, hogy üzletünket be kellett zárni. Az ezt követő időszakban szinte csak a családomnak éltem, segítettem az unokák körül. Ami persze nagyon szép, de úgy éreztem, hogy várnak rám még feladatok, kihívásokat. És én akartam is őket. Nehéz helyzet volt, mert egy kialakított, bejáratott életet kellett feladni, s újra építeni. Aztán az unokák is óvodába, bölcsődébe kerültek. Ekkor – igazán jó időben – keresett meg Nógrádi Bálint, hogy a pénzügyi osztályon adódna egy álláslehetőség és én boldogan elfogadtam.
G.S: Mik a terveid a jövőre?
R.Á: Jelenleg azon munkálkodunk, hogy életre keltsük a Heszed Alapítványunkat, mely széles körben szeretné segíteni a rászorultakat (adományok osztása rászorulóknak, családsegítés, fiatalok fogadása a kötelező társadalmi munkák elvégzésében, stb.). Ez azért is lenne fontos számomra, mert így szociálpedagógusi végzettségemet is tudnám kamatoztatni. Lehet, hogy nem pont akkor, amikor hazajöttünk az amerikai útról, szóval nem pont akkor alakult számomra egy állandó munka. De mostanra összeálltak az út, az utam kis darabkái, ami elvezetett a mostani helyzethez. És úgy érzem: megérkeztem, a helyemen vagyok, és köszönöm nagyon jól vagyok!