1955 tavaszán a Rebbe elindította a nőket tanulásra ösztönző programját és arra kérte női küldötteit, hogy aktívan vegyenek részt a felnőttoktatásban. Akkoriban még fiatal házas voltam és férjemmel nem sokkal korábban kezdtük el a küldötti munkát az Ohio-beli Cincinnatiban. Mivel még kezdő voltam ezen a területen, nem hittem, hogy alkalmas lennék a tanári szerepre. Ezzel együtt Bentzion Shemtov rabbi unszolására mégis belevágtam egy női tanulócsoport szervezésébe.
Kezdetben öten voltunk, de a létszám hamarosan harmincra emelkedett. A tanulás mellett ebédeket és vacsorákat is tartottunk. A programokhoz a Rebbe nyújtott folyamatos támogatást és biztatást, tulajdonképpen ő volt a csoportunk elnöke.
Ezzel egyidőben a férjem a Cincinnati Egyetemen kezdett diákokat tanítani. A lányokkal én foglalkoztam a kollégiumban. A férjemet még a reformrabbikat képző Hebrew Union College-ba is meginvitálták Talmudot oktatni. Ő bizonytalan volt, hogy elvállalja-e, ezért a Rebbe tanácsát kérte. A Rebbe belegyezett, azzal a feltétellel, hogy a hallgatók jöjjenek hozzá tanulni és ne ő menjen el az intézménybe. Így is történt, és a következő tíz évben a mi lakásunkon folyt az oktatás.
1956-ban New Yorkba utaztam, hogy meglátogassam a szüleimet, és kihasználtam az alkalmat, hogy személyesen találkozzam a Rebbével. Amint beléptem az irodájába, a következőt kérdezte jiddisül: „Miért olyan sápadt?” Ez szíven ütött, mert azt gondoltam, hogy jól festek abban az új ruhában, amit erre az alkalomra vásároltam. Nem igazán tudtam, hogy mit feleljek, de azután azt mondtam, hogy nem rég estem teherbe és talán ez az oka. A Rebbe megkérdezte, hogy van-e aki segít a háztartási munkákban. Nem volt, mert nem engedhettük meg magunknak. A Rebbe mégis azt javasolta, hogy vegyünk fel valakit.
Ekkor megértettem, hogy mindenképpen segítségre van szükségem, ha maradéktalanul el akarom látni a közösségi vezetőként rám háruló feladatokat. Nagyon megindító volt látni, hogy a Rebbe mennyire odafigyelt a küldöttei személyes szükségleteire.
Tíz, Cincinnatiban eltöltött év után úgy éreztük, hogy betöltöttük a küldetésünket, ezért megkérdeztük a Rebbét, hogy elköltözhetünk-e. Aggódtunk New Yorkban élő, idős szüleinkért és a gyermekeink spirituális fejlődéséért is.
Válaszában a Rebbe biztosított minket arról, hogy nincs miért aggódnunk. Elmagyarázta, hogy egy forrásvízzel (és nem esővízzel) működő mikvének különleges erőt tulajdonít a háláchá, mert az közvetlenül kapcsolódik a vízforráshoz. Tehát, ha mi is fenntartjuk a kapcsolatunkat a „forrással”, akkor minden rendben lesz. „Nem számít, milyen távol vannak, amennyiben kapcsolódnak a forráshoz” – mondta a Rebbe.
A Rebbe azt is megkérdezte, hogy a saját lakásunkban élünk-e vagy bérlünk. Természetesen béreltük a lakást. „Ideje vásárolni egyet” – mondta a Rebbe és hozzátette, hogy ez befektetésnek is jó, mert a jövőben emelkedik majd az értéke. Emlékszem, azt mondta, hogy amikor majd eladjuk, már a négyszeresét fogja érni. Ez valóban így történt, mert amikor sok évvel később eladtuk a házunkat, szinte fillérre az eredeti vételár négyszeresét kaptuk érte.
A Rebbe a zsidó oktatással kapcsolatban is bölcs tanácsokkal látott el minket. Egyszer meghívtak egy Montessori módszert alkalmazó iskolába. A gyerekek aktív részvételével zajló tanítást látva arra gondoltam, hogy ez a metódus hasznos lehetne a számunkra is, ezért kifejlesztettem egy e módszeren alapuló oktatási programot. Ezzel együtt volt a Montessori-módszernek néhány eleme, mellyel nem voltam kibékülve, ezért a Rebbe tanácsát kértem. Ő azt mondta, hogy ne merüljek el a módszer filozófiai részében. Használjam fel a gyakorlati útmutatásait a tóratanításhoz, de ne maga a módszer legyen a fontos.
Egy személyes találkozó során a Rebbe megkérdezte, hogy rendezünk-e napközis tábort Cincinnatiban. Amikor azt feleltük, hogy nem, a Rebbe így szólt: „Egy zsidó napközis tábor nagyobb hatást gyakorolhat a gyermekek életére, mint bármilyen rendezvény, melyben az iskolaév során vettek részt”. Bár éppen egy nappal a tanítás befejezése előtt álltunk, mégis azonnal egy nyári tábor szervezéséhez fogtunk, amint hazaértünk.
Akkor is kikértük a Rebbe tanácsát, amikor a lányunk, a tizenéves Esty iskolaváltás előtt állt. A Rebbe azt mondta, hogy gondoskodjunk attól, hogy mindenképpen legyenek már barátai az új iskolából, mielőtt elkezdené a tanévet. Estynek nagyon fontos volt a társasági élet és fontosak voltak számára a barátok. Hihetetlen, hogy a Rebbe tudta ezt és ennyire fontos volt számára a lányunk.
Szokásom volt rendszeresen beszámolót küldeni a Rebbének a programjainkról. Nem gondoltam, hogy a Rebbe túl nagy figyelmet szentelne ezeknek, vagy számon tartaná az érkezésüket. Kiderült azonban, hogy ez egyáltalán nem így van. Emlékszem, egyszer levelet kaptam a Rebbe titkárságáról: „A Rebbe már jó ideje nem kapott beszámolót öntől és aggódik”.
Ezt követően alaposan beszámoltam minden tevékenységünkről és a Rebbe gyakran küldött megjegyzéseket vagy javításokat. Amikor mi rendeztük a Chábád női szervezetének egyik konferenciáját, elküldtem a Rebbének a meghívó tervezetét. Azt javasolta, hogy a „péntek esti vacsora” helyett írjunk „sábáti vacsorát”. Ennyire odafigyelt még a legapróbb részletekre is.
A Rebbe folyamatosan arra tanított minket, ahogyan a többi küldöttjét is, hogy minden kis tett sokat számít. Érezhetjük azt, hogy amit teszünk, csak egy csepp a palackban, a palack azonban a cseppektől telik meg. Személyes törődése, útmutatása mindig csodálattal töltött el és nagy megtiszteltetésnek éreztem a figyelmét.
Reba Sharfstein
Megjelent: Gut Sábesz 22. évfolyam 44. szám – 2020. július 30.
