Sziván hónap 15-én (idén május 26.) emlékeztünk meg Jáákov és Lea negyedik fia, Jehuda (Júda) születéséről és haláláról. Az egész világon egyre inkább elharapódzó antiszemitizmus közepette érdemes megemlékezi arról a személyről, akiről az egész zsidó nép a nevét kapta.
Jáákov, a harmadik ősapa (akinek másik neve: Jiszráel – Izrael szintén a zsidó nép, illetve az Ígéret Földjének neve lett) halálos ágyán sorban megáldotta fiait. Ekkor ruházta át a vezetőséget Jehudára:
Nem távozik a jogar Jehudából és a törvénypálca lábai közül, míg nem eljön Siló [a messiás]… (2Mózes 49:10)
Dávid és leszármazottai, vagyis a legitim királyi ház, melyből a másiách, Izrael népének megváltója is származik majd, Jehuda házának tagjai. Jehudának öt fia volt: a gyermektelenül elhunyt Er és Onán, Selá és a Támártól született ikrek: Perec és Zerách. Az ő leszármazottaikból ered a 12 törzs közül a legnagyobb törzs minden tagja. (Jehuda és Támár történetéről itt írtunk).
Slomó (Salamon), a zsidó királyság harmadik királyának halála után a birodalom két részre szakadt: az északi Izrael királyságban tíz törzs élt, míg a déli, Jehuda királysága csupán Jehuda és Binjámin törzsét foglalta magába. Ők voltak azok, akik hűek maradtak Dávid leszármazottjához, Rechávámhoz és a jeruzsálemi Szentélyhez, mely továbbra is az ország központja maradt. Míg az északi tíz törzs nagyrészt eltűnt az asszír hódítás és a babilóniai száműzetés során, a déli két törzs tagjai visszatértek, felépítették Jeruzsálemet és a Szentélyt, és a ma élő zsidók nagyrészt tőlük származnak. Ők voltak azok, akik a nevét adták e népnek: Jehudába, Júdeába való, héberül jehudi, németül Jude, angolul Jewish, magyarul zsidó – mind ugyanezen kifejezésből származnak és kiterjesztve nemcsak Jehuda törzsének leszármazottaira, hanem az egész Izrael népére értjük.
Az első ember, akiről a források zsidóként – jehudi – írnak, éppen Binjámin törzsének egyik tagja volt:
Is jehudi hájá – Volt egy zsidó ember Susánban [Áchásvéros király birodalmának] fővárosában, akit úgy hívtak: Mordecháj, Jáir fia, Simi fia, Kis fia, Binjámin törzséből. (Eszter 2:5)
Honnan indult ki a purimi események láncolata? Ez a fent nevezett ember nem volt hajlandó meghajolni a gonosz főminiszter, Hámán akarata előtt és nem adta meg neki az általa elvárt tiszteletet. A zsidók fél évszázada száműzetésben voltak, Mordecháj azonban nem törődött ezzel és nem vette tudomásul a fenyegetést. Mordecháj azt a példát követte, melyet ősének bátyja, Jehuda állított elé: amikor az egyiptomi alkirály (akiről még nem tudták akkor, hogy testvérük, Joszef) szolgájává akarta tenni Binjámint, Jehuda bátran kiállt érte: az udvari protokollal és a kötelező tisztelettel mit sem törődve követelte öccse szabadon bocsátását. A példa, amit mutatott nekünk az, hogy békében kell élnünk a szomszédainkkal és követnünk kell az ország törvényeit, ugyanakkor meg kell védenünk saját ideáljainkat és ehhez időnként képesnek kell lennünk arra, hogy szembeszálljunk a hatalommal. Ahogy a rebbe Rásáb mondta: „Csak a testünk van száműzetésben, a lelkünk nincsen”.
A „zsidó” Mordecháj Jehuda méltó követője volt, tudta, hogy a Tóra nem engedi, hogy meghajoljon a gonosz főminiszter és a nyakában lógó amulett előtt. Ahogy Jehuda, úgy az ő választása is igazolást nyert, ahogyan az események kibontakoztak és egyiküknek sem esett bántódása bátor választása miatt. Példamutató magatartásával elérte, hogy a birodalomban élő zsidók mindegyike vállalta az identitását még akkor is, amikor Hámán szörnyű rendeletét kihirdették. Nemcsak Mordechájt nevezték ekkor már zsidónak, hanem az egész népet, hiszen a fenyegetettség ellenére mindannyian büszkén vállalták a néphez való tartozásukat. Ez a nép, a jehudi – zsidó 2500 év elteltével is velünk maradt. Azóta is újra és újra bizonyítanunk kell, hogy minden nehézség, ellenséges rendelet és veszedelem ellenére hűek vagyunk Istenhez és a tőle kapott Tórához.
Kanyarodjunk vissza Jehudához. A Tóra elmondja, hogy Jáákov ősapánk 17 évet élt Egyiptomban, távol az Ígéret Földjétől, az egyiptomi bálványimádók és az ország laza erkölcsű lakosai között. Mégis – mondják bölcseink – ez volt élete legjobb szakasza. A héber tov – jó szó számértéke ugyanis éppen 17. Azt mondja a Talmud, hogy mielőtt Jáákov lement volna Egyiptomba, előreküldte Jehudát, hogy Gosen földjén tanházat alapítson. Ez volt az a vidék, ahol Joszef letelepítette a családját, miután mindannyian levonultak Egyiptomba. Jáákov tudta, hogy a negatív hatásokkal és bálványimádással telt környezetben csakis az erős alapokon álló oktatás tarthatja meg a családját az asszimiláció ellenében.
A tórai történeteket kiegészítő midrás elmondja, hogy bár Jáákovnak mind a 12 fia kivétel nélkül nagyon magas spirituális szinten állt, Joszef volt közöttük a legkiemelkedőbb. Így Jáákov minden tudását neki adta át (természetesen mielőtt még eladták volna a testvérei). Mégsem őt, hanem Jehudát választotta ki apjuk arra, hogy tanházat alapítson. Jehuda a zsidó királyi ház elődje volt, Jehuda neve azt jelenti: hodáá – elismerés. Születéséről ezt mondja a Tóra (1Mózes 29:35): Így szólt Lea: „Immár hálát adok az Örökkévalónak, azért nevezte el Júdának.”
Jehuda azért volt alkalmasabb az egyiptomi tanház megalapítására Joszefnél, mert a nehézségek közepette, távol az otthonunktól, zavaros időkben Jehuda állhatatos istenszolgálata az, ami átsegít a nehéz időszakon és egyben tartja a népet. Szívünk és értelmünk sokféle irányba mozdulhat az évszázados szenvedések nyomán, de a zsidó lélekből eredő vagy az istenszolgálatra, a tórai parancsolatok teljesítésére mindig bennünk van, és csak arra vár, hogy valami fellobbantsa. Ez a zsidó túlélés záloga, Jehuda napjainkig élő szellemisége.
zsido.com