Édesapám, Sholom Posner sok-sok éven át irányította a Pittsburgh-i jesiva-gimnáziumot. Ebben a városban nőttem én is fel, és ott jártam iskolába 12 éves koromig, amikor is átkerültem a williamsburgi (Brooklyn) Bais Yaakov szemináriumba.
Ebből az időből kezdődnek
a Rebbével kapcsolatos emlékeim. Egy barátnőmmel együtt rendszeresen átsétáltunk Williamsburgból Crown Heights-ba, hogy láthassuk a Rebbe farbrengenjeit. Mindig megvártam, amíg a Rebbe felém nézett, mert az ő mosolya egy egész szobát bevilágított.
Korábban többször is elkísértem a szüleimet, amikor Crown Heightsba mentek, hogy a jesivával kapcsolatos kérdésekről beszéljenek a Rebbével, ám első privát audienciám 1960-ban volt, amikor befejeztem a tanárképzőt, és el kellett döntenem, hogy merre indulok tovább. Négy lehetőségem volt: apám iskolájában tanítok Pittsburgh-ben, elfogadom egy New York-i iskola állásajánlatát, Erec Jiszráelbe utazom vagy csatlakozom nővéremhez, Bessie-hez és férjéhez, akik Milánóban dolgoztak Chábád küldöttekként. Nem tudtam, mit tegyek, és időpontot kértem a Rebbéhez, hogy meghallgathassam a tanácsát.
Ideges és feszült voltam amiatt, hogy hogyan fogok majd hozzá mindennek az elmagyarázásához. Amikor sorra kerültem,
az ajtó kitárult. Amikor beléptem, a Rebbe az asztalánál ült és írt valamit, majd felemelte a fejét. „Jó estét, Posner kisasszony” – mondta. Egyáltalán nem számítottam erre, és nevetni kezdtem. Az idegességem azon nyom-
ban elszállt.
A Rebbe rengeteg kérdést tett fel: miért vagyok olyan sovány, miért vannak fekete karikák a szemem alatt, mire én elmondtam, hogy igen sokat kellett tanulnom a záróvizsgáimra, és emellett tanítok is egy iskolában. Így a Rebbe azzal áldott meg, hogy legyek sikeres minden vállalkozásomban. Azt is mondta, hogy ne aggódjak azon, mit csinálok a következő évben, csak hagyjak magamnak egy kis időt, és pihenjek. Amikor az audiencia véget ért, egyszerűen nem akartam elmenni. Annyira jó és meleg érzés volt a közelében lenni, kedves, atyáskodó mosolya megerősített. Amikor végül elindultam kifelé, úgy éreztem, mintha a fellegekben járnék.
Annak a nyárnak a végén a Rebbe azt mondta a szüleimnek, hogy a legjobb lenne, ha Milánóba mennék, segíteni a nővéremnek. Abban az időben a Rebbe csak házaspárokat küldött ki sliáchokként, én pedig csak egy tizenhét éves lány voltam. Ez tehát igen nagy megtiszteltetésnek számított. Kissé aggódtam a nyelvtudásom hiánya miatt, de a Rebbe azt mondta, hogy minden rendben lesz, mivel kisgyerekekkel fogok dolgozni, a nyelv nem lesz akadály.
Milánóba utaztam, és óvodában tanítottam. Heti hét napot dolgoztam, és megpróbáltam megtanulni olaszul. Néhány hónap után túl súlyosnak éreztem a rám nehezedő nyomást, így egy hosszú, érzelmes levelet írtam erről a Rebbének.
A lehető legcsodálatosabb válaszlevelet kaptam vissza, melyet gyorspostával küldött, ebből idézek részleteket:
„Megkaptam legutóbbi levelét… kissé meglepett a hangvétel… bizonyosan tanult a muszár [zsidó etika] könyveiben, és különösen a hászid tanításokban a jécer hárá, a rossz ösztön munkálkodásáról, hogy hogyan ülteti belénk a depresszió, a kiábrándultság és a reménytelenség érzését annak érdekében, hogy megakadályozzon egy zsidó embert isteni küldetésének teljesítésében. Pontosan ez történt az ön esetében, és meg vagyok lepve, hogy ezt nem vette észre…
Bizonyosan ismeri a Báál Sem Tov mondását, mely szerint a lélek csakis azért jön le a földre hetven-nyolcvan évre, hogy egyetlen zsidónak megtegyen egy anyagi, vagy spirituális jellegű szívességet. Más szavakkal, egy zsidó léleknek megéri megtenni ezt a hatalmas utat, és lejönni az égből a földre, csak hogy egyszer egyetlen dolgot megtegyen egy másik zsidó számára.
Az ön esetében csak az Egyesült Államokból Milánóba vivő útról beszélünk, és ez semmi esetre sem hasonlítható ahhoz az úthoz, melyet a lélek az égtől a földig megtesz. És akármilyen pesszimistának is érzi magát, még maga a jécer hárá is egyetértene abban, hogy ön nem csupán egyetlen szívességet tett, hanem számtalan jótéteményt, és akár csak a gyerekekkel való óvodai munkája jogossá tenné az útját… nem beszélve arról, hogy Milánóba érkezése minden kétséget kizáróan jelentős mértékben megerősítette a nővérét és a sógorát is, és más fiatalokat is arra inspirált, hogy hasonló feladatot vállaljanak.
Azzal kapcsolatban, hogy említi, hogy úgy érzi, senkit nem érdekel a munkája, maga is elismerné, hogy az Örökkévaló, akinek tudása és védelme mindenkire egyénileg kiterjed, tudja, mit végez ön és érdekli is… És nem is kell említenem, hogy engem is érdekel az ön munkája.
Ha úgy érzi, hogy magára van hagyva, és mindent egyedül kell vállalnia, az bizonyára csak azért lehet, mert bíznak önben, és mivel Milánóba küldtem, minden bizonnyal megvan önben az a képesség, kvalitás és kezdeményezőkészség, ami ahhoz kell, hogy külső visszaigazolás nélkül el tudja végezni a munkáját…
Mivel az ember csupán ember, nem ritka, hogy kiábrándultságba süpped. De… ha ilyen elmeállapotban találja magát, ne próbálja eltitkolni… Mivel bölcseink azt tanították, hogy ha egy embernek félelmei vannak, arról beszélnie kell másokkal, mert ha kimondja, ami a szívét nyomja, az már magában megkönnyebbülést hoz.
Azt is észben kell tartani, hogy – ahogyan az Álter Rebbe mondta a lehető legegyüttérzőbben a tóratanulás – és tanítás szabályaival kapcsolatban – hogy annak, aki gyermekek oktatásával foglalkozik, különleges figyelmet kell fordítania a saját egészségére is, mivel az közvetlenül érinti a munkáját. Megbízom tehát önben, hogy vigyáz magára a táplálkozás, a pihenés és a többi tekintetében és hogy mindig jókedvű és boldog lesz. Jó hírek reményében, áldással…”
Mióta csak megkaptam ezt a levelet, ez az egyik „töltőm”. Gyakran elolvasom és idézek belőle.
A Rebbe pontosan reagált az érzéseimre. Pontosan tudta, hogyan beszéljen velem, hogyan viszonyuljon az egyes érzelmeimhez és hogyan tudassa egy fiatal lánnyal azt, hogy mennyire a szívén viseli sorsát. És természetesen nagyon, nagyon, nagyon jó érzéssel töltött el.
Mrs. Sara Rivka Sasonkin
Megjelent: Gut Sábesz 20. évfolyam 12. szám – 2017. december 3.
