Ijár hónap másodikára esik a negyedik lubavicsi rebbe, Smuel Schneersohn rabbi, a Máhárás születésnapja. Életéről korábban például itt és itt írtunk. Hozzá kapcsolódik a következő történet.

Volt egyszer egy haszid, aki egy kis fogadó bevételéből tartotta fenn egyre növekvő családját. A kis orosz falu papja, aki különösen gyűlölte a zsidókat, dühös volt a hászidra, irigyelte tőle a „gazdagságát”, különösen amiatt, mert a saját hívei is a zsidó fogadóját látogatták. Hiába szidta és átkozta a zsidókat minden egyes alkalommal, amikor beszédet mondott a templomban, a hívei mégis ehhez a hászidhoz mentek a szomjukat oltani. Végül elhatározta, hogy megnyitja a saját kocsmáját, hogy tőle vásároljon mindenki és a hászid elveszítse a megélhetését.

Terve azonban nem működött: senki nem mert berúgni a pap előtt, aki ettől még dühösebb lett. Álságosan elment a zsidóhoz, és üzletet ajánlott: mivel nincs elég ember a faluban, hogy két fogadó megélhetne, egyiküknek be kell zárnia. Ezért cserébe a másik egy meghatározott összeget fizet annak, aki a bezárás mellett dönt. „Itt éltem egész életemben, és ebből a fogadóból tartom fenn magam és a családomat. Mit tehetnék, hova mehetnék? Neked azonban van munkád, földed, ha nem lesz fogadód, akkor is meg tudsz élni.” – mondta a hászid. A pap úgy tett, mintha meggyőzte volna, és azt mondta: „Igazad van. Bezárom a boltomat. De mivel ez mégiscsak egy új korszak kezdete a számomra, igyunk az új barátságunkra, és hogy mindenki értesüljön erről, igyunk az egészségünkre együtt”. A zsidó poharakat és vodkát hozott, de egy óvatlan pillanatban a pap kicserélte az egyik üveget egy másikkal, amit addig a köpenye alatt rejtegetett. A pap maga töltött az odacsempészett üvegből az egyik jelenlevőnek, aki néhány korty után holtan esett össze. A pap kiáltozott, hogy a zsidó megmérgezte az egyik helybélit, rendőrt hívtak és bíróság elé idézték a hászidot. Attól a naptól fogva senki nem ment a zsidó fogadójának környékére sem.

A bírósági tárgyalásra kitűzött nap egyre csak közeledett. A hászid nem tudta, mit tegyen, végül vonatra szállt és elutazott a távoli Lubavicsba, hogy tanácsot kérjen a rebbétől, a Máhárástól. Amikor odaért, azonnal bejelentkezett a rebbéhez, és hozzátette, hogy nagyon sürgős, hogy minél hamarabb fogadja őt a rebbe, mert a tárgyalás napja közeledik. A rebbe nem fogadta sem az első, sem a második napon, bár a meghallgatásokért felelős rabbi elmagyarázta a rebbének, mennyire sürgős a helyzet. A harmadik nap hajnalán a rebbe a hászidért küldetett és mielőtt az még egy szót is szólhatott volna, azt mondta: „Menj haza azonnal. Első osztályon utazz. Az Örökkévaló segítsen az utadon!” Első osztályon utazni nem volt olcsó mulatság, a rebbe ezért pénzt is adott a hászdinak, hogy biztosan pontosan hajtsa végre az utasítást.

A fogadós hászid így is tett, elérte a nem sokkal később induló vonatot és nyomban fel is szállt. Mivel aznap még nem volt ideje imádkozni, feltette a tfilinjét és a táleszát, és elmélyült imádkozásba kezdett. Arcán könnyek folytak, ahogy az Örökkévaló segítségéért könyörgött. Már olyan hangosan sírt, hogy a mellette levő kupéban is hallották. Az ott utazó férfiak közül az egyik odament, hogy megnézze, mi történt, a fogadós meg könnyek között mesélte el az egész történetet. A szomszédos kupéban utazók lassan-lassan mind odamentek és ámulva hallgatták, hogy gyilkossággal vádolták meg, holott nem tehetett arról, hogy az az ember meghalt. A férfiak rögtön belátták, hogy a fogadós ártatlan és igazat beszél.

Amit a férfiak nem mondtak el a hászidnak, az az volt, hogy ők valójában a tárgyalásra érkező bírák voltak. Szokás volt akkoriban, hogy egy-egy tárgyalásra néhány nappal korábban, inkognitóban kiküldték a bírákat, hogy felderítsék a körülményeket. A hászid elbeszélése nyomán elhatározták, hogy a papnál szállnak meg.

A papnak jó nagy háza volt, kényelmesen elfértek benne a látogatók. Tisztelettel fogadta a férfiakat, akik elmondták, hogy üzleti ügyekben járnak a környéken és néhány napra szállást keresnek maguknak. Hajlandóak voltak a szokásosnál magasabb árat is fizetni, ha megszállhatnak nála. A pap beleegyezett, sőt, különleges vacsorát is adott a tiszteletükre. A vendégek nem fukarkodtak az italokkal és bőségesen töltöttek a papnak, akiknek előbb-utóbb megeredt a nyelve, és amikor a látogatók a helyi zsidókra tereltél a szót, akkor a kapatos pap elmondta, hogy lakik ott egy fogadós zsidó is, de, mint mondta, ő már elrendezte annak az ügyét, és többet nem lesz szálka a szemében. „Valóban?” – kérdezte az egyik vendég – „Ezeknek igazán nem könnyű kihúzni a méregfogát, mit csináltál?” A pap elmesélte, hogyan cserélte mérgezett italra a fogadós vodkáját és hogyan gondoskodott arról, hogy jó nagy pohárral igyon belőle valaki. A vendégek elismerően bólogattak.

Amikor néhány nappal később sor került a tárgyalásra, a pap döbbenten látta, hogy a bírák nem mások voltak, mint vendégei, akiknek elmondta gaztettét. Most természetesen tagadott, de ez mit sem segített, a bírák addig kérdezgették, amíg végül kénytelen volt beismerni a tettét. A papot kemény büntetésre ítélték, a hászid pedig visszanyerte a becsületét és továbbra is virágzott az üzlete.

És akkor jöjjön a recept:

Batátacsipsz

párve, glutén- és tojásmentes

3 nagy édesburgonya (batáta)

2 evőkanál olívaolaj, vagy más növényi olaj

só, bors, pirospaprika, koriander, ízlés szerint

A batátát megtisztítjuk, és vékony csíkokra vágjuk. Egy tepsit kibélelünk sütőpapírral, a batátacsíkokat beleforgatjuk a fűszerekkel összekevert olajba, majd elegyengetjük őket a tepsiben. 180 fokos sütőben egy-másfél órán át sütjük, időnként átkeverve, amíg kívül ropogós, belül puha nem lesz. Frissen, még melegen kínáljuk.

édesburgonya
Pexels